Spielmann Éva
Sosem gondoltam volna, hogy a thriller műfaja megihlet. Az alkotáshoz még fantáziára sem volt szükség, elég volt megérkezni a Villa La Grotta-ba, Toszkánába hajnali fél háromkor.

- Biztos, hogy jó ötlet volt ide autóval jönni? – kérdezem a férjemtől autókázásunk nyolcadik órájában, miközben éppen elsuhanunk a pazarul kivilágított bolognai reptér mellett. Útközben alagútmosás, aszfaltozás, karbantartás, defektes kamion miatti útlezárás, elterelés, tetűzés, és olyan ablaktörlő gyilkos felhőszakadás, hogy a látótávolság a kocsi orráig sem tart. Kicsit nyűgös vagyok. Valamikor éjfél körül felhívom a szállodát, jelentem a recepción – amit akkor még annak gondoltam -, hogy késedelmet szenvedünk, de ne adják fel, érkezünk. Valaki, aki sokadjára végre felveszi a telefont, szépen, érthetően és még ébren elmagyarázza, hogy semmi gond, a szobánk nyitva, érkezhetünk bármikor. Non c’é probléma. A vonal szakadozik, az esőtől szinte semmit sem hallok, így nem kérdezősködöm tovább. Rábízom magam a sorsunkra, és a TripAdvisor-ra.
Hajnali kettőre sikerül lekeveredni a napsütötte Toszkánába vezető autópályáról. Számítunk arra, hogy a bájos kis szállodák az égig érő ciprusokkal és az oversize virágcserepekkel nem az autópálya leállókban várnak, így nem meglepetés, hogy az egész napos túra egy cirka tizenöt kilométeres erdei szerpentinnel zárul. Vaksötétben. A kanyarokat a macskaszemeken kívül semmi más nem világítja meg. De nemcsak az útmentén leszögelt világítócsíkos karók verik vissza a fényt. A fogadásunkra a falu összes macskája az út szélére telepszik, vagy előttünk cikázik. Rajtuk kívül még két őz kíváncsi ránk.
Nagy megkönnyebbülés, hogy a szállás a szerpentin több pontján is nyíllal táblázott, a hegy tetején az utolsó útjelző egy nyitott vaskapu felé mutat. Mögötte koromsötét, bár sejlik egy ház, a szállás, a Villa La Grotta. Nagy a lendület, aztán jön a hóhahó. Észleljük, hogy a kapu bejárata éppen annyira tágas, hogy azon még Don Matteo is csak akkor tudna kényelmesen átkarikázni, ha előtte mértékkel fogyasztott a miseborból. – Én kint le nem parkolok – mondja a férjem, és látom rajta az elszántságot, hogy ő bizony ezen a cifra vaskapun most éjszaka - lesz, ami lesz- általmegyen. A visszapillantótükör és az oldalsó fényezés érintetlenül hagyásával végül is beállunk a kertbe, ahol rajtunk kívül nincs egy teremtett lélek. Sem ember, de autó sem. Azt csak remélni merjük, hogy nem a rukkola és/vagy kakukkfű ágyás közepére álltunk, talpunk alatt a telefonok fényében ápolt aljnövényzet burjánzik.
- Ilyenkor szokott jönni a személyzet. A féllábú inas meg a vakasszony – mondja a férjem, miközben kiráncigáljuk a bőröndöket a csomagtartóból. Valahogy ez jutott az eszébe. A hely szelleme. Az eső ismét rákezd.
Elbóklászunk a bejárati ajtóig, ahol névre szóló nyomtatott kiírás fogad istenhoztával, menjünk csak fel a második emeletre, a szoba nyitva. Szám nincs, a szobák olasz festők nevével jelzettek. Na, ez legalább így érthető. Kulcs holnap, írják. A telefonokkal be-, de leginkább egymás szemébe világítva végül megtaláljuk a nyitva hagyott bejáratot, ami előtt én majd hasra esem egy földön heverő öklömnyi tárgyban. A gondos házigazda egy elemlámpát helyezett a lábtörlőre.
Felmegyünk a szobába szépen csendben, lámpát kapcsolunk. Kapcsolnánk. Semmi sem működik. Áram nincs. Elsőre azt gondolom, hogy hát logikus, nyilván annyi pénzt kapott az EU-tól a toszkán agroturismo, hogy már másra sem tudták költeni, mint áramkapcsolós kártyakulcsra. A későn érkezőknek meg az nem jut, ergo nem csoda, ha nincs a szobában áram. Az ellentmondani látszik az elméletemnek, hogy sehol sincs a falon áramkapcsolós kártyakulcs behelyező kézikészülék.
Közben síri csend. Végtére is hajnali fél három. A ház vagy üres vagy alszanak. A második lehetőség teljesen valószerű, az első inkább aggasztó. Én a zseblámpa adta önbizalommal le és fel járkálok az emeletek között, nyomkodom a kapcsolókat. Egyszer csak szembe jön velem az ember nagyságú elektromos kapcsolótábla. Látom, minden a helyén, kivéve a főkapcsoló (ami legalábbis szerintem az), jól láthatóan a piros állásban, noha állhatna a zöld felében is. – Kapcsold ezt fel – utasítom a férjem, mert végtére is ez férfimunka. Ő kissé bizalmatlanul átlendíti a kapcsolót a zöld tartományba, és … semmi sem történik. – Gyorsan, állítsd vissza – mondom neki. Aggódom. Tovább motoszkálunk.
Egyszer csak kinyílik az egyik szoba ajtaja. Egy nappali ruhába öltözött pár, egy tagbaszakadt olasz férfi és hidrogén szőke ázsiai nő lép ki rajta. 
- Elettricitá bumm – mondja a tagbaszakadt, mintegy köszönés helyett, majd hozzáteszi, hogy a tévé sem működik. Ezért ők most elmennek sétálni. És valóban.
Mi dermedten állunk még néhány másodpercig, aztán néhány dekorációs gyertyát magunkhoz véve visszavonulunk a szobába. Kicsit világítunk még a zseblámpával meg a két illatgyertyával, aztán elalszunk. Vár a hamisítatlan toszkán életérzés.
[epilógus]
Reggelre visszajött az áram. Anélkül, hogy a „főkapcsolót” a zöld állásba mozdították volna. Az ázsiai nőt soha nem láttuk viszont, a tagbaszakadt olasz viszont egy tenyérnyi kiskutyát sétáltatott pórázon minden reggel a kertben és szívélyesen bondzsornózott. A szobakulcsot (fémkulcs klasszik egy „Vasary” feliratos karikán) két nap múlva is alig kaptuk meg. Végtére minek az a nagy bizalmatlanság. Távozásunkkor egy muskátlis cserép alá kellett helyezni, ahonnan érkezésünkkor ismét felvehettük.
[slussz]
A személyzet egy kedves, ám járáshibás fiatalemberből és egy mozgáskordinációban gátolt felszolgálónőből állt. A történet kedvéért mondhatnám, hogy látássérült, de azt már úgysem hinné el senki.