Iván Gizella

Ülök az asztalnál, a fejemen egy bőrkötéses Jókai. A hónom alatt egy seprőnyél. Eszem. Az asztal megterítve, szépen, mint mikor vendégség van nálunk. Anyu kitálalja a levest, a fejem előre biccen, a könyv szerencsére oldalra.
Még egyszer, szól szigorúan anya.
A szemüveg fölött igazán szúrós tekintettel néz rám. Emelem a kanalat, sikerül. Ám amíg elfogy a leves, szegény Jókai többször a szőnyeg szélére kerül. Azért ügyes voltam, egyszer sem esett a leveses tányérba. Gondolom anyu ezt a lehetőséget is bekalkulálta, hiszen minden kiszámított előre.
Amikor a kisujjam képes volt a késen ágaskodni, azt sem hagyta szó nélkül. Na szóval meg kellett tanulni illő módon enni, s minden evőeszközt illően használni. Hat éves lehettem, de azóta is minden mondata, tanítása a fejemben és a kezemben van.
Bevallom, abban az időben nagyon nem tetszett, később, felnőtt koromban viszont, egy-egy fogadáson, vagy vendégségben mindig eszembe jutott, megérte a könyvvel és a seprőnyéllel kínlódni.
S ez jut eszembe ma is, mikor fiatal gyerekeket, tiniket látok enni éttermekben.
Sajnos, nincs étkezési kultúránk. Jó, mondhatjuk azt is, hogy nem volt gyerekszobájuk, de az olyan snassz lenne. Mert a jó modor, az illő és kulturált viselkedés nem a gyerekszoba lététől, vagy nem lététől függ.
Manapság sok szülőnek nincs ideje a munka mellett még azzal is foglalkozni, hogy a gyerek szépen eszik, vagy sem. A legtöbb nő nem háztartásbeli, hanem dolgozó nő. S annak örül, ha eszik a gyerek. Az, hogy fogja a kést, villát, mellékes.
Mi még politechnika órán tanultunk meg teríteni, sőt főzni is. Tésztát is gyúrtunk, hímezni, varrni, kötni, horgolni is kellett. Na ez nekem egyik sem lett a kedvencem.
Természetesen ezeket ma is meg lehet tanulni, ha nem sikerült otthon, a különféle főzőtanfolyamokon. A helyes terítést is, mint minden egyebet el lehet sajátítani, könyvekből.
Jómagam azért jobban örülnék annak, ha a viselkedést, az élethez szükséges tudást a gyermekeink, unokáink nem csak a netről lemásolt információkból szereznék meg, hanem a szülői példamutatás, tanítás is segítene ebben.
No persze, háborodnak fel mindjárt a kedves szülők, mikor? Semmire sincs idő. A gyerek hazamegy a suliból, ahol megtanulta a pálinkafőzés csínját-bínját, bevágja a táskát a sarokba, felfal egy darab pizzát és felteszi a fejhallgatót a fülére, azonnal is kizárja a külvilágot. Sok szülőnek esélye sincs nevelni, tanítani, vagy uram bocsá’ feltenni egy könyvet a fejére.
Az ilyen és hasonló tanításokra ott van a nagyszülő. Ott van?
Nem is olyan biztos. Az egyik barátnőm azt mondta erre, hogy gondolod, hogy én fogom szekírozni az asztalnál az unokámat? A kényeztetés a dolgom, nem akarom, hogy rám haragudjon a gyerek.
Akkor marad a NAT.
Szóval abban az időben, jó nem akarok teljesen a múltba révedni, de igaz ami igaz, az iskolának is jutott arra ideje, hogy a gyerekek nevelésének egy részét a szülőktől átvegye. De hát nem volt NAT, mit csináljunk.
Abban az időben, jaj Istenem, már öregszem, hogy folyton a régmúltat hozom elő, ha a tornaórán baleset ért valakit, a szülőt még akkor is perceken belül értesítették, ha nem volt otthon telefonja.
Ma pedig előfordul, s ezt biztosan tudom, hogy egy kisdiák egész nap törött ujjal ülte végig a tanítást, de a tanárok közül senki fel nem hívta a szülőket. De még egy jeges borogatást sem tettek a dagadt, belilult ujjakra.
Másnap pedig, amikor a gyermek begipszelt kézzel ment be az iskolába, az egyik szülő bement vele az osztályterembe, azt meglátta az igazgató, aki ezért szót is emelt. De elég hangosan. Nem tudja a kedves szülő, hogy nem lehet bemenni az osztályterembe? Az, hogy egy törött, begipszelt kézzel a gyerek nem tudja még a kabátját sem levenni, nem érdekes.
De van NAT, s annak kell megfelelni.