2018. júl 19.

Miért rossz hír a jó?

Miért rossz hír a jó?

A Szuhoj-57 program bukása

szuhoj_57.jpgSzékely Ferenc

Ez most emésztően hosszú lesz, de talán érdekes, olvasd el valamikor. Ugyanis komor hír érkezett az orosz légierő házatájáról, amit igazán sajnálok. Az én nyugtalanságomnak persze semmilyen jelentősége nincs, de miután évekig szurkoltam a magzatnak, nem örvendezek az abortálása felett.
Miről van szó? A Szuhoj-57 ötödik generációs lopakodó vadászgép-programról. Több néven is futott az üdvöske, nevezték T50-nek és PAK FA-nak is, néha össze is keveredtek a fogalmak. A fegyvert 30 éven át fejlesztették, majd 2010-ben szállt fel az első példány. Viszont máig sem sikerült hadrendbe állítani, és a tömeggyártása sem valósult meg. Az orosz ipari kapacitások extrém drágának, vagy simán elégtelennek bizonyultak ehhez. Felmérhetetlen erőforrásokat emésztett fel, de a végén "csak" egy jó gép lett belőle.
Az orosz vezetés elment a végsőkig, hogy a program sikeres legyen. Putyin elnök kedvenc tábornoka, Viktor Bondarev vezérezredes, a légierő parancsnoka, még tavaly is azt mondta, hogy "ez a fegyver büszkesége lehetne bármely országnak", és 2019-es hadrendbe állítást ígért, sőt, a 6. generáció kifejlesztését is beharangozta.
Ő mindent megtett, a többi nem rajta múlott. De legalább megpróbálta, amit az elődje elmulasztott.
Korábban Alekszander Zelin vezérezredes töltötte be a posztot, akit indoklás nélkül váltott le az elnök, 2012-ben. A valószínű ok a Szu-57 körüli totojázása volt. Olyan emberre volt szükség, aki utángyújtja a vergődő programot, és legalább vázlatosan meg tudja mondani, hogy a sorsdöntő fegyver mikor áll végre készen. Vagy mond bármit, amire tervet lehet építeni.
Erre Zelin tábornok nem volt képes. Aggodalmaskodott, tolta szét a felelősséget, panaszkodott a tervezőkre, a gyártókra és a beszállító cégekre, siránkozott az elektronika fejletlensége fölött, de semmilyen konkrét vállalást nem tett. Putyin nem hisztériázott vele, mert minek is, és nem is szokása. Nyilván pontosan tudta, hogy pillanatokon belül bejelentkezik az F-35, és az már behozhatatlan hátrány lesz.
Így esett a választás Bondarevre, aki harci tapasztalatokkal is rendelkező parancsnoknak számít. A Gagarin Akadémián végzett, és Afganisztánban bőségesen volt lehetősége a különféle eszközök kipróbálására. Onnan hazatérve máris belecsöppent az első, majd a második csecsen háborúba, ahol merész pilótának és jó csapatparancsnoknak bizonyult. Putyin hatalomra kerülésével a pályája akadálytalanul ívelt felfelé. Ekkor nyerte el az Orosz Föderáció Hőse címet is.
Mindez mégsem volt elegendő. A kemény próbálkozások után Bondarevnek is mennie kellett. Helyére Pavel Kuracsenko, a légierő korábbi vezérkari főnöke került. Neki jutott a végső kellemetlen szerep.
Mára világos lett, hogy a külföldi kötések, amelyekből finanszírozni lehetett volna a fejlesztését - elmaradtak, vagy felmondták a vásárlásokat, például India és Vietnam. India vissza is küldött 30 tesztdarabot. A költségek és a várható eredmény túl távolra került egymástól. Nem csak a biznisz, hanem a használhatóság is.
Na jó, de miért rossz hír ez? Elsőre többen gondolhatják, hogy ez nem olyan nagy baj ez, mert legalább az oroszok nem erősödnek, és nem jutnak fel a legmagasabb stratégiai szintig.
De ez nem így van. Azért nem, mert ha az egyik potenciális hadviselő túl erős a másikhoz képest, az a gyöngébb táborában nyugtalanságot, félelmet, sőt akár agressziót is kiválthat. Vagy egy másik fegyvernemben való túlkompenzálást, ami akár veszélyesebb is lehet, mint az előző. Az erőegyensúlynak és a kölcsönös csapásmérés lehetőségének nem csak a nukleáris és a hordozó eszközök terén, de más meghatározó fegyvernemeknél is léteznie kell.
Nem véletlen (nem tudom, mit tennék, ha én ülnék a Kremlben és a tábornokaim elém rakják a térképeket és a hatósugarakat) az oroszok folyamatos nyugtalansága. Például a rakétavédelmi rendszerek erőeltolódása, vagy a NATO esetleg további területszerzése miatt, mivel ez rongálja az ő ellencsapás-kapacitásukat. Letörli a térképről a korábbi stratégiáikat (terület-alapú, mélységi védekezés, elsősorban Ukrajna esetében), és rombolja az egyensúlyi helyzetet.
Mivel például az orosz rakétavédelmi rendszer kifejezetten gyönge, a nyugati pedig erősödik, ebből az következik, hogy azonos erejű csapásmérés esetén az oroszkat érő károk nagyságrendekkel nagyobbak, mint a nyugatiak.
Kivált, hogy a Nyugatnak elegendő két orosz körzet elpusztítása, míg az oroszoknak legalább 10-15 NATO-centrumot kellene egyazon idő alatt kiradírozni. Ez természetesen lehetetlen. Magyarán: egyre kevésbé félünk tőlük, és ez még ezen az oldalon is agressziós vágyakozásokat kelthet, nem csak náluk.
Aki látta a 'Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni' című remekművet, érzékelhette, hogy milyen lehetne, ha egy amerikai tábornok bekattanna és a többiek is vérszemet kapnának. Bár a film még 1964-ben készült, de szerintem érdemes most is eltöprengeni rajta, és röhögésre is bőven alkalmas.
Említésre méltó az a szikár tény is, hogy a Nyugat jelenleg mintegy tízszer többet tud fordítani katonai fejlesztésekre, mint Moszkva. Ez eleve mindent bekorlátoz. Nem szabad a másik felet végzetesen beszorítani, vagy ahogy a Vadnyugat pókeresei mondták: mindig kell hagyni egy 
dollárt az asztalon.
Ez a kimagasló fontosságú egyensúlyi követelmény a 70-es évek eleje óta biztonságban tartotta a világot. Nem lett világháború, és jelen állás szerint továbbra sem fenyeget. A kölcsönös elpusztíthatóság elmélete hozta létre a SALT-I és a 
SALT-II, majd a START megállapodásokat, amelyeket mindkét fél a mai napig be is tart, és többszöt megerősítették, fejlesztették, tesztelték. Nincs velük semmi baj.
/Mellékszál: Trump és Putyin első telefonbeszélgetését félbe kellett szakítani, amikor az orosz elnök váratlanul szóba  hozta a START szerződés meghosszabbítását, viszont amerikai partnere nem tudta, hogy miről van szó. Az irodában jelen lévő akkori két bizalmasának, Flynnek és Bannonnak sem volt róla halvány fogalma, ezért le kellett tenni a kagylót és keresni gyorsan valakit, aki ért hozzá. A két úriember már nem szolgál a Fehér Házban./
Bár akadtak kisebb kilengések mindkét oldalon, de ezeket mindig korrigálták. Trump egyszer előrontott a nukleáris  kapacitások növelésének gondolatával, még duplázást is emlegetett, de erről sürgősen lebeszélték, és ez szerintem így is marad.
Miért olyan súlyos gond az oroszoknak (és ezáltal az egyensúlynak) a Szu-57 végzete? Kit érdekel egy kaszni?Mi múlik egy repülőtípus létén vagy nem létén, amikor annyi ban, mint a nyű?
Rengeteg. Mivel az oroszok nem jutottak el az ötödik generációig, vagyis továbbra sem képesek integrált és fel nem deríthető rajtaütéseket végrehajtani az ellenséges bombázókkal szemben, így azok vészes fenyegetést jelentenek. A lopakodó vadászgép-kötelék nem arra való, hogy légi harcot vívjon ellenséges vadászokkal, nem a légi piff-paff-puffra fejlesztették, mert arra vannak bőséggel más típusok. Hanem hogy leszedje a másik fél bombázóit, tehát csapásmérőit. Ezáltal a legjobb bombázó is 'sitting target' lesz, könnyű vad, mint akit odaterelnek a kocavadászok elé.
Itt az történik, hogy felderíthetetlenül és több gépet központilag (műholdon át) vezérelve, teljes váratlansággal rontanak rá a nagyvadra, a bombázóra. Mint egy farkasfalka. Az alakulat egyes tagjai leszedik a kísérő vadászokat, egy pedig megsemmisíti a bombázót. Ezáltal lenullázzák az ellenfél támadó légikapacitásait.
Hiába fejlesztenek az oroszok olyan félelmetes és kiváló támadó eszközöket, mint például a Tupoljev-160, ha egyszer nem tud eljutni a célkörzet közelébe sem.
Ezeket a támadásokat több ezerszer szimulálták és az eredmény mindig elsöprő volt. Az ilyen alakulatok arra is alkalmasak, hogy védjék a saját bombázóikat is, vagyis támadó és védő fegyverek is egyszerre, ami ritka jószág.Ahhoz, hogy ezt a kettős funkciót betöltse, jó sok kell belőle. Egy integrált támadó egység 8-10 gépből is állhat, a feladattól függően, de végeztek már kísérletet 15 tagú egységgel is.
Az amerikaiak első 5. generációs lopakodó vadásza, az F-22 Raptor már nagyon régen hadrendben van, és több, mint 200 példányt vonultat fel. Nem is gyártanak belőle újabbakat, inkább csak karbantartanak, cserélnek vagy fejlesztenek, elsősorban az elektronikát, ami a rendszer lelke és lényege, mert az koordinálja az egységek működését. Pont, mint egy falkavezér.
Nem kell belőlük több. Nem adnak el belőle senkinek, megtartják maguknak. (Azt hiszem Izrael kap belőle, de elektronika nélkül, azt nekik kell beletenni.) Viszont tavaly bemutatkozott egy újabb családtag, az F-35 is, amit már sorra rendelnek meg az országok, Spanyolország vehet belőle először.
Van olyan értékelés, amely szerint az F-22 további gyártásának elvetése mögött politikai és stratégiai magyarázat is lappang, mégpedig hogy az amerikaiak nem akarták az oroszokat tovább frusztrálni vagy hergelni ezzel az erőfölénnyel, és - mint mondtam -, netán agressziót gerjeszteni bennük. Ha ez valóban így van, akkor az nagyon üdvözlendő szempont. Az F-35 persze gyöngébb képességű, mint a Raptor, de a célnak tökéletesen megfelel, és persze legalább létezik. Vinni fogják, mint a cukrot. Aki a birtokába jut, az nagyon jó eséllyel tudja megvédeni a felségterületét, leszámítva persze a ballisztikus csapásokat, mert az egy másik műfaj.Szinte nincs is konkurenciája, mert jelenleg csak Kína vergődik egy fejlesztéssel, Csengdu J-20 név alatt, ami viszont drágább lesz, mint az F-35. (120 millió, illetve 100 millió dollár darabonként.) Az összkép most számomra az, hogy az orosz légierő, és ezáltal a teljes haderő is súlyos fejlődési válságba került. Jelen állás szerint csak az alacsonyabb osztályú gépeivel és szigorúan korlátozott rádiusszal tud bombatámadásokat végrehajtani, lásd: Szíria.
Nyugat-Európát már nem tudná elérni.
A helyzetet súlyosbítja, hogy behozhatatlannak látszó elmaradásuk van a repülőhordozók terén, mivel egyetlen szállító eszközük van, a Kuznyecov tengernagy. másik két hordozójuk építését leállították, egyet pedig félkész állapotban eladtak Kínának. Vagyis nem tudnak a világ stratégiai pontjain folyamatosan jelen lenni és légicsapással fenyegetni, még vadászgép-szinten sem. A Kuznyecov le volt kötve Szíria partjainál, de tavaly hazarendelték nagyjavításra, mert 30 éves működése során egyszer sem nézték át alaposan. Jelenleg tehát nincs semmijük.
Eközben az USA-nak 10 teljes értékű és aktív hordozója úszkál szanaszét, és ebből 4 már az F-35 működtetésére is alkalmas. További 9 van felújítás vagy fejlesztés alatt. A nyugat-európai kapacitásokat most rest vagyok kikeresni, de léteznek azok is (francia, brit, de még az olaszoknak is van egy Garibaldijuk meg egy Cavourjuk).
Vajon az volt-e az ok, hogy rossz gép ez a szomorú végsorsú T-50 vagy Su-57? Hát egyáltalán nem, sőt, ellenkezőleg. Ez az egészben a hibapont. Repülési tulajdonságai, navigációs képessége, gyorsasága kimagasló és a rá tervezett fegyverzet is elsőosztályú. Több fegyvert is vihet (AA rakétát), mint az F-35. Ez azt jelenti, hogy ha jó láthatósági viszonyok közepette összecsapna egy Szuhoj és egy F-35, akkor 10 ütközetből 8-at az orosz nyerne meg.
Viszont nem tud eljutni eddig a kedvező állapotig, mert radarkeresztmetszete (felderíthetősége) 300-szorosa (!) az amerikainak. Elektronikai fejlettsége és védettsége pedig össze sem mérhető a Raptorral, ami eközben egyre csak jobb és jobb.
Hiába kiváló egy párbajhős, ha lelövik, mielőtt az ivóba ér.
Mi lesz most? Természetesen fogalmam sincs. E pillanatban el sem tudom képzelni, hogy ezt a programot tovább erőltessék, lehet, hogy jó időre le is kell mondani az ilyen fejlesztésekről.
De akkor mi fogja az erőegyensúlyt biztosítani? Ha azt tekintjük alapnak, hogy a stratégiai eszközök egyensúlya fennmarad (reményeink szerint), akkor az egyre sűrűbb lokális konfliktusokban hogyan tudnak az oroszok kellő súllyal részt venni? Olyan helyeken, ahová nem tudnak páncélosokat, tüzérséget és pláne gyalogságot bevetni? Logikailag a ballisztikus csapásmérés és a védelmi rendszer fejlesztése lehet a fő irány. Gyorsabb és precízebb interkontinentális rakéták, valamint erőteljesebb honi védelmi pajzs. Zajlanak már közös védelmi egyeztetések az oroszok és egyes környező államok integrált rakétavédelmi rendszereiről, például Örményországgal, de van ilyen kapcsolat Belarusz és Kazahsztán felé is.

Nyilván szóba kerül a ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók fejlesztése is, amiből jelenleg két osztállyal rendelkeznek, összesen 12 egység képében. Az USA 14 Ohio-osztályú egységet működtet, de egész jól állnak a britek és a franciák is (4-4 Vanguard és Triomphant osztályú jármű). Tehát eleve bőven van itt is tennivalója az orosz tengerészetnek.
Végül széles tér nyílik az űrfegyverkezés és a kibernetikus hadviselés fejlesztése előtt is, ezekben is elég aktívnak néznek ki az oroszok. Rendre jönnek újabb hiperfegyverekről, katonai hackerprogramokról, fantasztikus elektronikus vakító eszközökről szóló jelentések, de azért ezekből köbgyököt lehet vonni, mert nem olyan hipp-hopp ügyek ezek. De mindenestre van mozgás.
A lényegek lényege az, hogy a kérdés elsősorban nem katonai, hanem politikai. A helyzet kezd kísértetiesen emlékeztetni a 80-as évekre, amikor Ronald Reagan csillagháborús víziója és a Pershing-telepítések olyan helyzetet idéztek elő, ami padlóra küldte a szovjet gazdaságot, leosztályozta a technológiai verseny-képességüket, és végül a kommunista világrend felbomlásához vezetett. Jelenleg viszont ilyen értelmes cél nincs. Oroszország leszorítása ma nem racionális és nem is szükséges. Nem jár semmilyen értékelhető előnnyel senkinek.
Ha valaki demokráciaexporton töri a fejét, azt nyugodtan elfelejtheti. El kell fogadni, hogy az oroszok letették a garast egy nacionalista alapú, antiliberális rendszer mellett, és ehhez erős szeméyi vezetést igényelnek. Ez az ő dolguk, és ezt nem kell piszkálni. Persze kétségek és kételyek tömegét lehet felvetni az orosz politikával szemben, van belőlük bőven, de jelenleg nem tartanak megszállás alatt senkit. A Krím irritáló probléma, de nem része a globális stratégiának. Emiatt nem észszerű az erőviszonyokat végleg kiélezni. Ez nem jelenti a belenyugvást vagy a kérdés lesöprését vagy, de a túlértékelését sem. Szíriai szerepük is ellentmondásos, de ha megtekintjük azoknak a tablóját is, akiket az amerikaiak támogattak az elmúlt években, akkor legalábbis hümmögés a válasz. Senkinek nem lehet elfogadható és reális oka az orosz rendszer összeomlasztására és az azzal járó felmérhetetlen kockázatok vállalására, viszont annál inkább az egyeztetésekre, tárgyalásokra. Ezek során az erőfölény érzékeltetése fontos lehet, de nem válhat elsőszámú nyomásgyakorló eszközzé.

 

Szólj hozzá