Jubileumi beszélgetés Dinnyés József daltulajdonossal

Frank Iván

Bob Dinnyés, pályája kezdetén így nevezte el a média, merthogy egyszál gitárral, szájharmonikával hasonló dalokat énekelt kezdetben, mint Bob Dylan. Az „átkosban” ezt a műfajt polbeatnek, vagy protest songnak nevezték. Karrierjét a Karrier című Veress Miklós szövegére írt dalával indította. Voltak, vannak saját szövegei, de ma ott tart, hogy szinte nincs olyan magyar költő, akinek a költészetét ne ismerné, és valamelyik versére ne írt volna dallamot. És legtöbben Dinnyés Jóskaként emlegetik.

Nemrég mondtad, hogy találkoztál Temesi Ferenc íróval, és ketten elhatároztátok, hogy életre keltitek szegediségeteket. Mit jelent ez: szegediség?
Nagyon sok közös emlékünk van. Mindketten Szegeden születtünk, és bár a lakóhelyünket illetően elszármaztunk onnan, mindvégig szegedinek mondtuk és mondjuk magunkat. Rengeteg közös barátunk van, akik szintén szegediek, mert vagy ott születtek, és ahogy mi is, szegedinek vallják magukat, bár már nem ott laknak, vagy máshonnan érkeztek, de a tanulmányaik, a munkájuk a városhoz köti őket, és ma már ők is szegediek. Szeged egy nagyon jól kitalált, viszonylag kis város volt az eszmélésem idején a maga huszonötezer lakójával (ma sem sokkal nagyobb, csak a felépített városrészek jóvoltából nőtt a területe meg a lakosságszáma is), úgy mondom, hogy egy nagy közös udvar volt számunkra. Hogy név szerint kikről beszélek? Hát például Bene Zoltán, aki most a Szeged nevű folyóirat főszerkesztője, vagy a nemrég elhunyt Olasz Sándor, aki a Tiszatáj főszerkesztője volt, de mondhatom a Barcsról származó Veress Miklós költőt, akivel együtt fújtuk annak idején a kását, és akit Rózsaszínnek hívtak a barátai, mert mi az, hogy „veres”, aztán Rigó Bélát. aki ugyan Kiskunhalasról jött és Budapesten érte a vég, a tanulmányai, a pályakezdése Szegedhez kötötte. Szepesi Attila költő egyenesen Kárpátaljáról származott, de vérbeli szegedivé vált. Paál Isti viszont elszármazott Szegedről, ahogy mi is, mert a munkája során például győri színházhoz vetődött, de szegediként halt meg. Volt egy asztaltársaság, aminek tagjai voltak többek között Szepesi Attila, Veress Miklós és Petri Csató Feri, ők hárman voltak a „verselők”. Képesek voltak a klasszikus versformáknak megfelelően beszélgetni a leghétköznapibb témákról is. Az egyik törzshely volt a Béke „tanszék”, sajnos ma már nem olyan, mint régen, ami, mert ez is szempont volt, közel esett az akkori lánykollégiumhoz.

De még mindig nem mondtad meg, mit jelent a szegediség.

Az egymás iránti „munkamegbecsülést”. Pontosan tudom a másikról, hogy mi az, amit tud, és ő is tudja ezt rólam. És nem csak az úgynevezett értelmiségiekről beszélek. Tudom például, hogy a Sallai, akivel együtt fociztam, ő készíti a legjobb és legszebb szögedi papucsokat. Mindig is ezt akarta csinálni. Különben ő készítette a legendás Donovan sapkát, anno 1966-ban, évekig hordtam.

Azt, hogy szegediség, e-vel mondtad. A papucsot meg szögedinek. Mi ez a különbség?

A szegedi ember szegedinek mondja magát. Emberre csak a környékbeliek mondják úgy, hogy szögedi. Így illeszkedett ez a kifejezés a tájnyelvbe. A papucs viszont, ami nem ember, az szögedi, Szegeden is. De az is jellemző, hogy „fődinek” szólítják egymást az idevalósiak. Mint például Boncz Géza. aki, ha találkoztunk, mindig „fődiként” üdvözölt. Vagy Domokos László, akivel duplán „fődiek” vagyunk, mert ő is rókusi. (Rókus Szeged egyik városrésze. A szerk.) Szegediség szerintem az is, hogy számon tartjuk egymást. Tudjuk például, hogy Hampel doktor, aki kitűnő dzsesszzongorista, Szekszárdon ment nyugdíjba. De szegediség az is, hogy gyönyörű írói hagyományai vannak a városnak. Említsem csak Móra Ferencet, Juhász Gyulát, de mondhatom József Attilát is.

Dinnyés 1967-ben

Ebben az évben betöltöd a hetvenet. Nem úgy van az, hogy ha az ember korosodik, egyre inkább visszaköszön a gyerekkora, egyre inkább felértékelődnek benne a gyerekkor helyszínei, történetei? Te magad gyakran mondod, hogy a hazád a Kárpát medence, minden hegyével, völgyével, városaival, falvaival, az itt élő emberekkel. De mintha mostanában erősebben kötődnél Szegedhez, mint mondjuk, Budapesthez, ahol pedig évtizedek óta élsz.

Nem pontosan a felvetésedre válaszolok. Szerintem a magyar kultúra, a művelődés igazi otthonai nálunk, és most az egész Kárpát-medencére gondolok, a kisvárosok. Egyre inkább úgy látom, hogy Budapest egy telephely, ahol nem igazán lehet a hozzám hasonlóknak érvényesülni. Engem itt például viszonylag kevés helyre hívnak, és az az igazság, hogy szívesebben vállalok fellépéseket különböző kisvárosokban, falvakban.

Szegeden indult a pályád is. Milyen volt a pályakezdésed?

Erről nagyon hosszasan lehetne beszélni, de inkább egy epizódot említek ebből az időből. Úgy 17 éves lehettem, már voltak önálló dalaim, szövegeim, megállított az utcán Várhelyi Janó nevű asztaltársaságbéli barátom, aki 6-8 évig járt középiskolában, sok évig a jogi egyetemre, egyébként civilben nadrágszabó és meglehetősen tudálékos volt, mélyen a szemembe nézett és azt monda: „Csak dekadens ne legyél!” Gyorsan hazarohantam, megnéztem az idegenszavak szótárában, hogy mit jelent a szó, megértettem, és azóta ügyelek arra, hogy ne legyek dekadens.

Dekadens ugyan szó szerint nem lettél, ám az azért előfordult a pályafutásod során, hogy türelmetlen, elkeseredett és ugyanakkor elszánt voltál. Nemrégiben kiadtál egy nagylemezt (szó szerint, igazi békebeli LP-ről van szó), Dallamos közérzetem címmel, amelyen, ahogy a cím is a régi, egy válogatás szerepel régi dalaidból és dalszövegeidből. Köztük a „Nagy nem” című, amiben arról énekelsz, hogy mi mindenből van eleged, többek között az útkereséséből, a megfelelés kényszeréből, és hogy minden elölről akarsz kezdeni. 15 évvel az indulásod után, 1977-ben írtad. Ezt a dalt miért válogattad be? Hasonló indulataid vannak ma is?

Igen, ma sem vagyok elégedett. De hogy akkor miért írtam? Mert egyedül maradtam a műfajomban, lévén, hogy legtöbben, akik hasonló utakat jártak, a siker, az elismertség, a pénzkereset okán letértek erről az útról. Azt tették, amit a hanglemezgyár, a kiadó elvárt tőlük, amivel elérték, hogy nagy koncerttermek nyíljanak meg számukra. Mások egyszerűen más műfajban, például a bluesban találták meg önmagukat, ami egy egészen más életérzést tükröz. Én nem tudtam megfelelni a kor divatjának, bár voltak kísérletek erre, de kiderült, nem vagyok alkalmas erre. Csak néhány példa: Cseh Tamás igazi színházi énekes lett, akkor indult a 25. színház, de a film is megtalálta. Jancsó rendezte filmekben szerepelt. Engem is megtaláltak filmrendezők, például Sára Sándor, aki a Földobott kőben szeretett volna szerepeltetni, de kiderült, alkalmatlan vagyok a szerepjátszásra. És, bár nekem is voltak blues alapú dalaim a repertoárjaimban, soha nem lehetett volna belőlem igazi bluesénekes, ahogy Vas Zoliból, mert az én életérzésem egészen más volt, és ma is más. Vagy ott volt Dévényi Ádám, akit elvont gondolkodása is inkább a színház felé terelt. Voltak követőim, Árpádi Laci, Rév Tamás és mások, de ők is mással kezdtek foglalkozni. Szóval sok mindent nem akartam, a saját utamat akartam járni. És akkor találtam rá a tájnyelv felhasználásával arra a sajátos Dinnyés artikulációra, ami ma is jellemzi az előadásaimat. Az indulásom után úgy öt évig szögediesen, „özve” beszéltem, de nagyon megtetszett nekem a debreceni, hajdusági tájnyelv, és a kettőt vegyítettem, és vegyítem a mai napig. Volt olyan nyelvész, aki nem tudta eldönteni, hogy végülis szegedi vagy debreceni vagyok valójában. A másik, ami az utamat jellemzi, hogy amit én magam nem tudok úgy elmondani a világról, ahogy szeretném, azt a költők verseinek segítségével teszem meg. Aztán, később megfogott a hit, a zsoltárok világa is. És ezt az utat járom azóta is.

Makacsul kitartasz. Szerintem a legnehezebb utat választottad még a műfajodban is. Mert sokan zenésítik meg költők verseit, de te olyasmire vállalkoztál, amire talán senki más. Dalokban dolgozod föl szinte, de nem is szinte, az egész magyar versirodalmat. Illetve nemcsak dalokban, hiszen elkészítettél korábban egy DVD-t, amelyen több mint háromszáz magyar költő életét, munkásságát és költészetét mutatod be. Éppen most készültél el egy komplett rádiós összeállítással, amit 80 rádiónak küldesz meg, rajta a költők születésnapi köszöntőjével, rövid életrajzával és egy-egy megzenésített költeményével. A rádióknak csak annyi a dolga vele, hogy betegyék az adásgépbe.

Amióta a pályán vagyok, mindig törekedtem arra, hogy a magyar költészet határon innen és túl minél több emberhez eljusson. Azt általában tudják rólam, hogy mióta az eszem tudom, járom az országot vonattal, néha még ma is autóstoppal is, fellépek klubokban, ahol még vannak, művelődési házakban, iskolákban, börtönökben, templomokban, de még az is előfordul, hogy kocsmákban is, de alig szerepelek rádiókban, pláne televíziókban. Egymás után készítem a CD-imet, DVD-ket gyártok. Mindezt többnyire önerőből, néha kisebb-nagyobb támogatással. A kényszer arra vitt rá, hogy megtanultam szinte minden fázisát például a számítógépes tervezésnek, legtöbbször magam készítem a plakátjaimat, a hanghordozók borítóját, magam szervezem a terjesztésüket.

És ma is ugyanabban a kis lakásban élsz, ahová évtizedekkel ezelőtt költöztél, nincs autód, viszont a kis lakás roskadozik a könyvektől, a hanglemezektől, CD-ktől, kazettáktól. A legszükségesebbekre marad csak pénzed. Rengeteget dolgozol. Mégis, nemrégiben, egy facebook bejegyzésedben valami olyasmit írtál, mintha ki akarnál szállni, mintha abba akarnád hagyni. Megint olyan érzés uralkodott el rajtad, mint amit a már említett dalodban énekeltél meg?

Ha nem is olyan egészen, de valami hasonló. Bár nagyon sok jó ismerősöm, barátom van, köztük sokan a költők közül, de mások is, mégis, a műfajomban ma is eléggé egyedül érzem magam. Meg aztán nagyon sok jóakaróm, van, akik szívesen segítenének, sajnos ezek legtöbbször csak a szavak szintjén maradnak. De nem panaszkodom, én végül is az lettem, amit mindig is akartam, hogy legyek. Egyetlen dolgot nem sikerül megvalósítanom: szerettem volna valamilyen műhelyfélét kialakítani magam körül. Pedig lenne mit átadnom. De azt tapasztaltam, hogy nem hallgatnak rám, nem veszik figyelembe a tanításomat, nem értékelik a szakmabéli tapasztalataimat. Így meg nem látom értelmét az erőfeszítéseknek.

Sokan használják ma azt a fogalmat, hogy valaki megosztó személyiség. Te furcsán vagy az. Nagyon, de nagyon leegyszerűsítve: az úgynevezett jobboldaliaknak baloldali vagy, az úgynevezett baloldaliaknak jobboldali. Ezt hogy éled meg?

Nagyon rosszul. A jobboldaliaknak azért vagyok balos, mert szociálisan érzékeny vagyok, és ez szerintük csak baloldali érték. Pedig nagyon tévednek, hiszen nagyon sok „kapitalista” szintén érzékeny szociálisan, gondoljunk csak például Weiss Manfrédra, aki lakásokat építtetett a munkásainak vagy Ganz Ábrahámra, aki szintén bérházat építtetett a munkásoknak, fürdővel, kultúrházzal. A másik oldal meg időnként veszett nacionalistának kiáltott ki, pedig csak annyi történt, hogy valóban szeretem a hazámat, előtérbe helyeztem azokat a dalokat, amelyek a hazaszeretetről szólnak. És ugyanazokat a dalokat énekelem, akár bal, akár jobboldali érzelmű emberek közé megyek. Soha nem uszítottam gyűlöletre, mindig a szeretet vezérelt. Hogy előszeretettel utazom a határon kívüli elcsatolt területekre? Igen, mert ott magyar emberek élnek, akiknek joguk van hozzájutni a magyar kultúra azon részéhez is, amit én képviselek.

Március 15-dikén megkaptad a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést. Banális a kérdés, mégis felteszem: mit éreztél, amikor átadták?

Örültem. Lehet, hogy szerénytelenségnek tűnik, de azt gondolom, hogy ez járt nekem. Nem azért, mert éppen ennek a kormánynak tettem volna valami kiemelkedőt, hanem. mert egész életemben, a munkám során arra törekedtem, hogy azzal, amit művelek, szolgáljak. És, hogy ezt éppen mikor, melyik kurzus ismeri el, mellékes.

Kerek születésnapot ünnepelsz majd augusztusban. Lehet ezt jubileumi évnek is nevezni. Lesz valamilyen kiemelkedő esemény az év során? Egyáltalán milyen programot tervezel az évre, miket szeretnél megvalósítani?

Kiemelkedő eseményt egyelőre konkrétan nem tervezek. Gondolok rá, de még nem tudom, lesz-e belőle valami. Egy munkát, a rádióknak szánt összeállítást már befejeztem. Most dolgozom egy református lelkész, Hajdu Zoltán Levente „sóhajtásnyi” verses imáinak dalokba formálásán főleg pentaton formában. Nem könnyű feladat, nagyon rövidek ezek a versek. Negyven ilyen dal készül. A negyven nagyon fontos szám a bibliában, Jézus 40 napig imádkozott. Advent idejére szeretném az albumot elkészíteni, nagyon remélem, sikerül majd.

És még ebben az évben is tovább járod a Kárpát-medencét?

Járom. Kell is, mert ezeknek a fellépéseknek a honoráriumából kell megélnünk, ebből kell finanszíroznom majd a készülő albumot is. Persze az is számít, hogy sok helyre hívnak. Akkor pedig nekem el kell indulnom.