2017. nov 27.

Bocsánat, ha megbámullak

Bocsánat, ha megbámullak

 

Iván Gizella

Ülök a dugóban. Mellettem egy kikent kifent asszonyság. Szőke mint egy királylány, a körmei karmazsin vörösek. Úgy dobol a volánon, mint aki teljesen elfeledkezett magáról. Ideges. Mikor észreveszi hogy nézem, csak épp rám nem nyújtja a nyelvét. Rámosolyogtam. Zavartan fordul el. Miért?
Visszamosolyogni nem divat ma már.
Szeretem bámulni az embereket. Igen. A férfiakat is. Ha valaki szép, ha valaki csúnya.. ha alacsony, ha magas, ha sovány, ha kövér.. csak az átlaggal, a bujdosókkal van gondom. Az olyan semmilyen emberekkel. Se hús, se hal, mondta rájuk anyu. Ezek az emberek sunyin, álságos módon próbálnak lavírozni az életben, az életünkben. Valaki háta mögé bújnak, véleményt nem mondnak, nem állnak ki az igazukért, másokért meg úgy sem. Élni akarnak a kis barlangjukban, ne zavarja őket senki, jól van minden, ahogy van. Majd megoldódik. Nem az ő dolga. Látszólag semlegesek, s egyre többen vannak. Nem vállalják magukat és semmit nem akarnak. Féltik a rongyos életüket, nem képesek megérteni, ha némák vagyunk, ha nincs szavunk, szolgák vagyunk. Cselédek, megerőszakoltak, lealázottak, agyonvertek, kiraboltak, megtűrtek, becsapottak. Lúzerek. Akik nem képesek felvállani meg az arcukat sem.
Tizenéves lanyok festik bohócra magukat, így bújnak el a világ
és önmaguk elől, öregasszonyok meg tininek ôltöznek. Jelzik ezek a zavarodott lelkeket. S csodálkozó tekintettel néznek a világba, hol vagyok?
Hát nem tudod kedves? Itt vagy ezen a gömbölyű valamin, amit úgy hívnak Föld. Amit ha értenél, ha meghallanád a szavát, odaállnál a tükör elé és magadra nevetnél. Jé, ez én vagyok! S ott a szomszéd.. nem a kutyás, az öreg bolond.. egy ember, aki olyan mint én. S vannak meg hét milliárdan. És nevess rá a szomszédra, mosolyogj a kocsiban téged megbámulóra. Azt hiszem, ez lenne az első. Magunkat adni.
Ja igen. S az sem ártana, ha néha kiszállnánk a kocsiból. Velem együtt.

Szólj hozzá

mosoly lúzerek közömbösség Iván Gizella