Ágoston Hugó

Mindig furcsa hosszabb távollét után a román fővárosba érkeznem. Kimondani is szörnyű, de itt éltem le nem rövid életemnek több mint a felét, közel húsz éve, hogy a róla szóló könyvem megjelent, önkéntelenül is mindig összevetem a rendszerváltozás utáni első évtizedekben tapasztaltakkal mindazt, amit most látok.
Ügyintézni jöttem, és hát hogy is mondjam, ez az úticél ugyancsak alkalmat és alapot ad az élet sűrűjéből meríteni az összehasonlításra. Kezdjem mindjárt azzal, ami sokáig a legélménydúsabb dolog volt: a „helyszínkeresés” viszontagságaival.
A tömegközlekedés Bukarestben továbbra is pokoli, bár a zsúfoltság a járműveken nem a régi, tökéletesen elviselhető – nem találkoztam például azzal a keleties proxemikai jelenséggel, hogy az emberek keresik a testi kontaktust (amit persze ki lehet fejezni plasztikusabban is, mint például a kedves viccben, amikor az egyik azt mondja, „képzelje, a feleségem a 133-as buszon szült!”, mire a másik: „az semmi, az enyém a 131-esen maradt állapotos”); szóval sokkal civilizáltabbak az utasok, nem kiabálnak, a fejhang eltűnt, szóval ilyenek. Hanem az ember, ha Bukarestben buszra, trolira, villamosra ül, de akár taxiba, saját kocsiba, ma se ígérje felelőtlenül, hogy pontos lesz. Már eleve nem hiszik el, különben sincs jelentősége.
Az idő mindig is furcsa valami volt Bukarestben. Erről azt írtam annó: „mintha valahogy minden egyszerre történik”, ami persze így inkább metafizika, konkrétan nehéz elmagyarázni (mint nagyjából mindent, ami az idővel kapcsolatos, lásd Szent Ágostont, valamint az egész klasszikus és modern filozófiát), de itt valahogy az idő is „másképpen van másképp”. Az ügyintézés, például a kifizetés, kérvények beadása meg hasonlók – úgy megy, mintha meg lenne kenve… Nyilvánvalóan a számítógépesítés miatt, konstatálom, s megállapításom közhelyszerűségét csökkenti, hogy hic et nunc nem élvezhetem annak jótéteményeit.
Igen, barátim, lakásomban, a laptopomon nincs internet-hozzáférésem (az asztali gépet felszámoltam, a szomszéd wi-fije, bár kedvesen rendelkezésemre bocsátotta, jeleivel nem hatol át az ódon padlókon, falakon); úgyhogy bukaresti ügyintézésemnek legfontosabb mozzanata, ennek a szerény jegyzetnek a megírása, hozzá a témaválasztás, kényszerűen amolyan „szegény ember vízzel főz” jellegűvé vált, ez esetben a víz nyilván egyre áttetszőbb memóriám…
A kényszerből erényt kovácsolva viszont ismét rávetettem magam a napilapokra, az igaziakra, amelyek függetlenek és tapinthatóak, kézbe lehet venni őket. Vidéken ritkán veszek meg központi kotidiánt, most naponta hármat is haza-hazavittem az elolvasás reményében…
És akkor a világ egyik legjobb szatirikus lapjáról, Mircea Dinescu Catavencii-járól nem is beszéltem, azt szerdánként Marosvásárhelyen is szívrepesve várom. Nos, az e heti Catavencii-ban Doru Buscu főszerkesztő az alapintézmények és a társadalmi-politikai élet „legmagasabb szintjei” kapcsán – ahol „a gyengén képzett munkaerő találkozik az önkéntes munkanélküliség magas rátájával” és ahol „az ostobaság és a lopás mindinkább teret veszít a lustasággal, az akarathiánnyal szemben” – megállapítja, hogy „a románok viszonya az időhöz katasztrofális”.
Lényegében a híres kelet-európai megkésettségről van szó. „Senki sem látszik képesnek felfogni a relativitást, amely képes lerövidíteni időtartamokat és távolságokat”, mondja Buscu, hozzátéve: „Románia soha eddig nem volt annyira idő szűkében, kockáztatva, hogy végzetes fáziskésésbe kerül, mint most, amikor ezért nem okolhatók már sem a törökök, sem a sáskajárás, sem a kolera, sem a tatárok.” Végkövetkeztetése pedig: „Nálunk a történelmi időt csak államcsínyekkel lehet lerövidíteni, amelyeket később senki sem privatizálhat”.
Egy másik román író, az újságíróként is ismert, hatvankét éves Matei Visniec, aki életének kereken a felét Franciaországban élte le (1987-ben disszidált), egy kétoldalas interjúban, az Evenimentul zilei hasábjain, „Európa idejét” faggatja, vagy mondjam úgy, az európai civilizáció jövőjét fürkészi korunk drasztikus globális változásai közepette. Potenciálisan a menekültválságtól a fehér faj és a kereszténység eltűnésének lehetőségéig sok mindenről szó esik a beszélgetésben. Nem tudjuk, mit hoz az idő, a jövő, de mindenki érzi, hogy a következő évtizedekben valaminek történnie kell, valami (a fogyasztói társadalom?, a demokrácia? az ultraliberális modell? a földrajzi szerveződés államokba, állami alapon?) ciklusának a végére érkezik – mondja Visniec, s nem váratlanul arra a következtetésre jut, hogy „a románok attól tartanak, a Nyugat identitásuk elvesztését okozza”. Mi más juthatott erről eszembe, mint az, hogy ezzel a félelmükkel messze nincsenek egyedül, ugyanakkor hogy kizárólag szolidáris megoldás létezhet?
Jó volt Bukarestben régi barátokkal találkozni, régmúlt időket, szigetlakó kollégákat, lapokat és napokat felidézni – és érdemes volt találkozni az időléptékek említett „felvetéseivel” is. De még jobb lesz megérkezni haza, Erdélybe. Ahol az idő még lassúbb, ám kevésbé kérlelhetetlen.