Bedő J. István 

Van ennek a darabnak néhány kulcsszava. Talán a legsúlyosabb közülük a félelem. Az éppen csak véget ért háború utáni első békeévekben Helga bájos szemtelensége mögött ott a félelem, hogy Moszkvában, lengyelként nemcsak idegen – de még talán gyűlölt ember is. Ami mögött persze a lengyelek hagyományos (és nem alaptalan) ellenszenve lapul az egykori gyarmatosító oroszok iránt.

Leonyid Zorin darabja 1967-es keltezésű. A lengyel lány és az orosz fiú hirtelen támadt és végül is beteljesületlen szerelme – meg persze az egészet körülvevő és a történet mögött felsejlő politikai környezet – már a következő évben színre került nálunk – nem is lehet elhagyni említését. (De erről majd később.) Legutóbb nyolc éve került ismét színpadra – mintha a rendszerváltás óta nem lett volna sikk szovjet szerző darabjával foglalkozni. Pedig a Varsói melódia mit sem romlott az idő múltával. Persze kétségtelen, hogy egy mai huszonéves számára elképzelhetetlennek tűnik, hogy törvénnyel tiltsák az állampolgár házasságát külföldivel. Pedig igaz. Vagy hogy külföldre utazni csak szakmai ügyben lehet. És a helyiekkel (két baráti ország!) tilos a kapcsolatfelvétel. Mert nyomodban jár egy szorgalmas szaglász. (És bizonyára mindent jelent a megfelelő helyen.) Leonyid Zorin kevés vonással megrajzolt és mégis (vagy épp ezért) nagyon is plasztikus történetével a két majdani szereplő jelentkezett, Orlai Tibor azonnal beillesztette a repertoárba, és rendezőnek megszerezte Kocsis Gergelyt. Nagyon jó kezekbe került a darab.
Bár a színmű roppant alaposan, nagy gyakorlattal van megírva, a nem is kevés némajátékhoz a színésznek kell adnia magát. Az indító jelenetben (ismerkedés a moszkvai Zeneakadémia nézőterén) Chopin-etüdöt hallgatunk (Tristesse, szomorúság) – Helga (Tompos Kátya) szinte megkönnyezi a zongora puha hangjait, Viktor (lengyelesen becézve: Vitek, Adorjáni Bálint) teljesen kívülálló, bámészkodik, de lassan őt is megfogja az ismeretlen zene – meg az élmény. Az első pillanattól hihetetlenül erős a színészi játék, a jelenlét. Tompos Kátya kedves pimaszkodása, a kitérés a flört elől hallatlanul bájos és megszerethető. És ahogy még mindig Moszkvában – egyre komolyabbra és egyértelműbbre fordul kapcsolatuk, úgy bomlik ki a félelem értelmezése: Vitek a szerencse fia, visszatért a háborúból, semmitől sem fél, Helga (lengyel mivoltának örökségeként) viszont szinte mindentől. Ez a két nagyon szerethető fiatal egymásnak van teremtve – de az állam közbeszól, a diploma után visszaűzi a lányt szülőhazájába. Nem szakítás, hanem szétszakadás ez, Helga/Tompos is, Vitek/Adorjáni is kicsit belehal.
Tíz évvel később, Varsóban sikerül találkozniuk legközelebb. Két házas ember, akik még emlékeznek egykori érzelmeikre. Vajon volt-e akkora szerelem az azóta megkötött házasságok kiváltó oka, amit ők éreztek egymás iránt? Helga már nagyon ismert énekesnő hazájában, és nem félne legalább egy szerelmes éjszakára elfelejteni a férjét. Tompos sistergően követeli, hogy lobogjon még/újra a szerelem. Vitek már komoly szakmai karriert épített fel – és fél. Nagyon. Adorjáni kihátrál az ölelésből. Ő, aki képes lett volna a legmagasabb fórumokig is elmenni, hogy rá ne vonatkozzon a házassági tilalom, most tudja – bár nem hűlt ki Helga iránt – ezt nem lehet. Szavak kimondása nélkül is érzékelteti, hogy az elutasítás igazi indoka: a pályát, a karriert, a társadalmi pozíciót morzsolná porrá, ha este nem tér vissza a szállodájába.
És megint tíz év után: dalest Moszkvában. Tompos valódi Helga-repertoárt énekel lengyelül-oroszul, nem csak markírozza a koncertfellépést. A tomboló siker után Vitek az öltözőbe látogat. Két, immár elvált ember, az idő 1966/67. A szovjetunióbeli szelek már enyhébbek, mint voltak 57-ben. A beszélgetés pedig olyan üres, hogy összeszorítja a néző torkát. (Találkozás egy régi szerelemmel, rossz randevú, a kutyának való… – szándékos a két szövegváltozat összeszövése.) Húsz év után a szerelemnek már a parazsa sincs meg, csak az emléke. Tompos egy egészen másmilyen, kissé már kiégett asszonyt hoz, akiről az évek ledörzsölték a valamikori hímport. Minden gesztusa, mondata, hangja, mozdulata begyakorlott ennek a száguldva turnézó Helgának. Félelmeit is elhagyta valahol – de az érzelmeit is. Vitek maga is karriert futott be, a mondataiból, de főleg Adorján testbeszédéből az látszik: nem hagyhatta ki Helga dalestjét, de nemcsak az asszonyban, magában sem tudja felcsiholni a régi tüzet – és az egész dolog már nem is olyan fontos. De a néző, bizony elszomorodik. Éppen azért, mert látta ezeket itt fiatalon. És már szinte semmi sincs azokból a szerethető régiekből.
A színpadról Radnai Annamária újabb keletű fordítása szól, meg persze Chopin varázslatosan, és olykor Dinnyés Dániel romantikát idéző akkordjai. (Ő találhatta a koncertdarabot is.) Szellemes és egyszerű a díszlet (Kálmán Eszter), túlzások nélkül is korfestők a ruhák (Jaj, a Kátya/Helga fellépőruhája és az azt leváltó koktélruha! – remek kontraszt, szembeállítva az akkori „moszkvai sikk”-kel), de még a hajviseletek is: Tompos egyfonatú copfja, majd kiengedett haja, Adorjánnak a harmadik találkozásra hátrafésült, „a nómenklatúrába betagozódott elvtárs” frizurája sokat mond el…
Egyrészes a Hatszín Teátrumban a kétrészesnek jelzett mű, bár a Törőcsik Mari–Sztankay István előadás (rendezte: Iglódi István; Katona József Színház, 1968; tévéfelvétel 1969) még a mostaninál is valamivel rövidebb volt. Törőcsik Mari úgy mondta, akkor avatták színésszé.
A legendássá vált színre vitelhez hasonlóan perzselő erejű előadás született most. Meg lehet előlegezni nemcsak a hosszú szériát, hanem a legendává válást is.
Rossz darabok azért kellenek, mondta egy igen okos asszony, hogy lássuk, a jók mennyire jók. Szovjetunió ide vagy oda, Zorin darabja igen jó. (Nem véletlenül kapta a ‘szerelem himnusza’ címkét.) A többi művét – pedig sokat írt – nem ismerjük. Lehet, hogy akadna köztük még fölfedezni való.

Fotók: Pénzes Kristóf

Orlai Produkció