Gábor György
Fantasztikus figurák voltak. Voltaképpen Julianus barátig vezetnek vissza a szálak, aki 1235-1236-ban, keresve a magyarok őseit, eljutott Baskíriába és a tatárok földjére. Wilhelmus Rubruk az 1240-es években, a mongol nagykán udvaráig megy el, s állítása szerint találkozott magyarokkal. Georgius de Hungaria a XIV. században utazik Khambalikbe (mai Peking), hogy magyarokra leljen, Johan Gruber II. Apafi Mihály udvarából indulva Belső-Ázsiát járja be hasonló céllal. Aztán ott van Kőrösi Csoma Sándor, aki szintén Belső-Ázsiát utazza körbe, Jerney János Levédia és Etelköz feltételezett helyét kutatva jut el a párthusok földjére, Zichy Jenő a mai Üzbegisztán területére, Reguly Antal a lappokhoz, az udmurtokhoz, a hantikhoz, a mordvinokhoz és a csuvasokhoz, s Vámbéry Ármin ugyancsak Belső-Ázsiát járja. Munkácsi Bernát az udmurtokhoz, a vogulokhoz és a manysikhoz jut el, Szinnyei József a finnek földjére és még hosszan sorolhatnám. A személyes bátorságon, kurázsin és elszántságon kívül kellett persze némi szaktudás: nyelvészek, orientalisták, néprajzosok, történészek, finnugristák, turkológusok, altajisztikával foglalkozó szakemberek, és persze valamennyien sok-sok nyelven beszélő és sok-sok nyelv történetét és grammatikáját jól ismerő kutatók voltak.
Most – mint azt a Válasz cikkében olvasom –, Kásler Miklós, akit tekinthetünk az Orbán-kormány nulladik és a hazai orvostudomány tizenegyedik parancsolatának, an sich, a politikai célú nemzeti múltberuházás jegyében, az MTA BTK Őstörténeti Témacsoportja és a tavaly létrehozott László Gyula Intézet mellett (amely a Lezsák Sándor-féle Nemzeti Művelődési Intézetbe tagolódik be), mintegy 880 millió forintos alaptőkével felállította a Magyarságkutató Intézetet. 
Eddig remek. Aztán Kásler Miklós, amint ezt tavaly novemberben megígérte, s amint ígéretéhez hű is maradt – szó szerint azt mondta, hogy „nem a legavatottabb tudóst keressük erre a feladatra” – meg is találta a sem nem avatott sem nem tudóst, akit rögtön főigazgatónak nevezett ki. Az illető sem nem nyelvész, sem nem néprajzos, sem nem történész, sem nem finnugrista, sem nem orientalista, sem nem turkológus, sem nem altajisztikával foglalkozó szakember, ellenben a Központi Statisztikai Hivatal műszaki és üzemeltetési osztályáról áthelyezett jogász, továbbá egy társasházkezelő cég tulajdonosa, bizonyos Horváth-Lugossy Gábor. Nos, a fene fog itt nyelvészkedni, néprajzoskodni, történészkedni, beszélni mindenféle nyelveken, szépen lekönyvelik magyar nyelven azt, amit Áder, Orbán, Kövér vagy Kásler megrendel tőlük, oszt a társasházkezelő tulajdonosa azonnal egy közös társasházba költözteti be a sumérokat, a szittyákat, a hunokat, a baszkokat, a párthusokat és a magyarokat, a finnugor jöttmenteket pedig szépen kilakoltatja onnan, elvégre ő „nem a legavatottabb tudós”, ám a társasházakhoz baromira ért, aztán slussz-passz! 
Eddig is remek. Aztán az is remek, hogy – mint kiderült – ez a „nem a legavatottabb tudós” (de avatott társasházkezelő és műszaki osztály jogász) avatott barátja, haverja és üzletfele annak a nagyszerű, kissé dadogó tollú Szakács Árpádnak, aki a Mediaworks Központi Szerkesztőségének főszerkesztője, a kiváló Magyar Idők újságírója, s aki nemrég szakmányban írta a kultúrharcos cikkeit. Nos, a mi jó tollú Szakácsunk korábban annál a Magyar Társasház Kft-nél dolgozott ügyvezetőként, amelynek tulajdonosa a „nem a legavatottabb tudós”, Horváth-Lugossy Gábor, s Szakács Árpád jó tollú író könyvkiadó cége székhelyének a „nem a legavatottabb tudós”, vagyis Horváth-Lugossy Gábor a tulajdonosa. Ugyanaz a Horváth-Lugossy Gábor nevű „nem a legavatottabb tudós”, aki Szakács Árpád Nagy Magyarország c. lapjában, „nem a legavatottabb tudós”-ként korábban publikált is valamit. 
Mindez azért jó, mert azok a régi idióták jöttek-mentek össze-vissza, járkáltak a törököktől a mongolokig, a tatárokig, meg a párthusokhoz és mordvinokhoz, csuvasokhoz és vogulokhoz, Baskíriába és Üzbegisztánba, minden eszement helyre, de ezeknek már utazgatniuk sem kell: az egyik átmegy a saját lakásából a másik által tőle bérelt úgyszintén saját lakásába, aztán vissza, a másik által emettől bérelt lakásából a saját, amannak kiadott lakásába, ezt hetente négyszer-ötször, kicsit ilyenkor áldoznak a saját és a bérelt lakásban egyaránt megtalálható Kásler-szobor előtt, ahol a miniszter, kezében az egy kőtáblán elférő nulladik és tizenegyedik parancsolattal, épp elhajítani készül a kőtáblát ahhoz a tudóshoz, aki feltűnt egy pillanatra az előszobában, mindenféle idegen nyelven hablatyolt, s kereste a magyarok nem elmebajos őseit.
Eközben a „nem a legszakavatottabb tudós” és a remek tollú újságíró (műszaki üzemeltetési ellenőr, civilben Társasház Kft tulaj és a Társasház Kft ügyvezetője) egymáshoz simulva, fene módon dorombolva olvasgatják a legszakavatottabb tudósok legszakavatottabb munkái közül az alábbiakat: Bobula Ida: A sumér-magyar rokonság kérdései (Buenos Aires, 1961.), Badiny Jós Ferenc: Mah-Gar a Magyar…! (Buenos Aires, 1976.) és Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete I-III. (Montreál, 1972-1974.) 
Amely munkákból például megtudják, hogy a bibliai Elkána valójában magyarul: főkanász; a bibliai Kirjat–Arba helynév: kérjed árban!, a Makpélá szántóföld és barlang: megfelezve, Szamária: szem-úr-hon; valamint azt is, hogy Európa nyugati részébe is magyar ajkú népesség érkezett legelőször, amelynek legfőbb bizonyítéka, hogy Homérosz valójában magyarul: humoros, Odüsszeusz: honi utas, Mentor: mentő úr; Iokaszté: anyja kezdte; a szirének: síró nők; Kharübdisz: harapdos; Pénelopeia: fánál a feje; Pikárdia: fekete; Siracusa: urak háza; Aquitania: vízi tanya; Locmariaquer: lók (lovak) maúri (magyar) köre és így tovább.
Szóval mindenütt a magyarok, Nyugattól Keletig, Északtól Délig, s mindenhol a teljes elhülyülés és gazemberizálódás, az Emmi ősmagyaros-tízparancsolatos miniszterétől a „nem a legavatottabb tudósig” és annak jó tollú lakásbérlőjéig. 
És persze ügyelni kell arra, nehogy a románok, szégyenszemre, lekörözzenek minket a dákoromán elméletükkel. 
Van még kérdés a magyarok őstörténetével kapcsolatosan?