Fourey

Az LMP volt vezetője interjúcunamit zúdított a magyar közvéleményre, s ezekben nem csak arról beszélt, hogy végéhez közeledik hosszú közös története az LMP-vel, de hogy miben látja a saját politikája lényegét, hibáit és értékeit és mit lát alapvetően elhibázottnak a Schiffer utáni LMP-ben, illetve mit tart értékelhető teljesítménynek. Sajnálatos módon a magamfajta olvasóknak alighanem elsősorban a pikírt, gonoszkodó, méltánytalan megjegyzései fognak elsősorban szemet szúrni, s attól félek, hogy csak kevesen fogják észrevenni benne annak újabb példáját, amit egy ideje már gondolok Schiffer működéséről: hogy személyében a rendszerváltás utáni magyar politika meglehetősen kevés jelentős politikusát tisztelhetjük, akinek egyszerre van nagyszabású víziója és taktikai érzéke és képes a politikáját, önazonossága megtartása mellett a mindenkori lehetőségekhez igazítani. Nem csak stratéga és taktikus egyszerre, de meglepő módon még önreflexiója is van, s bár a saját árnyékát ő sem tudja átlépni, de meglehetős tudatossággal és őszinteséggel képes beszélni arról, hogy mit is jelent szerinte a politika.
Bármilyen távol is áll tőlem Schiffer politikai víziója és bármennyire is irritál a személyisége, nem tudom tőle megtagadni a tiszteletem, mert azt gondolom, a magyar politika egyik nagy problémája az, hogy csak nagyon kevesen vannak benne, akik hozzá hasonlóan eredeti és erős politikusi karakterek, s ezért a legtöbb politikai szereplő tehetetlenül sodródik csak az eseményekkel és ami a legrosszabb, a hazai események igazi alakítói ma olyanok, akikben nem minden esetben van több politikusi képesség, mint Schifferben, de sokkal kevésbé tiszteletreméltóak a céljai, mint neki. Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor például sokkal kevesebbet gondolnak a világról, mint Schiffer, előbbi ráadásul sokkal kevesebb következetességre képes nála. utóbbi pedig híján van mindenféle belső morális korlátnak.
Úgy gondolom, jelentős teljesítménye Schiffernek, hogy felépítette -. nyilván nem egyedül, de fontos szereplőként - az LMP-t, ami az egyik legfontosabb fejlemény volt a rendszerváltás utáni magyar politikában, s nem kisebb teljesítmény, hogy képes volt következetességével és ügyességével több egymást követő választáson is bevinni ezt a pártot a parlamentbe olyan körülmények között, ahol szinte minden az ellen szólt, hogy egy kis, a kétosztatú politikai térbe nem illeszthető párt életben tudjon maradni. Ellene szólt a választási rendszer, a politikába való belépés magas költsége, az erősödő polarizáció, később a hibrid rezsim gőzerővel való kiépítése, a nyilvánosság szűkülése, a baloldali közvéleményt idővel eluraló paranoia és a nyilvános viták moralizáló agressziója. Lehet szidni az LMP egyes lépéseit, de általában volt benne logika, levezethető volt az alapításkor megfogalmazott elképzelésekből és folyamatos alkalmazkodást jelentve a változó körülményekhez, nemhogy ledarálta volna a pártot, de valójában fokozatosan stabilizálta a helyzetét, erősítette az országos jelenlétét, komplikáltabbá és hűségesebbé tette választói bázisát  is. Ez - akár a P, akár az Együtt, akár a régi baloldali ellenzék helyzetével vetjük össze - nem lebecsülendő teljesítmény.
Természetesen feltűnőek ennek a politizálásnak a korlátai is és Schiffer helyzetértékelése sem támadhatatlan emiatt. A legfeltűnőbb, hogy milyen ellentmondásosan ítéli meg a 2018-as választási kampánybeli LMP-eredményt: egyszerre értékeli a sikerességét és ítéli el kíméletlenül. Úgy gondolom, hogy ennek csak részben az az oka, hogy az LMP miként teljesített, részben viszont amiatt van, hogy Schiffer egész politikáját egy zavaró kettősség jellemezte: ez pedig az volt, hogy az általa megálmodott nagy stratégia, nagy politikai vízió egyáltalán nem illeszkedett az LMP által elérni tudott választók igényeihez. S így, miközben Schiffer politikusi karakterének fontos szerep jutott a párt sikereiben, amennyiben ügyessége egyben tartotta a pártot, következetessége pedig lehetővé tette, hogy az LMP megmaradjon önálló politikai entitásnak, de egyúttal mindig is rávetődött az egész vállalkozásra a stratégiai kudarc lehetőségének árnyéka.
Schiffer politikai stratégiájában a cél ugyanis nem lehetett más, mint egy paradigmaváltó politikai ajánlat képviselete egy olyan országban, ahol nincs választói igény erre a paradigmaváltásra. Ebből pedig rövid távon csakis kispárti ambíciók fakadhattak, minden irányba zárt politikával, s az, hogy az LMP a magyar politikameghatározó politikai ereje lehessen, egy a választók számára is vonzó új paradigma képviselője, csak hosszú távon válhatott volna valóra, a választók igényeinek fokozatos átalakulásával, amihez a párt a folyamatos jelenlétével, politikai stílusának vonzerejével, s egyfajta szorgalmas nevelőmunkával járulhatott volna hozzá. Lehet ezt a programot nagyvonalúnak és tiszteletreméltónak tartani, de hogy kockázatos és rövid távon nem sok sikert ígérő, az nem kérdéses.
Ráadásul, mivel ez a stratégia egy olyan választói bázisra épült rá, amelyiknek csak egy kis töredéke volt ennek az ökopolitikai fordulatnak az őszinte híve, más részük pedig a 90-es évek óta megszokott módon valamiféle "politikai közép" heterogén csoportjaiból tevődött össze, valójában az is vitatható, hogy Schiffer igénye, hogy az LMP ezeket a csoportokat ökopolitikai irányba vezesse, mennyire volt értelmes és a választók irányában hitelesen vállalható cél. Innen nézve Schiffer harmadikutassága afféle járulékos következményként esett csak egybe ennek a "politikai középnek" a harmadikutas vágyaival és nagyon is logikusan ütközött bele azokba a politikai dilemmákba, amelyekkel a középen állók újra és újra megküzdöttek.
Az egyik az, hogy középről eddig senkinek sem sikerült széles választói bázist építeni (lásd a Centrumpárt, az SZDSZ középutas próbálkozásai és az MDF sorsát), s ezért újra és újra felmerül a kérdés, hogy merre tovább, ami újra és újra belső konfliktusokat generál akkor is, ha senki sem próbál rájuk erőltetni, mint Schiffer, egy ökopolitikai irányt. A másik pedig, hogy a harmadikutas politikának egy kétblokkrendszerben van értelme, ahol a kartellező nagypártokkal szemben a mindkét irányba zárt új erő mindenki számára indokoltan kínál új és vonzó alternatívát. De Magyarországon jó ideje nem ez a helyzet: 2010 óta (már jelentős előzményekkel) a Fidesz  a baloldal szisztematikus felszámolására törekszik és egy hegemón pártrendszert akar kiépíteni, ami az egész rezsim hibridizációjához, a demokrácia leépüléséhez vezetett. A már említett moralizáló agresszió Schiffer érthető önigazoló szövegeivel ellentétben valójában nem a nagypárti logika hazugságaiból táplálkoznak, hanem meglehetősen nagyrészt ebből a Schiffer stratégiai víziójába nem illeszkedő és ezért számára teljesen érvénytelen helyzetből.
Nem Schiffer az első nagy formátumú magyar politikus, akinek stratégiai gondolkodásával a valóság méltánytalanul bánik. Antall József volt hozzá hasonló figura e tekintetben: az általa megálmodott német típusú kétpártrendszer és azon belül a magyar hagyományok megújítására épülő új magyar jobboldal álmát a valóság úthengerként taposta szét, de ettől még ez a vízió nem volt fölösleges vagy haszontalan: nagy politikai teljesítményekre sarkallta őt és egy fontos történelmi pillanatban erőt és tartást adott a rendszerváltó MDF-nek és párttársainak.  Schiffernek eddig nem adatott meg ilyen történelmi szerep, de azért amit elért, így sem lebecsülendő.
Mindebből viszont az is adódik, hogy nem kell névértéken vennünk, amit az utóbbi hónapok LMP-jéről mondott. Az LMP korántsem szakított önazonosságával 2017 végén, bár választóira most jobban odafigyelt, mint Schiffer hosszú távra építő politikai víziójára és azzal próbálkozott, hogy szélesítse a szavazóbázisát. Bár a kitörés a mindig szűkös 5% körüli eredményre jogosító politikai közép pozíciójából nem sikerült (az 10% fölött lett volna meg), de egyrészt így is kaptak elég támogatást, s ha az ember a rájuk zúduló sértések özönét hallja, azt is beláthatja, hogy Schiffer abban sem mond igazat, hogy az LMP  sokkal közelebb került volna a baloldalhoz. Tény, hogy a 2017-ben várható fejlemények körül az MSZP összeomlása nem következett be (Schiffer ezért fura módon az LMP-t hibáztatja), ami utat nyitott volna az LMP megerősödésének, s ez elkerülhetetlenül a politikai közép belső feszültségeinek kirobbanásához vezetett az LMP vezetésén belül. Én azonban ebből még nem feltétlenül vonnám le azt a következtetést, hogy ez az irány teljes kudarc lenne. A magyar politika 2010 óta állandó kavargásban van, s még mindig nem látszik, hogy lesz-e benne valamiféle konszolidáció. Ha lesz, akkor az LMP fontos szereplő lehet benne. Ha viszont az Orbán-rezsim folytatja az autokrácia kiépítésének folyamatát (márpedig minden jel erre mutat), akkor a schifferi stratégia ugyanannyira érvénytelennek fog bizonyulni, mint bármi más.

Baloldali liberális blog