Dabóczy Orsolya

Elfogott már valaha az az émelyítő érzés, amikor végre azt mondhattad valamire, amivel sokat dolgoztál, hogy készen van? Ha igen, el tudod képzelni, milyen mámoros légkör lengte körbe a MOME diplomavédéseit június utolsó heteiben. Aktuális témákból, érdekes alkotásokból és újszerű megközelítésmódokból cseresznyézhettek azok, akik a kánikula ellenére is bevállalták a MOME Z épületének – talán csak a 3-as metróéhoz fogható – éghajlatát. Kereszty Annának, a Design- és művészetelmélet BA szak végzős hallgatójának szakdolgozata önmagában is különleges, de várjunk csak! Van nekünk már két megjelent trafós cikkünk, hát nem tökéletesen kiegészíti azokat? Dehogynem! Írásom alapját tehát a MOME végzős diákjának gondolatai adják.

Az összművészet kifejezést nem csak az teszi menővé, hogy szépen zeng a csupa magas hangrendű magánhangzótól. Az összetettség a világ bonyolultságát, a téma szerinti asszociáció szabadságát hivatott hirdetni. A totális művészet olyan komplex élményt nyújt, melyben az érzékelt részletek összerakásával nézőnek lenni is művészet – de mindenekelőtt hatalmas élmény.

Próbáljuk kicsit felfejteni ezt aképlékeny fogalmat. Már a szakdolgozat címe is előrevetíti, hogy az összművészet a performativitással, tehát az előadóművészettel, illetve a képzőművészettel hozható összefüggésbe. Talán legkönnyebben megfogható példája a performansz, mint műfaj. Ez esetben a mű egyesíti a képzőművészeti gondolkodásmódot, illetve a performativitást mint kifejezési eszköz. A művészeti ágak keverésének hagyománya egészen a 19. századig nyúlik vissza, de kiforrottabb formájában az úgynevezett „futurista estek” voltak az első összművészeti alkotásnak tekinthető performanszok. Ezek, az itt és mosttényezőire, illetve a közönség bevonására erősen építő, versekből, abszurd jelenetekből, zenei betétekből álló előadások gyakran botrányba torkolltak: a felháborodott nézők nem egyszer kifütyülték, megdobálták a művészeket, írja a szerző.

Az 1960-as években megjelenő neoavantgard művészeti irányvonal, vele pedig az akkoriban született performanszok a mai napig irányt mutatnak az összművészetnek. Ezek az alkotások egyre inkább megkövetelték, hogy ne formális múzeumok, galériák vagy színházak szolgáljanak bemutatásuk helyszínéül. Ahogy Anna írja, Nyugat-Európában nagy hagyománya van elhagyatott ipari-, és gyárépületek művészeti intézményként való hasznosításának, és mellesleg a foglalt házak kultúrája is máig meghatározó.

A Trafó épülete 1909-től 1945-ig transzformátorházként üzemelt, majd raktár lett belőle. Művészeti szempontból a kilencvenes években költözött élet a falai közé. Egy francia anarchista művészcsoport, a „La Resonance” köztes használat keretében elfoglalta. (A név magyar megfelelője, a rezonancia az „együtt rezgést”, tehát a közös alkotómunkát jelentette, de az épület egykori funkciójára is utalhatott.) Ők már művészeti eseményeket szerveztek a romos épületben. A köztes használatnak szintén hagyománya van Nyugat-Európában, és társadalmilag elfogadottnak számít. Hazánkban azonban az ilyen jellegű alternatív kezdeményezések még ma is az illegalitás fogalomkörébe tartoznak. A fővárosi önkormányzat ezután megvásárolta az ingatlant, és ezzel elindult a Trafó Kortárs Művészetek Házának pályafutása.

A kortárstánc előadások kezdeti monopóliumát egyre inkább kiegészítették képzőművészeti eszközökkel operáló színdarabok. A performanszokhoz itthon a közönség és a művészek is bizalmatlanul viszonyulnak. „Ez a műfaj számos oknál fogva furcsa státuszban van Magyarországon. Több generációra visszamenőleg megfigyelhető̋, hogy a fiatal művészek alig nyúlnak a műfajhoz, és ha születnek is munkák, szinte kizárólag a neoavantgárd hagyományokból merítenek, a ‘60-as ‘70-es évek klasszikus performanszaiból, esetleg ezeket játsszák újra.” – mondta a hazai performanszművészetről a diplomamunka szerzőjének Szalai Borbála, a Trafó galériájának vezetője.
A tágabban értelmezett műfaj mellőzöttségét azonban megtörte 2014-től a Gondolat plasztika előadássorozat, mely meghonosította Magyarországon a lecture performance műfaját. Egy olyan összművészeti irányról beszélünk, amelyben frontális előadások jellemzői, kortárs alkotófolyamatok és neovanatgard performansz-hagyományok ötvöződnek. Ott van továbbá a Gondolat Generátor diskurzusalapú előadássorozata. Ez átmenetet képez előadás és galérialátogatás között, szem előtt tartva a kortárs művészet eseményalapúságát, és az intézmény oktatási célját.

Az összművészeti alkotásokhoz bennem mindig a cikk elején említett “kész-érzés” ellentéte társul. Viszont nem negatívan. Sőt. Ezek a művek, még ha bemutatásra is kerülnek, ha úgy tetszik: készen vannak, a néző és a művész által örökké bővíthetők. A hibrid alkotások alapoznak az itt és most közösségére. Az asszociációk, az új felfedezések felszabadító hatásúak: ezt megtapasztalni pedig remek lehetőséget nyújtanak a Trafó előadásai, illetve progresszív galériájának kiállításai. Nem, nem dolgozom ott, nem fűződik érdekem a reklámhoz. Egyszerűen király, ami ott történik.

Címkép: Kereszty Anna