Vera Abdella (New York)

Ha jól emlékszem 2004-ben költöztünk a környékre.
A régi sarkunkon van egy Deli (kisközért), ahova naponta bejártunk. Név szerint ismerjük egymást a palesztín boltossal, végigszurkolta mindkét terhességemet, figyelemmel követi a gyerekek fejlôdését és mindig van valami kedves szava hozzánk, hozzájuk.
Sam - Ibtisam (Mosoly) - nálam pár évvel fiatalabb, 4 fia és egy lánya van. Néha összefutunk az utcán is, legutóbb kora tavasszal találkoztunk, akkor elcsodálkozott, hogy a lányom már 10 éves lesz.
Sam vallásos muzulmán, ő tanította meg nekem, ha valamit szeretnék megköszönni arabul, akkor azt kell mondjam “Shukran”.
De most nem Samrôl akarok mesélni.
Történt, hogy ma amikor elindultam a lányomat felvenni egy születésnapi partiról, a fiam szépen beszundított a babakocsiban. Nekem meg alaposan leesett a vércukrom (ilyen se volt még) és Sam boltja volt a legközelebb, hogy gyorsan tudjak valami ennivalót venni.
Bementem, de úgy remegett kezem-lábam, hogy jobbnak láttam ha leülök a bolt előtt a kispadra és ott eszem meg a szendvicset, úgyis van meg idôm.
Kijött a bolt elé Sam is, de az egyik padon már ott ült mellettem Hishem.
Mindketten palesztínok és rokonok.
Beszélgetnek én meg bőszen tömöm magamba a szendvicset, majd kibukik belőlem, hogy “Na, ez lesz a következô nyelv amit meg fogok tanulni!” 
(Az angol és a spanyol után.)
Odafordulnak felém és elkezdünk beszélgetni.
Közben jön egy másik vevő, úgyhogy Sam bemegy a boltba.
De Hishem ûl mellettem és nézegeti a fiamat.
Őt nagyon kedveltem mindig, olyan igazi nagypapás, szelíd férfi, mint amilyen nagyszülôre vágytam én is.
Sugárzik belôle a jóság és pontosan úgy beszél angolul, mintha arabul szólna.
Kérdezgetem az életérôl, látszik sokat megélt.
- Hogy került ide?
- Amikor megszülettem, apám elment. Elôször Dél-Amerikába 1955-ben és utána jött ide az USA-ba. A nagybátyámat követte, aki 1959-ben jött Dél-Afrikából és a 1967-ben a többi testvérét is kihozta. Nem is ismertem őt amíg nem jöttem utána. Itt találkoztunk elôször 67-ben. 
Apám ruhákat árult, házról házra járt. De olyan szegények Dél-Amerikában az emberek, hogy ebből nem tudta a családját eltartani. Nagyobb ott a szegénység, mint Palesztínában.
- Visszajár látogatni?
- Párszor, de most már egyre nehezebb. Régen évekig voltam otthon, most három hónapnál tovább nem engednek maradni. Belédkötnek. Azt kérdezik, minek jöttél vissza?
Eközben a fiam alszik a babakocsiban. Rámutat.
- Tudod, otthon megölik még a babákat is. Azt mondják, hogy terrorista lesz belőle amikor felnő. 1967-ben amikor bejöttek, elôször semmit nem csináltak. Csak azt híresztelték, hogy a nőket elkapják és megbecstelenítik. Tudták, hogy ez a mi vallásunkban
megbocsáthatatlan. Ha egy nőhőz hozzányúlnak, mi már nem érinthetjük meg, ők többé nem házasodhatnak. Megfélelmlítették az embereket, hogy maguktól elmenjenek. 
Két hónappal később követtem apámat ide. 
9 éves voltam.
94-ben kivonultak, de addig még elviselhetőbb volt az egész. Most már ha egy családban van egy kisfiú, azt mondják követ dobott rájuk és ezért földig rombolják a házát. Ott, azonnal.
Aztán itt jártam iskolába. 
Középiskolába, fôiskolára és utána folytattam a családi vállalkozást. 
Volt 3 kisboltunk. Az egyik innen egy sarokra van, a mienk volt 1970-71-ben.
Most egy kínai-bolt van ott. Volt egy másik Bed-Stuy-ban, de az nagyon rossz környék.
Aztán a gyerekek is felnőttek, 2 fiú és 1 lány. Az egyik fiam közgazdásznak tanult, utaznia kellett sokat. Majd jött a 2008-as mélypont és elege lett, így elment bankárnak. 
A másik fiam mielőtt befejezte volna a fôiskolát - gyógyszerésznek készült - nyitott egy saját gyógyszertárat és odavette a bátyját, de az nem szült jó vért.
A feleségem is vallásos muzulmán, de elment dolgozni, nem maradt otthon. 
A harmadik boltunkban dolgozott a 4-es avenuen. 
Az tényleg borzasztó hely volt a 70-es években. Rengeteg drogos volt a környéken.
Szerencsés vagyok, egyik gyerekem sem drogozott soha, a nagy dohányzott egy darabig, a kisebbik fiam hookaht szívott. 
Az unokaöcséim majd mind drogosok lettek. 
A fiaim jó gyerekek voltak, mert otthon azt láttak, hogy mi szépen élünk a feleségemmel. 
- Ôk is vallásosak? 
- Igen és beszélnek arabul, bár nem olyan jól mint angolul.
- Ez normális, az én gyerekeim is beszélnek magyarul, de nem úgy, mint én, viszont angolul tökéletesen. 
- Annak idején azon tanakodtunk az édesanyjukkal, hogy ha arab iskolába járatjuk őket, akkor az összezavarja a gyerekeket. Az állami iskola mellett döntöttünk. 
Vittük őket az arab közösségbe a helyi mecsetbe, de otthon elmagyaráztuk nekik, hogy mi nem eszünk disznót, nem iszunk alkoholt és meséltünk nekik a vallásunkról.
Mindezt tiszta szívvel tettük. 
És ők betartották a szabályokat. 
De nagyon nehéz volt egy ilyen nagy világvárosban úgy gyerekeket nevelni, hogy egy szigorú szabályokra épülô vallás szeretetét akartuk átadni nekik és az állami iskolákban egy szabadszellemû nevelést kaptak ami teljesen az ellenkezője annak amit otthon láttak.
- Nem félt itt soha?
- Egyszer kirabolták az egyik boltunkat. Két tinédzser jött fegyverrel, kiürítették a kasszát. Itt, ezen a jó környéken. 
- Tudja, most jöttem rá, hogy másfél évtizede járok ide és sokat beszélgettünk, de nem tudom a nevét.
- Hishem (arabul “Nagylelkû”), angolul “Henry”. Egy régi királyról kaptam a nevemet.
Az egyik nagyanyám Asfora (Veréb), másik nagyanyám neve Hammami (Galamb) volt.
Most már nem adnak ilyen tradícionális neveket a gyerekeknek.

Két hete meghívtak egy eljegyzésre. A férfi algír, a hölgy, egy tatár volt, ami ugye Oroszország része és muzulmán. A mecsetben felfestették a nevét a falra, de ó jaj!
Egy méter hosszú neve volt.
És az csak a családneve!
- Szóval akkor nem csak palesztinok járnak a saját mecsetetjébe?
- Nem. Van ott minden. Fehér, fekete, zöld, bárkit szívesen látunk.
- Volt valaha hogy belekötöttek azért mert palesztin?
- Ó persze. Anno amikor Khomeini Ayatollah került hatalomra Iránban. Épp ott voltam. 
Hideg volt és nagyon havazott. Az unokatestvérem ráfestette az autója oldalára, hogy “Palesztína”. Egy amerikai katonai autó pont arra ment el és meglátták. Belénk kötöttek. 
Bokszerrel ütöttek minket.
Gyerekek voltunk még, nem tudtunk ellenük harcolni. 
Gyűlöltek minket, mert arabok voltunk. A katonák borzasztó rasszisták voltak.
Egyedül itt, New Yorkban jó most, itt kevésbé bántják az embert, ha arab.
A nőknek nehezebb, mert ők hijabot viselnek. A mai napig piszkálják őket a metrón. 
Bronxba nem is engedném egyedül a lányomat. Annak ellenére, hogy tanár, még mindig megkülönböztetik a hijabja miatt. 
A nyugati emberek félnek a hijabtól, félnek a nőktől.
Volt egy hölgy ismerősöm akire a metrón kiabált egy férfi. Az utasok lefotózták és másnap az újságban megjelent a képe.
A barátai felismerték és szóltak neki, hogy benne vagy az újságban. Próbálta tagadni, de a rendôrök elkapták és gyûlöletbeszédért elítélték. 
Az a baj, hogy ez az egész az elnöktôl jön. 
Azt hiszik az emberek, hogy elfogadható ha így viselkednek, mert ezt látják a Fehér Házban.
- Hishem! Nem bánja ha lefotózom?
- Öregember vagyok már, nem mutatok jól egy képen.
De azért csak rá tudtam beszélni, hogy engedjen meg egy fotót.
Szemén látszik az a rengeteg küzdés és az ellopott gyerekkor.
Vékony, törékeny férfi, bársonyos hanggal. 
Remélem sokáig le tudok még mellé ülni a padra.
In‘ s Allah ( Ha isten (Allah) is úgy akarj.