Az amerikai gyámságból kiszabaduló Japán kulcsfontosságú szövetséges lett nem csupán a hidegháborús küzdőtéren, de az Egyesült Államok atomenergia-barát politikájának megvalósításában is. Mindennek azonban – derül ki Ferber Katalin áttekintéséből – komoly ára volt Japán számára
Ferber Katalin

A címet egy Amerikában készült tudományos ismeretterjesztő sorozatból kölcsönöztem, melyet Walt Disney a Fehér Ház megbízására készített a nukleáris energia békés felhasználásáról. A sorozat, amelyet részben az amerikai kormány finanszírozott, s amelyet a náci Németországból Amerikába emigrált egyik híres aviatikai szakember, Heinz Haber (1913–1990) tett híressé, a maga idejében legnépszerűbb tudományos ismeretterjesztő tévésorozat volt Amerikában.
Később könyvben is kiadták. Szórakoztató volt, mindenki értette, s az amerikai átlagembernek fel sem tűnt, hogy már Verne Gyula Nemo kapitánya is nukleáris tengeralattjárót használt. A népszerűség nagyrészt Habernek köszönhető, aki érthető stílusban magyarázta el a nukleáris energia keletkezését és felhasználásának előnyeit.
Az ötvenes évek nemcsak a hidegháború, de az atomenergia széles körű felhasználásának kezdete volt. Az előbbi jól (bár nem mindenki számára nyilvánvalóan) összekapcsolható volt az utóbbival, hiszen a hidegháború kezdetétől az amerikai technológiával is be kellett bizonyítani a szovjet technológiával szembeni fölényt. 
A filmsorozat elkészítése Eisenhower amerikai elnöknek az ENSZ-ben 1953. december 8-án tartott beszéde után kezdődött. Az elnök megható beszéde, az „Atommal a békéért” bevezetője volt annak a pszichológiai, az emberek érzelmeire ható propagandának, amely a nukleáris energia felhasználásának előnyeit hangsúlyozta, elhallgatva annak hátrányait. Eisenhower elmagyarázta hallgatóságának, hogy a nukleáris erőszak hogyan szelídíthető meg, s fordítható az emberiség javára. A beszédnek olyan sikere volt, hogy az ENSZ közgyűlés jelen levő tagjai állva, percekig tapsoltak, s az amerikai elnök könnyekig meghatódott.
Nagyon fontos volt a világ közvéleményének meggyőzése arról, hogy az Egyesült Államok és a majdan csatlakozó szövetségesei az atomenergiát kizárólag békés célokra fogják használni. A beszédben az atombomba a múlt relikviáinak egyike lett, melyet el kellett felejteni. A nukleáris energia békés célokra történő felhasználása úgymond az emberiség boldogabb jövőjét biztosítja. Olcsó, tiszta, gyógyításra is felhasználható, s természetesen az Egyesült Államok technológiája gondoskodik róla.
Az alábbi cikk arról szól, hogy miként alkalmazkodott a japán kormány és a nukleáris energia hasznosítását végző intézmények mindegyike az amerikai igényekhez, s miként vált a „megszelídített atomenergia” Japán példátlan gazdasági növekedésének egyik fontos tényezőjévé.

Ellenállás és áttörés
Az amerikai megszállás évei alatt, 1952-ig tilos volt Japánban az atomfizikai kutatás. 1946-ban a japán Központi Fizikai Kutatóintézet (RIKEN) részecskegyorsítóját az amerikai katonák szétverték, a roncsokat a tengerbe dobták, melyet nemzetközi tiltakozás követett.
Így minden korábbi eredmény ellenére a japán atomfizikusok tétlenségre lettek ítélve, holott a háború végéig komoly eredményeket értek el, s egyes korabeli feljegyzések szerint igen kevés idő kellett volna ahhoz, hogy Japán is képes legyen az atombomba gyártására. Ennek egyik közvetett bizonyítéka, hogy Jukava Hideki, az ország első Nobel-díjasa (1949) az elemi részecskék kutatásának eredményeiért kapta meg a fizikai Nobel-díjat. Évekkel később ő lett a japán Atomenergia Bizottság elnöke.
Eisenhower beszédében egyenlőségjelet tett a nukleáris energia használata és a fejlődés közé. A valóság azonban az elnök beszédéhez képest riasztó volt.
A két atombomba ledobása után az Egyesült Államok ugyanis nem hagyta abba az atomfegyverek arzenáljának bővítését, melyet az egyre gyakoribb kísérleti atomrobbantások bizonyítottak. A hidegháború kitörésével az atombomba esetleges újabb bevetése a kommunizmus elleni harc során szomorú realitássá vált, mert Eisenhower elnöksége alatt nem volt különbség (eltérően Truman elnök stratégiájától) a hagyományos fegyverek és az atomfegyver között. A világ összes országa rettegett az atomfegyverektől, így az elnök tanácsadói azt javasolták, hogy ezt a rettegést kell megszüntetni, s erre a legjobb módszer elhitetni a szövetséges országokkal, hogy az Egyesült Államok kizárólag békés célokra kívánja az atomenergiát használni. Az ellenállás világszerte hatalmas volt, így a Fehér Ház még egy pszichológus szakértőt is bevont annak megoldásába, hogy az amerikai kormány leküzdje a félelmet az atomenergiától. A szakértői csoport egyhangúan azt javasolta, hogy az amerikai elnöknek meg kell győznie a világ közvéleményét arról, hogy az atombomba a múlté, annak pusztító energiáját az emberiség a maga javára tudja fordítani. 
Így született meg Eisenhowernek az ENSZ-ben elmondott beszéde. Nagy hatással volt a nemzetközi közvéleményre, a beszédet világszerte közölték a napilapok. Az eufória azonban nem tartott sokáig, mert három hónappal később egy újabb amerikai kísérleti atomrobbantás a Marshall- szigetek egyikén (a Bikini sziget „Bravó” elnevezésű robbantása) az onnan nem messze, mindössze 137 kilométerre halászó japán hajó huszonkét tagú legénységét súlyosan megfertőzte radioaktív hamuval. (Rajtuk kívül kétszázharminchat szigetlakó szenvedett sugárfertőzést, legalábbis az amerikai statisztikai beszámolók szerint. A „Szerencsés Sárkány No. 5” elnevezésű hajó tonhalat halászott, aznapi fogásukat pedig, ahogy szokták, a legnagyobb halpiacra, a tokiói Cukidzsiba vitték. Ekkor kezdődtek a tiltakozások, hiszen senki sem tudhatta, hogy a tonhalak sugárfertőzöttek-e. A tüntetés országos tiltakozássá vált, amikor kiderült, hogy a halászhajó kapitánya és legénysége súlyosan megbetegedett. Mindenki emlékezetében elevenen élt a hirosimai és nagaszaki sugárbetegek látványa és rettenetes szenvedésük (annak ellenére, hogy az erről szóló híreket és képeket az amerikai katonai hatóságok évekig cenzúrázták). 
A hajó kapitánya szeptemberben belehalt a sérüléseibe.
A tiltakozás petíció formáját öltötte, s alig egy év alatt 32 millió ember írta alá az atomkísérletek, az atomfegyverek és az atomerőművek elleni nyilatkozatot, melyet a hirosimai augusztus hatodiki megemlékezésen adtak át az akkori japán miniszterelnöknek. E tiltakozásnak köszönhetően ült össze Japánban az első Atom- és Hidrogénbomba-ellenes Világkongresszus is, melyet Hirosimában tartottak. 
Japán Amerika legfontosabb ázsiai szövetségese volt, ezért rendkívüli jelentősége volt a japán kormány meggyőzésének. Ez volt a könnyebb feladat, mert az atombomba ledobásakor számos jobboldali japán politikus elismerően nyilatkozott az amerikai technológiai fölényről, mely szerintük a legfontosabb oka volt annak, hogy Japán gyarmatbirodalmával együtt elvesztette a második világháborút.
Valamit tenni kellett az amerikai intézményeknek, lehetőség szerint nagyon gyorsan, hogy a japán közvélemény kétségeit eloszlassák a nukleáris energia békés felhasználásával kapcsolatban. 
A General Electric akkori elnöke által javasolt nukleáris „Marshall-tervet” páratlan gyorsasággal fogadták el a Fehér Házban. Amerikai üzletemberek delegációja utazott Tokióba, de az amerikai kormány is meghívta Nakaszone Jaszuhirót, aki akkoriban miniszter volt (a nyolcvanas években pedig miniszterelnök). Nakaszone saját emlékeit felidézve már 1945. augusztus hatodikán, a hirosimai atombomba ledobása utáni gombafelhőt látva állítólag arra gondolt, hogy ez az energia a jövő. Ehhez hozzátette, hogy amennyiben Japán nem alkalmaz nukleáris energiát, negyedosztályú nemzetté süllyed. Nakaszone, sok más japán szélsőségesen konzervatív politikussal együtt, készséggel elfogadta az atomerőművek létrehozását és működtetését.
1955 júniusában az Egyesült Államok és Japán aláírta azt a megállapodást, amely rögzítette az együttműködést a nukleáris energia kutatása és fejlesztése terén. Annak ellenére, hogy Japán először Angliától vásárolt atomerőművet, a további erőművek Amerikából érkeztek a szigetországba, melyeket kivétel nélkül a General Electric vállalatóriás gyártott és szállított Japánba.
Nakaszone lelkesedése a nukleáris energia iránt azonban vajmi kevés volt az amerikai terv megvalósításához. A japán társadalom többsége, aktívan vagy passzívan, de ellenezte a nukleáris energia bármilyen formáját, mert joggal tartottak sokan attól, hogy a békés felhasználás csak a felszín, s ha az alapanyag rendelkezésére áll az országnak, valójában lehetőséget kap atombomba gyártására. Emiatt meggyőző propaganda kellett, s ezt az írott sajtó, valamint a rádió, később pedig a televízió tudta csak hatékonyan közvetíteni. 
Így az amerikaiaknak meg kellett találniuk Japánban azt az embert, aki a közvélemény atomellenes hangulatát, a civil szervezetek ellenállását meg tudja változtatni. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a megszállás 1945 és 1952 közötti időszakában az amerikai hatóságok írásban is rögzített információkat gyűjtöttek mindazokról, akik a háború évei alatt kulcsszerepet játszottak a háborús propaganda megvalósításában, s ezeket továbbítottak a CIA-nak. Számos, a háború éveiben a propaganda területén kiemelkedő eredményeket elért japán szakember került így az amerikai titkosszolgálat nyilvántartásába. Közülük Sóriki Macutaróra esett az amerikai kormány választása.

Hatékony propaganda
Sóriki 1885 áprilisában született, a nagyhírű Tokiói Császári Egyetem jogi karán végzett. Két évig az Állami Statisztikai Hivatalban dolgozott, majd egy évtizedig a tokiói rendőrségen, vezető beosztásban gondoskodott a rend fenntartásáról.
Nevéhez fűződik többek között a nagy kantói (tokiói) 1923-as földrengést követő hajtóvadászat irányítása kommunistagyanús elemek és a helyben élő koreaiak ellen, melynek rengeteg halálos áldozata volt. Karrierje nyilván nem állt volna meg a bűnügyi rendőrtiszti státusznál, 1924-ben azonban a belügyminiszter utasítására többedmagával elbocsátották állásából. Egy anarchista rálőtt a császárra, s mivel a tokiói rendőrség feladata lett volna ennek megakadályozása, a vezető beosztású rendőrtiszteket, köztük Sórikit is azonnal elbocsátották a rendőrség állományából. 
Nem sokáig volt munkanélküli. Rendőrtiszti évei alatt remek kapcsolatokat épített ki vezető politikusokkal, miniszterekkel és üzletemberekkel. Akkoriban a Jomiuri Simbun napilap a csőd szélén állt, emiatt az újságot tulajdonló cég részvényeinek ára nagyot zuhant. Sóriki, Gotó Simpeinek, a politikai és pénzügyi hatalommal rendelkező, a gyarmatosításban „szakértő” bárónak köszönhetően jelentős pénzösszeghez jutott, felvásárolta a napilap részvényeit, s így lett a lap tulajdonosa. Az energikusságáról ismert Sóriki néhány éven belül az ország harmadik legnagyobb napilapjává tette az újságot. 
1944 októberétől a kormány egyik média-tanácsadója lett. A feltétel nélküli kapituláció után az amerikai katonai rendőrség letartóztatta, sok más (volt) kollégájával együtt a szugamói (Tokió egyik kerülete) börtönben várta a háborús bűnösök perét. Ő is (a nürnbergi osztályozás szerint) „A” kategóriás háborús bűnös volt. Befolyásos japán ismerősei és barátai számos levelet írtak MacArthurnak tábornoknak, az amerikai megszálló csapatok parancsnokának arról, hogy Sóriki soha semmi rosszat nem tett, üzletember volt, igen pozitív kezdeményezésekkel. Ez azonban nem volt elegendő a szabadon bocsátásához. Szerencséjére azonban a hidegháború megváltoztatta a korábbi amerikai elképzeléseket Japánról, így már nem a demokrácia megteremtése volt a megszállók legfontosabb feladata. Japán az új nemzetközi helyzetben a kommunizmussal szembeni védelem legfontosabb bázisa lett, így a több száz letartóztatott és háborús bűnök elkövetésével gyanúsított mindegyikét, köztük Sórikit is szabadon engedték.
Sóriki tehát az amerikai üzletemberek és a CIA támogatásával hozzáláthatott a japán közvélemény meggyőzéséhez. Igen befolyásos, nagy példányszámban megjelenő napilapja volt, de az amerikai szenátorok egyikének közbenjárására jelentős pénzösszeget (10 millió amerikai dollárt) kapott egy tévécsatorna létrehozására, melynek neve Nippon TV lett. Természetesen az amerikai technológiával együtt érkezett a pénz, s emiatt a műsorgyártó hazai cégek hátrányos helyzetbe kerültek, holott rendelkeztek már minden technikai feltétellel a gyártáshoz. 
A csatorna beindításával tehát a két Sóriki-tulajdonú médium komoly kampányba kezdett, hogy az atomenergia előnyeiről, biztonságáról, valamint a fejlődés elengedhetetlen feltételéről meggyőzze a japán társadalmat, kisebbségi helyzetbe kényszerítse az ezzel szembenállókat, és az ügy mellé állítsa a kétkedőket. Ez azonban nem volt elég: aktív támogatókat is kellett mindehhez szerezni. Ennek első szakasza a médiakampány volt. Sóriki jól kalkulált, a kampány megkezdése után néhány hónappal egyre többen csatlakoztak a kormány kezdeményezéséhez. 
Mindez a nagy amerikai cégek, a japán atomfizikusok, valamint a CIA közreműködésével történt. Sóriki valószínűleg így hálálta meg a megszállóknak, hogy 1947-ben tárgyalás és ítélet nélkül kiengedték őt a börtönből. A CIA nyilvántartása szerint Sóriki Macutaró a nagyhatalmú ügynökségnek rendszeresen továbbított információkat, kódneve is volt, vagyis a CIA alkalmazásában állt. (Mindezt bárki ellenőrizheti az interneten, ezek a CIA-anyagok ugyanis már nyilvánosak.)
Sórikinak a kampánytevékenységével határozott és világosan megfogalmazott politikai célja volt. Az ország miniszterelnöke akart lenni, s úgy gondolta, hogy a nukleáris energia meghonosításával ezt el is éri. Nem volt ő sem több, sem kevesebb, mint az idők szavát mindig meghalló, alkalmazkodó és agresszívan kommunistaellenes szélsőjobboldali alak, nacionalista üzletember, a japán baloldaliak szerint pedig egy jelentős befolyással rendelkező fasiszta. Mindez azonban tökéletesen alkalmassá tette őt arra, hogy kampányokkal segítse az amerikai cél megvalósulását.
1955 júniusában a két kormány aláírta a nukleáris együttműködésről szóló egyezményt. Szabad utat kapott tehát mindaz, amiről Eisenhower az ENSZ közgyűlésén elmondott beszédében szólt. Sóriki szervezte Hirosimában amerikai közreműködéssel, 1955-ben „A nukleáris energia békés felhasználása” címmel azt a vándorkiállítást, melyet Tokióban vallásos (vagyis a sintó hagyományokat követő, purifikációs) ünnepség keretében nyitottak meg. 
1956 májusáig Hirosimában több mint 110 000 látogatója volt a kiállításnak. Bár a kiállítás szervezői Sóriki, a napilapjának munkatársai, valamint a CIA voltak, a hirosimai hatóságok, a hirosimai egyetem, valamint más helybeli szervezetek is részt vettek a kiállítás előkészítésében, szervezésében és lebonyolításában.
A következő években a kiállítást megismételték, így a folyamatos és ismétlődő propaganda hatékony volt. Több mint egymillió látogató és a kognitív disszonancia oldása – talán így lehet tömören összefoglalni az eredményt. Még a nukleáris energia békés felhasználása ellen addig küzdők egy része is megváltoztatta korábbi atomellenességét, s belátta, hogy az emberiség jövője atomerőművek nélkül nehezen képzelhető el, hiszen az atomenergia „mindenki barátja”.
Sóriki tehát „megérdemelten” lett a japán parlament alsóházának tagja, majd a Hatojama-kormány nukleárisenergia-minisztere.1956-ban ő lett az elnöke az akkor megalakult Tudományos és Technikai Ügynökségnek, együttműködve Nakaszone Jaszuhiróval, aki akkor már az alsóház nukleáris energiáért felelős szakbizottságának elnöke volt. 1955 decemberében e két bizottság javaslatára a kormány elfogadta az első atomerőmű megépítésének tervét, annak költségvetési tervezetével együtt. Az ország geológiai adottságai miatt, azaz a gyakori földrengések és szökőárak veszélye okán a szakemberek Nakaszone utasítására elkészítették a majdani atomerőmű biztonsági berendezéseinek hozzávetőleges költségbecslését is. Ez azonban olyan hatalmas összeg volt, hogy Nakaszone és a bizottság többi tagja elvetette a megvalósítását.
Bár az első japán erőművet a kormány Angliából vásárolta, az ötvenes évek végére több mint húsz szerződést írtak alá a japán–amerikai nukleáris megállapodásnak köszönhetően. Az első, angol atomerőmű csak melléktermékként szolgáltatott energiát, alapvető funkciója a plutónium előállítása volt. Ezt követően a japán kormány kizárólag a GE által gyártott amerikai atomerőműveket vásárolt. 
Eisenhower elnök elégedett lehetett. Amikor hivatalba lépett, az Egyesült Államok mindössze 1000 nukleáris robbanófejjel rendelkezett. Hivatala elhagyásakor, nyolc évvel később ez a szám 22 000 volt. Ennél is többet tett azonban, mert a Kennedy-adminisztráció a hatvanas évek elején már 30 000 robbanófejjel büszkélkedhetett. Ennek egy részét még az Eisenhower vezette intézmények készítették elő. Ez, 1961-ben 1 millió 360 000 hirosimai atombomba hatóerejének felelt meg.
Végül röviden a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségről. Az angolul IAEA-ként rövidített szervezet nem más, mint egy urániumbank. Ez a szervezet felel minden országban az épülő atomerőművek nyersanyaggal való ellátásáért, az atomerőművek biztonságáért, baleset, működési rendellenesség esetén az ellenőrzésért s még sok minden másért is. A szervezet, melyet szintén amerikai javaslatra hoztak létre bécsi székhellyel, 1957 júliusában, nem más, mint az uránium (illetve plutónium) országok közötti elosztásának felelőse, természetesen amerikai ellenőrzés mellett. Egyetlen elvarratlan szál maradt: az amerikai atomfegyverek bővítése és az atomerőművek építésének javaslata közötti kapcsolat. 
A „nukleáris kulcsvaluta” az atomerőmű lett, hasonlóan az amerikai dollár kulcsvaluta szerepéhez a második világháború után. Az IMF a dollárövezethez csatlakozó országok nemzetközi szervezete lett, az IEAE pedig az atomerőműveké. Nem véletlen talán, hogy John F. Kennedy elnökként két dolog miatt aggódott: az Egyesült Államok aranytartaléka és az uránium miatt.
Az előbbiről kiderült, hogy az aggodalom jogos volt, hiszen 1967-ben a dollár aranyalapú rendszere megszűnt. Az utóbbi az amerikai elképzelések felemás volta miatt szintén komoly aggodalomra ad okot, mert az az ország, amelynek atomerőműve van, urániuma (illetve plutóniuma) is van, s annak kevésbé békés célú felhasználását egyetlen nemzetközi szervezet sem tudja ma már hatékonyan ellenőrizni.

A „nukleáris falu”
Az atomerőmű építése, működtetése és nyersanyaggal történő ellátása a világon mindenütt állami, stratégiai feladat. Hasonlóan azonban a többi fejlett nyugati országhoz, az energiaellátás Japánban is magáncégek feladata. Az „atomlobbi” (vagy a „nukleáris falu”, ahogy japánul hívják) a szigetországban a „vasháromszög”: az atomerőműveket üzemeltető cégek felső vezetése, a parlamenti képviselők és a minisztériumi bürokraták, akik egyszerre engedélyezők, szabályozók és ellenőrző szervek. Ugyanazok ellenőrizték (2011 márciusáig, a fukusimai atombaleset bekövetkezéséig) az atomerőművek biztonsági berendezéseit, azok karbantartását és felújítását, mint akik ennek követelményeit meghatározták. 
Számos (nukleáris alapú) áramot szolgáltató cég igazgatótanácsának tagja „mennyei küldött”, vagyis volt minisztériumi dolgozó, aki könnyen kijárja a magáncég kéréseit egykori munkáltatójánál. Sem el-, sem beszámoltathatósági követelmények e szektorban 2011-ig nem voltak. Nem egy atomerőmű működéséről maga a településen élő lakosság sem tudott (például az első atomerőműről, Tokai-murában). Japánban 2011-ig 54 atomerőmű működött, amelyek karbantartása, felújítása éveken keresztül elmaradt, vagy csak látszólag történt meg. A munkák nagy részét részmunkaidős és alkalmi munkások végezték el, kétheti képzés után. A felújítások és karbantartások dokumentációja formailag természetesen hibátlan volt.
Japánban az atomerőművek létesítése sokféle célt szolgált. Az iparfejlesztésből kimaradt gyorsan elnéptelenedő (s így elszegényedő), magas munkanélküliséggel küzdő régiók fejlesztése atomerőművek telepítésével változott meg. A településeknek nem volt választása, mert atomerőmű nélkül az elvándorlás folytatódott volna. Ráadásul új atomerőmű létesítésekor rendkívül kedvezőnek tűnő feltételek mellett pénzügyi támogatást kapott minden település. Olyan létesítmények jöttek létre ezután, melyeket már csak újabb hitelfelvétellel lehetett fenntartani, s ezzel minden település, ahol atomerőmű működik, évtizedek óta adósságcsapdában vergődik. Ez az egyik oka Japán belföldi eladósodásának. 
2011 márciusában azonban mindez megváltozott. Évekre beszüntették az összes atomerőmű működését. Ennek ellenére Japánban nem volt jelentős áramkorlátozás, vagy más súlyos, a lakosságot érintő hiány. A 2011. márciusi fukusimai hármas katasztrófa idején Kan Naoto volt a miniszterelnök, aki egy interjúban azt mondta, hogy Japánban a legbiztonságosabb energiapolitika az összes atomerőmű bezárása lenne. Véleményét természetesen ma sem osztja a „nukleáris falu” közössége, ezért Japánban fokozatosan újraindítják az atomerőműveket: eddig négynek az újraindítására került sor.
Japán az atomerőműveket már rég nem az amerikai gyártók valamelyikétől vásárolja. Fukusima után azonban megszűnt az a lehetőség, hogy az energiaellátáshoz japán cégek szállítsanak erőműveket. Ennek némi kompenzálása az az utóbbi három évben kötött szerződéssorozat, amely különböző országokba exportálja Japán az atomerőműveket, vagy azok egyes részeit. 
2011 márciusa előtt a kormány energiapolitikája elsősorban az atomerőművek energiaellátásának növelését tűzte ki célul. Hogy ennek ma, e sorok írásakor, van-e még realitása, azt az elkövetkezendő évek döntik el.