Lana meséi
Hol volt, hol nem volt... volt egy király, aki nagyon szerette a pénzt. No meg a festményeket. Vett is magának párat, természetesen mind őt ábrázolta. A király a trónon, a király a fogadáson, a király a királynéval, a király a burkus királlyal, Avalon királyával, a kutyáival, meg a talpnyalóival. Egyszer aztán mégis megunta mindig csak magát nézni, elővette öreg jótevőjének a fotóját, akitől oly sokat tanult. Csak azt nem, hogy lehet tisztességesen pénzhez jutni.
Éppen ezért, esténként ezt a fotót köpködte dühében, mert nem bírta elviselni, hogy az öreg sokkal eszesebb, s gazdagabb mint ő. Pedig Isten látja lelkét, ő nagyon igyekezett eddig is. 
Szerette a pénzt, főleg azokat a tallérokat, amelyekért nem kellett megdolgozni. Mert dolgozni nem tanult meg, de lopni, azt igen. De nem ám kisvárosi stílusban gyakorolta e mesterséget, a népe szerint olyan tökélyre fejlesztette, hogy a tolvaj szarka tehetsége a nyomába sem ért. 
Oda jutott ez a jó ember, hogy semmi sem volt elég neki. Olyan lett, mint a kis gömböc, amerre járt, mindent bekapott. Legyen az gyár, rét, legelő, kastély, szálloda, tyúkfarm, vagy disznótelep, minden az övé lett. Nőtt is a hasa rendesen, az udvari szabó már nem volt képes rendes ruhát szabni rája. Addig addig forgolódott, míg már semmi nem maradt, amit más kebelezhetett volna be. Hacsak, a legfőbb gyerekkori játszópajtására nem gondolunk, mert az az okos és szép ember még ügyesebb volt, mint a király. Egy nap alatt annyit keresett és talált is, hogy a világ nagy mágnásai is elámultak a tehetségén.
Na a király az egyik nap azt mondta a szolgák hadának.
Fiaim, ezt az öregembert rajzoljátok le ezer, nem százezer példányban és ragasszátok ki minden házfalra, kerítésre, hogy mindenki tudja, ez a vénember a világ átka. Annyi pénzt harácsolt már magának, hogy meg sem tudja számolni, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy minden gyüttmentnek ad belőle. Sőt, a fekete és barna képűeket is ide akarja csábítani hozzánk. 
Nem hagyjuk! Nem hagyjuk! Zengték a talpnyalók. 
A szegény öregember pedig hamar ott virított az országban minden szabad talpalatnyi helyen. Még a megyetáblákra is az ő vigyori képét festették, gondolván, hátha elijednek a betolakodók. 
Ám az az igazság, a kutya sem akart ebbe az istenverte országba jönni, így a király maga hozatott embereket, hogy azokkal ijesztgesse a népét. 
De ez sem sikerült neki, mert a szomszédos országok úgy döntöttek, háborút indítanak a király országa ellen. A király még jobban feldühödött, feltetette a falakra a hadüzenettel fenyegetőzők képét is az öreg tanító mellé. A nép tapsolt, s elégedett volt. 
Arra legrosszabb álmában sem gondolt a gömböc király, hogy valóban lesz háború. A szomszédék viszont fegyverkeztek, készülődtek. 
A király megijedt, de annyira, hogy összeakadtak a szájában a szavak, s rohant a muszkákhoz, mentsék meg. De a muszkák fejedelme a füle botját sem mozdította. Felült a kutyaszánra és elhajtott a tajgába vadászni. 
Megdühödött erre a gömböc király és feltette a muszka képét is az öreg mellé. Az emberek meg csak álltak, álltak a fura portrék előtt és legyintettek. Ez se jön már hozzánk többet, de nem is baj, legalább nem kell többé leszegecselni a csatornafedeleket. 
Arra persze senki nem számított, hogy egyik este eljő majd a nagy fekete batár a gömböc királyért, s ott maradnak uralkodó nélkül. Az ország fele tapsikolt örömében, a másik meg vinnyogott kínjában. 
Ennek ellenére nem változott semmi. A festmények és rajzok is maradtak, hiszen azt már úgy megszokták.