Ferber Katalin

Elvesztettem életem legfontosabbját, halálát csak én vettem észre, a temetéséről később sem intézkedem.
Azt mondják az orvosok, hogy sokan vannak, akik tudják hogy közel a vég, de mégis hisznek a gyógyulásban, vannak akik az utolsó hetekben eltelnek energiával, szemükbe visszatér a csillogás, tervezni kezdenek, s amíg elegendő erejük van, kapaszkodnak a “mégis meggyógyulok, hiszen mással is történtek már csodák” mítikus erejű gondolatába.
Aztán elengedik életüket, vagy ahogy egy szeretett ismerősöm mondta élete utolsó előtti napján, becsukódnak, nem látnak már senkit maguk körül, mert kizárnak mindenkit és mindent.A lélek zsalugáterei csukódnak be hangtalanul és vége.
Haragszom magamra, mert negyedszázaddal ezelőtt elmenekültem tőle, gyógyíthatatlan betegség jeleit véltem felfedezni rajta, s bár sokan kinevettek, szélsőségesen pesszimistának tartottak, én úgy éreztem, hogy betegsége mérgező és nem voltam elég erős ahhoz, hogy lelkem és testem legyőzze ezt a mérget. Nem működött a lelki, érzelmi immunrendszerem.
Én pedig, negyvenegy évesen nem akartam mérgezett lenni, élni akartam rombolás és keserűség nélkül.
Elhagytam, pedig szerettem.
Alig egy évvel az elutazásom után, már a bocsánatáért esedeztem, rendszeresen, belátóan, reménykedve.
Nem bocsátott meg. Ellenkezőleg. Haragja egyre fékezhetetlenebb lett, hazudott, átvert, kinevetett ha mindezt sírva és értetlenül fogadtam. Egyre nevetségesebbé és szánalmasabbá váltam.
Lényem megkettőződött. Az egyik énem felnőtt, önmagával békében élő, korlátait és képességeit jól ismerő volt. A másik, az összeférhetetlen, a mindent kritizáló, a meggörbedt alázatot nem ismerő aszociális lény. 
Túl sokáig tartott amíg mindezt felismertem. Nem tudtam lemondani róla, hisz életem négy évtizedét vele töltöttem.
Felajánlottam neki a tudásomat, a tapasztalataimat, amire hangtalan undor volt a válasz. Igyekeztem a kedvébe járni, de csúfos kudarcot vallottam.
Hazugságáradat, kis csalások és nagy átverések, aki nem ragaszkodik hozzám bármi áron, aki nem idomul, az nincs, mondta nekem egyre gyakrabban.
S akkor váratlanul, sokadszor megtérve hozzá, egyre kevesebb reménnyel és a számban állandósult keserű ízzel, rádöbbentem, hogy halála vészesen közeleg.Amikor vége lett, nem láttam egyetlen fekete zászlót sem az épületeken.
Sehol sem jelent meg nekrológ.
Én pedig véglegesen elvesztettem a hazámat.