Seres László ezt írta „Vannak jó külpolitikai újságírók. Vannak nagyon jók. És van Charles Krauthammer, de már nem sokáig, és fogalmam sincs, kinek a meglátásait fogom a jövőben olvasni, mert ő mindjárt meghal. Tudom már : őt, újra. Miért, változik bármi?'
Nos, az történt, hogy Charles Krauthammer a Washington Post külpolitikai újságírója a lap pénteki számában arról tájékoztatta az olvasókat, hogy a rák rendkívül agresszív formájával küzd. 'Orvosaim közölték velem, hogy legjobb esetben is csak néhány hetem maradt az életből. Nincs okom, hogy sajnáljam búcsúmat. Csodálatos életem volt. Teljes és tökéletes, szeretettel teljes, nagy próbálkozásokkal teli, Szomorú vagyok, hogy mennem kell, de annak tudatában teszem, hogy olyan életet éltem, mint amilyet akartam.” S hozzátette még. 'Hálás vagyok, hogy némi szerepet játszottam abban a dialógusban, amely segítette ennek a rendkívüli nemzetnek a sorsát. Segítette önismeretét.”
A halál küszöbén az utóbbi két mondat megbocsáthatóan patetikusan hangzik. De gondoljunk csak bele, életének utolsó heteiben mondhatna most ilyet magyar újságíró? Kinek jutna eszébe – legyen szakmabeli, vagy szakmán kívüli –, hogy a sajtó szabadságára nem azért van szükség, hogy a média munkásai szabadon írogassanak, mondhassanak mindenfélét, össze-vissza. Hanem azért kell a szabad sajtó, hogy egy nemzet szembe tudjon nézni problémáival, képes legyen értékelni a helyzetét, számba vegye a teendőit, segítse hazája fejlődését.
Krauthammer volt az az újságíró, aki annak idején beavatott a Washington Post működésébe, elveibe, politikájába. Ezért számomra a hír személyes fájdalmat is jelent. So long, Charlie!