Ferber Katalin

Először a nevüket kellett megváltoztatni. Más okból tette ezt a Ferber (Färber) család mint a Szemmelveiszék (Semmelweis).

Ferberék úgy okoskodtak, hogy mindenkinek egyszerűbb vagyis könnyebb lesz ha leegyszerűsítik a vezetéknevüket. Többnyelvű vidéken éltek, szlovák, magyar és német egyformán használatos volt, mégis ők úgy érezték, hogy magyarok. Felvidéki izraelita vallású magyar emberek, jobb ha a nevük is magyarosabb, hiszen az Ä német betű.

A Szemmelveiszék, bár büszkék voltak a névrokonságra Semmelweis Ignáccal, egy dunántúli faluban rajtuk kívül csak a mindenki által kedvelt Frisch doktornak volt „idegen”neve. Nem volt nagy ügy, hiszen csak néhány betűt kellett megváltoztatni. Veszprémben a hivatalban megcsinálták nekik, nem is került sokba.

Az alkalmazkodásnak hiteles és szép példája ez. Nem tudhatták persze, honnan is tudhatták volna, hogy ez semmit sem könnyít meg neki és utódaiknak. Néha a régi módón írták alá a hivatalos papírokat, de aztán megszokták az újat. Mint az utcaneveket, azok is változtak.

Ők igazán mindent megtettek, hogy késedelem nélkül mindenhez alkalmazkodjanak.Nem mindig sikerült....

Aztán a keresztnevek jöttek...

Szemmelvesizéknél eltűnt a Gottfried (az én cipész nagypapám keresztneve volt), elillant a Gertrúd, s maradtak a Margitok a Rózák és a Máriák.

Ferberék sem vacakoltak ezzel sokat: már csak emlékeikben élt Ráchel, Sára és Ignác. Lett inkább Gyula, Imre és Miklós. Ez így volt biztonságos.

Honnan tudhatták volna, hogy ez sem lesz elég, még több lojalitás, még több alkalmazkodás kell, s az sem segít rajtuk

Aztán eljött az idő, amikor Ferberék, megfosztva az umlaut-tól belátták, hogy ha életben akarnak maradni, el kell hagyniuk Magyarországot. S az emigrációban megint mindenki neve megváltozott.

Imréből Emery lett, Miklósból Májkl, Juditból Judy, s belőlem (Japánban) Kéto-szan. Vezetéknevük kiejtése Amerikában Förbör lett, Japánban Ferüberü.

Holott nevünk hozzánk tartozik, ezzel „azonosulunk” s amikor megváltoztatja ezt a környezetünk (nem a becenévről van most szó) addigi önképünket úgy tesszük magunk mellé mint egy elnyűtt ruhadarabot ami feleslegessé vált, mert használhatatlan, kidobandó. El kell felejtenünk. Én Japánban tanultam meg a nevem fontosságát mert elvették tőlem.

A ferberek és szemmelveiszek kicsivel jobban jártak mint én. Vagy épp fordítva: én jártam a legjobban, mert még a nevemet is elvesztettem (Ferüberü szan lettem, vagy a barátok, közeli ismerősök számára Kéto szan) így e (látszólag) banális ügyön keresztül felfejtettem az emigrációban elvesztett és újrateremtett identitás fontosságát.

A szemmelveiszek egész életüket Magyaroszágon töltötték, mintha elegük lett volna a csaknem egy évszázadig tartó bolyongásukból.Németalföld, aztán a Habsburgok császársága. Csak a tizenkilencedik század végén lett végre megnyugvás, letelepedés és otthon.

A ferberek egy tapodtat sem mozdultak szülőhelyükről, mégis mindig más országban találták magukat.. Kelet-Európa ezen a táján változtak a határok, az utcák terek nevei. Ők nem csináltak semmit, nem költöztek, nem cuccoltak és mégis.

Először kassai magyarajkú izraeliták voltak a Monarchiában, aztán cseh-szlovákiai magyarajkú izraeliták, aztán visszacsatolt (majdnem) magyarok, hiszen vallásuk nem változott.

A ferberek közül csak kevesen kezdhettek új életet 1945-ben. Közülük hárman, a nagyszüleim és későbbi apukám Magyarországra költöztek, bár ez sem volt minden kényszertől mentes. A többiek Amerikába, vagy a későbbi Izrael államot megteremtő fiatalok lelkes táborához csatlakoztak, s ott is maradtak.
A ferberek a múlt század harmincas éveitől 1962-ig folyamatosan hagyták el Magyarországot. Emigráltak. Az utolsó én voltam az 1993-ban. A szemmelveiszek otthon maradtak.