Serény Péter, barátom „aki éjjel sohasem alszik” talált egy olvasnivaló érdekességet, egy 2014-es interjút egy amerikai dandártábornokkal. A dandártábornok Moszkvában volt az Egyesült Államok katonai attaséja. Érdekesség a neve. Zwack Péter. A mi aranyos Zwack Unicum Péterünk fia. Olvasnivalónak ma ennek az interjúnak a fordítását kínáljuk.

Mennyi ideje van Oroszországban?

Zwack Péter: Majdnem 18 hónapja. Az idő gyorsan szalad.

Mi az, ami meglepte itt?

Zwack Péter: Először 1989-ben voltam itt. Kalinyingrádban – a mostani Tverben – tanultam egy nyári kurzuson. Ez a glasznoszty idején volt, szabadon utazhattam ide-oda vonaton és buszon, és találkozhattam orosz diákokkal. Később is, gyakran voltam Oroszországban a 90-es években. Meglátogattam a Távol-Keletet és Szibériát. Alkalmam volt egy Ladát bérelni Moszkvában és azzal utaztam Szocsiba nyaralni. Azóta nagy változásokat láttam, különösen nagyon ami az áruk mennyiségét, minőségét illeti. Vagy azt, ahogy az emberek öltöznek, étkeznek. És ott van még a vallás újjászületése, a vélemény szabadság, a jobb elosztás, belső Moszkva valódi gazdagsága. Ezek hatalmas változások annak, akik visszaemlékeznek a késő-szovjet, korai demokrácia időszakára.

Szereti Oroszországot?

Nagyon szeretem Oroszországot, különösen az orosz népet és sajátos kultúráját. Valóban így van az időnkénti nehézségek ellenére. Egész életemben tanulmányoztam az önök történelmét, kultúráját. Azt hiszem, hogyha túl tudunk lépni a politikán, akkor az emberek szintjén az amerikaiak és az oroszok nagyszerűen kijönnek egymással és sokkal több bennünk a közös. Úgy vélem, hogy még egy kis időnek el kell tenni, egy fél vagy egy egész generációnak, amíg eltűnik a maradék bizalmatlanság is. Szerintem ebbe az irányban haladunk.

Érdekelne a családja. Először is a vezetékneve Zwack. Ez magyar?

Anyai ágon angol-skót és ír vagyok. Apai ágon valóban magyar. Vezetéknevem inkább német-holland, de a családom az 1600-as, l700-as években költözött Magyarországra. Vagyis igen, önnek igaza van, magyar vonatkozás.

Van az a híres magyar likőr, a Zwack Unikum. Családjának van köze ehhez?

Igen, apai ágon. A cég 1790 óta a családomé volt kétszáz éven át. De én rendes amerikai fiúként nőttem fel Chicagoban.

Édesapja nagykövet volt?

Nahát, alapos kutatást végzett a Google-on. Apám 1948-ban elmenekült Nyugatra a kommunisták elől, Olaszországban létrehozta újra a likőrgyárát, azok után, hogy azt Budapesten államosították. Aztán mikor elkezdtek valóbban változni a dolgok, 1988-ban visszaszerezte az ellenőrzését a régi cég fölött. Nagyszerű vállalkozó volt, nagyon amerikai és büszke volt amerikai állampolgárságára. Hogy egy hosszú történetet rövidre fogjak, azt követően, hogy a szocialista kormányzás átalakult, felkérték, hogy az új demokratikus Magyarországot képviselje nagykövetként az Egyesült Államokban. Valódi csoda volt ez a történet. De nagyon kemény dolog is, mert fel kellett adnia a nehezen megszerzett amerikai állampolgárságát.

Édesapja befolyásolta a pályaválasztását?

Egyik motivációm az volt, amikor a hadsereget választottam, hogy visszaadjak valamit az USÁ-nak, mert a családom, menekültként annyi mindent kapott tőle. Apám az Ellis Islandra úgy érkezett, hogy nem volt semmije. Szóval, magamban mélyen ott volt ez, amikor bevonultam. Hogy megköszönjem a rendszerünknek, hogy ez a sok csoda mind megtörténhetett.

Hol járt katonai iskolába, és mi történt később?

Az első tíz évet Chicagóban töltöttem, és a tinédzser évet New York Cityben, a Manhattanen jártam iskolába. Ez volt az 1960-as évek vége és a hetvenes évek eleje, amikor őrült felfordulás volt a vietnami időszak alatt. Sok polgári jogi kérdés került felszínre, és ez volt a hippik ideje. Aztán a Denver-i Egyetemre jártam, ahol nagyon átlagos diák voltam. Ekkor kezdtem játszani komolyan a Lacrosse-t, kapusként. Nem tudtam előre, hogy ez a szerény kis klub, a Denver Lacrosse lesz majd egyszer a játék igazi nagymenője. Tavaly a második volt az amerikai rangsorban! 1978-ban diplomáztam, és két évig Firenzében, Olaszországban dolgoztam a bor üzletágban. Fogalmam sem volt arról, hogy egyszer csatlakozom a hadsereghez. Abban az időben az Egyesült Államoknak néhány jelentős globális kihívással kellett szembenéznie, és szerettem volna ehhez hozzájárulni. A katonai pálya és a békehadtest között vacilláltam. Mindenesetre, egy forró nyári napon, besétáltam a New York-i belvárosban, a Greenwich Village-ben lévő irodába, a hadsereg felvételi állomására mentem, és megkértem az ott ülő őrmestert, egy büszke vietnami veteránt, hogy meséljen nekem a hadseregről. Röviddel ezután aláírtam a belépési nyilatkozatot, és egy hónappal később hosszú hajamat rövidre vágva New Jersey-ben, a Fort Dix nevű nagy kiképző központban voltam. Már ott lettem huszonhat éves.

Hogy alakult ezután a pályafutása?

Nem végeztem katonai akadémiát. Olyan iskola következett, amit Officer Candidate Schoolnak (OCS), Tisztképzőnek neveztek. Mivel egyetemet végzett voltam, túl kellett élnem az alapkiképzést, aztán az OSC négy hónapos tanfolyama után alhadnagy lettem. Ezután Army Airborne and Ranger school következett, ahol harctéri hírszerző tiszt lettem. Feladatom az volt, hogy figyeljem, a többi fickó hogyan teljesít. Három évet Koreában, egyet Koszovoban, legutóbb Afganisztánban ugyancsak egy évet szolgáltam.

Parancsnokként?

A tengerentúlon zászlóalj és dandár szinten voltam parancsnok. A fiatal férfiak és nők vezetése az életem egyik nagy megtiszteltetése volt. Megtanultam, hogy minden egyes ember élete, függetlenül attól, hogy milyen rangot vagy pozíciót visel, egy valóságos történet, ha leülsz és meghallgatod. Megtanultam hallgatni, és azt, hogy a legfontosabb az emberi méltóság tiszteletben tartása. A hadseregben keménynek is kell lenned. Mindig is nagy kihívás volt számomra ennek a két dolognak az egyensúlyban tartása. . Nem mindig sikerült. De akkor is az életemet megváltoztató élmény volt.

Nincs még vége a katonai pályafutásának?

Nagy kérdés. Harminchárom évet szolgáltam. A dologban az a vicces, hogy eredetileg három évre írtam alá. Úgy gondoltam, hogy szembenézek a kihívással, fejlődök, aztán visszatérek a bor-szakmába. Nem is tudom, pontosan hogy történt. De nem sajnálom. De bátorítom a fiatalokat, hogy legalább egy évet töltsenek el valamiféle szolgálatban. Nem szükséges, hogy ez pont a hadsereg legyen. Lehet a Békehadtest, valamilyen alapítvány. Esetleg iskola- vagy útépítés valahol. Egy kivénhedt kapus vagyok, de versenyző énemet a Lacrosse még mindig felébreszti. Imádom a csapatokat. Talán ezért szeretem a katonaságot, ezért szeretek itt az oroszországi nagykövetség csapatában lenni. Ez most nem katonai dolog, hanem részvétel egy sok szereplőből álló csapat munkájában, amelyet egy nagy, előrelátó nagykövet és a külügy csoportja vezet.

Hogy került Oroszországba?

Két éve még nem tudtam, hogy Oroszországban fogok szolgálni. Nagy megtiszteltetésnek éreztem. Mindig is érdekeltek az oroszok, a történetük, mióta anyám elvitt engem kisfiúként Eisenstein Alekszandr Nyevszkijéhez (A jégmezők lovagja). Anyám, a Columbia University orosz szakértőjének nagy befolyása volt rám, és elég hosszan élt ahhoz, hogy lássa ideérkezésemet. Ennek nagyon örült. 1988-ban kaptam meg a hadseregtől a lehetőséget, hogy tanuljam az önök gazdag és bonyolult nyelvét és az Orosz Térség tisztje lehettem. Továbbra sem beszélem az orosz nyelvet úgy, ahogy kellene, de itt vagyok.

Családja?

Húsz éve vagyunk házasok, és Stephanie tizenhárom esztendeje költözködik velem mindenhova. Ez jellemző a katonacsaládra. 1989-ben ismerkedtem csodálatos feleségemmel amikor Garmischban nyelvet tanultam. Ausztriában kötöttünk házasságot magyar gyökereim miatt. Gyermekeim világ utazók. A legidősebb lányom Augsburgban, Németországban született, fiam igazi amerikaiként Kansas-ban, majd kicsi lányom Dél-Koreában született. És ez azt tükrözi, hol éppen hol voltunk. Feleségem mindenben támogat, és türelmesen megpróbál távol tartani a bajból. Szeretek eljárni az oroszokhoz, és néha megmutatom nekik az 1975-ös Apollo és Soyuz összekapcsolásának ezt az itt lévő modelljét. Ez sokat jelentett. Az Apollo és Szojuz összekapcsolása a hidegháború alatt annyi mindent elmagyarázott a lehetőségeinkről! Képesek voltunk arra, hogy tudósaink összeüljenek és együtt dolgozzanak ki valamit, ami meghaladja napi gondjainkat. Megbíztunk egymásban és egy teljesen ellenséges környezetet kizártunk a lég-zsilipekkel. Tudja-e, mennyi részletre, új technológiára és bizalomra volt szükség ehhez a 40 évvel ezelőtt? De az elmémben ez nem csak a múlt. Ez képviseli azt a jövőt, amikor nemzeteink közös erőfeszítéssel nagy dolgokat csinálnak. Szeretek erről beszélni az orosz barátaimnak.

Milyen személyes élményei vannak itt Moszkvában?

A pozíciómból fakadóan vannak nehézségeim. De orosz tárgyalópartnereimmel való személyes kapcsolatom szinte mindig szívélyes és professzionális, még akkor is, ha érzékeny és összetett témákról beszélünk. Családom élvezi az oroszországi életet. Megpróbálunk kijárni a követségről, élvezni a kultúra eseményeit. Tavaly Honda kisbuszunkkal Olaszországba utaztunk Tulán és Ortelen, valamint Ukrajnán át. Tverben is töltöttünk egy hosszú hét végét. Elektricskával utaztunk és fürödtünk a Volgában.

Mostanában sok a félreértés országaink között. Van-e remény a találkozásra, a megértésre?

Az Egyesült Államokban és Oroszországban a 35 év alattiak alig emlékeznek a hidegháborúra és annak közvetlen következményeire. Úgy gondolom, hogy szükség van egy teljes generációra plusz még egy félre ahhoz, hogy eltávolodjunk a nehéz emlékektől. Utazgató ifjúságunk, az internet és az összes közösségi média, az ötletek és törekvések cseréje segíthet. A régóta fennálló félreértések csak a kapcsolat és a párbeszéd útján oldható meg. Mindketten mindinkább közös, potenciális egzisztenciális fenyegetésekkel szembesülünk, ahogyan akkor, amikor szövetségesek voltunk 70 évvel ezelőtt . Nézzétek csak meg a legutóbbi tragikus terrorcselekményeket Bostonban és Volgográdban. Tudatában vagyunk annak, hogy 1991-ben újraindult a nemzeteink órája, és ezek a dolgok időbe telnek. Nagy megtiszteltetés, hogy jelen vagyok az országom képviseletében, és én, és mi valamennyien mindent megteszünk, hogy hidakat építsünk, illet fenntartsuk a meglévő hidakat egy jobb jövő felé.

Mit fog ezután csinálni?

Mikor végeztem az itteni munkámmal, nem fogok csak üldögélni. Valahogy valamilyen módon szeretnék olyan dolgot tenni, ami több, mint az anyagi lét. Talán tanítanám a fiatalokat a történelem leckéire, talán írok több könyvet, és lacrosse edző leszek…

A HAZA online blog (ahaza.blog.hu) az Amerikai Egyesült Államokban bejegyzett Újnépszabadság - ujnepszabadsag.blog - magyarországi változata. A blogon további hírek, cikkek olvashatók.