Serény Péter

Édes fiam, édes lányom, hová tettétek az eszeteket? Hát valóban azt akarnátok, amit szajkóztok, hogy a nagy nehezen kibekkelt szabadságból visszatérjetek az előző rendszer kalitkájába? Na, jó, arannyal befuttatott, de hát a kalitka mégis csupa rács (még az ajtaja is! –amikor, útlevéllel épp kiröppenhetsz, kicsit). Ma azt mondjátok, ami eszetekbe jut, hát tényleg a drótháló mögül szeretnétek csipogni kifelé? Nem tetszik a kitárt kapus, szabad világ, („nyitott társadalom”), hát istenem, senki se várja, hogy mindenki egyet szeressen, a nóta is azt mondja, kinek a szőke, kinek a barna kell. De, hogy a fenébe hihetitek, hogy a kulcsra zárt (akár ál-parlamenttel hivalkodó) társadalom volna jobb? Ti nyilván nem éltetek olyanban, nekem, koromnál fogva, volt szerencsém (?) megkóstolni, hogy milyen is az. Mi tagadás, magam is fél téglával vertem a mellem, hogy itt, minálunk, magyaroknál, (mert azért mi akkor is büszkén voltunk különbek másoknál, – más, naná, hogy szintén kalodában szteppelő, nemzetek fiainál szebbek, ügyesebbek, furfangosabbak), mennyivel elviselhetőbb úgy az egész, mint a Kreml hosszú árnyékának szöges-drótkerítésű körletén belül a többi barakklakónak. De: ha a „legvidámabbnak” festtettünk is, mégis: a tábor barakklakói voltunk. Figyeljetek csak, de komolyan. Ugye tudjátok, hogy Sopron a „leghűségesebb” város, mert népe, az első világháborút záró százkezű térképrajzolás közepette, egy emberként szavazva kimondta: itt akarnak maradni, ne csapják a városukat Ausztriához. Mit gondoltok. a derék soproniak közül hányan szánták-bánták ezt, amikor az utcájuk túloldalán már „vasfüggöny” zárta, a határral együtt (!), a kilátást – a világ nyugati felére. Hinnéd-e, hogy ún. határsávbelépő nélkül közelebbről még csak pillantást sem vethettem a piros-fehér-zöldre pingált sorompón túl , de csak pár tucat lépésre, elterülő Brennbergbányára , mert hetes szabadságra utazva, eszembe sem jutott, hogy ilyenfajta papírral kell, a saját hazámban, felvértezni magam. Hékások, nem veszitek észre, mennyire gúnyosan mosolyogtok? „Óriási, nem ugorhatott át Brennbergbányára”... Bosszantotok, de rá se rántsatok, mert a lelkem mélyén mosolygok magam is. Örülök, hogy tinektek már ennyire érthetetlen, mert távoli, az a világ...

De nehogy azt higgyétek, most majd azzal jövök, hogy akkor szó se lehetett olyasmiről, hogy valaki beül a kocsijába és átgurul csak húsz-harminc kilométert, az „osztrák sógornál” végig dolgozza a munkanapját, este meg szépen haza furikázik. Nem tudom, nálatok mivel mostok, én német (nem keletnémet...) zselés cuccot teszek a masinába. Nem fogjátok elhinni, pedig így igaz: a megboldogult, leváltott előző rendszerben, volt olyan év, hogy kifogyott a honi gyártású mosópor, behozni pedig nem volt miből („elfogyott a valuta-keret”). Mire a miniszterelnök helyettese személyesen nyálazta végig a könyvtárak, egyetemek, kutatóintézetek, meg még mit tudom kik külföldi lap-megrendelésekről alássan felterjesztett kérőlistáját, (maguk nem rendelhettek, csak a Nagy Kéz központján keresztül, ahol mindig jobban tudták, hogy mi kell, és azt hogyan lehet legcélirányosabban elosztani...) , és egymás után húzta ki belőlük még tudományos folyóiratok nevét is. X.Y., kutató ezért sem szerezhetett ugyan tudomást az ő, máskülönben igen fontos, kísérleteit érintő külföldi fejleményről, de: összegereblyézték a valutamorzsákat a következő évi magyar mosóporgyártásnál nélkülözhetetlen alapanyagok beszerzéséhez.... Nagy baj volt, hogy a világ művészetéből, csak alapos mazsolázás után engedtek a közelünkbe ezt meg azt, de ennél húsbavágóbb volt a határokon átívelő tudományos, legfőképpen mérnöki, technológiai, szellemi import-export elé (kétfelől) emelt sorompó. A Nyugatnak volt egy hivatalos tiltó listája (COCOM volt az egyeztető szervezetük neve, a betűszó meg a listájuk azonosítója), a vasfüggöny tőlük nézvést is hermetikus volt. Utas jöhetett onnan (még örültek is nálunk az így itt vendéglátásban elköltött, csurranó, cseppenő dollároknak), ők azonban Nyugatról nem engedtek ide olyan korszerű műszaki cikket, melyet elméletben hadi célra is fel lehetett volna használni. Ti már vagytok annyira felnőttek, hogy sejthetitek: mekkora lemaradás lett ennek a vége minálunk, meg az egész lágerben („béketáborban”).

Azt hiszitek, én nem röhögtem boldogan, mikor a „Fidike” kiplakátozta a roggyant Brezsnyev, meg a kelet-német pártvezér nyelves-pusziját, összevágva egy igazi pár szerelmes csókjával, hogy lássuk: mi között lehet választani. Ne higgyétek, hogy annyira lökött lettem volna. Még a fő-okosok is látták, milyen begyepesedett társaság dirigált a Nagy Testvér-országban, de hát, hiába próbálkoztak, „fű alatt” a legnagyobb marhaságokat kikerülni, „ugrálni” őket se hagyták. Moszkvából (meg a feljelentgetős kedvű szomszédvárakból) sas-szemmel vigyázták, semmi meg ne ronthassa a szép, új világ szorgos építőinek szűztisztára mosott elméjét, és testét. („Ép testben – ép lélek”) Vénségükre is úgy beszéltek, mintha ők, az intézmény-rendszerükbe belefagyott, múltba révedő („bal”-)konzervatívok volnának az igaz forradalmárok. És persze, piszkosul nagy „erénycsőszök” voltak. Az ő idejükben nem lehetett volna egyetlen magyar állampolgárból sem, mondjuk, nemzetközi pornó-milliomos. No, igen, ezt könnyű elviselni, de nem lehetett volna nemzetközi szoftver-milliomos sem! Amii azért igen nagy gáz. (Ha nem így gondoljátok, küldjetek nekem sms-t az okos-telefonotokról; vagy abban nincsen szoftver? )

Most, hogy őszidőben, a net, meg a lapok is tele voltak 56-os emlékezésekkel, eszembe jutott, hogy a drámai októberi-novemberi napokhoz vezető, kanyargós útnak, valamikor tavasszal fontos állomása volt egy hetilap (Irodalmi Újság; nem a kinti, a hazai) cikke. Ez a cím állt fölötte: „A tenger vize sós”. A szerzőjének (Rákosi Mátyás ideje volt az) a hivatalosok nem köszönték meg, hogy megírta a bezzeg-tutit. Azt mondtátok nekünk, hogy az ott, a gyönyörök tengere, ameddig a szem ellát, finom, cukros limonádé. És mi kezdtük kóstolgatni, de néhány korty után valami furcsa, keserű, égető ízt éreztünk a szánkban. . Nem limonádét nyeltünk. . Tengervízzel itatattatok meg minket. A tenger vize sós. Ihatatlan!

Figyeljetek, gond, egy szál se. Nagyon jól el tudom képzelni, hogy ti hisztek a pártotokban meg a vezetőiben. Nem ti vagytok az elsők.... Egy kedves öregfiú, akinek újságos standja volt a sarkon, ha valaki más lapot kért, mint amit a mellette álló szeretni szokott, azt szokta mondani: „mit szólja meg: mindenkinek megvan a saját hite. Maga ezt veszi, ő meg a másikat.” Hát, így valahogy. Kinek a pap, kinek a papné.

Nem, dehogy beszélek mellé. Ti se vagytok vakok, hál’isten, én is látok még, mind a két szememmel. Tudom én, hogy nem az a tejjel-mézzel folyó izé van itt, amit a 89-es nekibuzdulás idején szerettek volna a népek, de azt azért csak ne mesélje be nekem senki, hogy ez a tengernyi víz itten mind keserű meg sós, mert csak nem az. Ha nem is az a finom, cukros limonádé, aminek hirdették... Ki van belőle spórolva, jócskán, ez meg az. De, azért mégis: iható. Mondjuk, van benne legalább nyoma picike cukornak, citromnak. Picike ország, picike tenger, de a miénk! Nem igaz?

Mit mondasz, te fiú? De nagyra vagy, mi az, hogy én csak ne papoljak nektek?. Papol a rosseb. A tutit mondom, édes fiam; meg teneked is, édes lányom. De sokáig jó volt az nektek. Most meg már akkora szarvatok nőtt, hogy ti akarjátok megmondani nekem, hogy mi mennyi, meg hány méter?! Nem bánom, csak jó, ha tudjátok: korábban kell ám ahhoz felkelni. Mi ez a marhaság, gyerekeim, hogy „nem mindegy, hogy ki mondja meg a tutit?”. Lettetek volna az én helyemben, amikor... de hagyjuk. Lázadozzatok csak, ez az élet rendje, apák és fiúk.... meg, persze, lányok. Hát jó, lenyelem: én már a ti szemetekben vén bolond vagyok. mit okoskodik az ilyen. De azért hadd kérdezzem meg, ha az én szavam annyi, mint a semmi, akkor ki a jóistentől akarjátok ti a tutit hallani? Hogy senkitől? De édes jó gyermekeim, ez nem így van. Nem tudom miért jobb nektek, ha nem tőlem halljátok, de valósággal vágytok a tutira, és – persze – arra, hogy azt Ő mondja meg. Mert, akár az Úristenben, őbenne bíztok elejétől fogva. No, igen: mert Ő „fiatal”. Ha még az volna! De fiatal csak volt, valaha, régen. Hozzávénült ő is az időhöz. Mindegy, ha ő kell, hát ő kell nektek. Tuti nélkül olyan kis árvák vagytok, mint a meztelen csiga. Ne gyertek nekem azzal, hogy Öreg, neked pedig a Kádár-Aczél, meg még előbb a Rákosi mondta meg. Volt még hátrább is az időben, aki megmondja. Hát ti meg úgy döntöttetek, ugye, mert ez a ti elhatározásotok, hogy nektek meg az Orbán-Kövér mondja meg. Eszetekbe se jut, hogy engem ugyan senki meg nem kérdezett, hogy akarom-e hallani a tutit, és még kevésbé azt, hogy kitől. „Ez van, ezt kell szeretni”. Mindenki tudta. Ez volt itt a módi. De ma, még, ha mondaná is valaki, tudnátok jól, hogy nem úgy van, ez a „van” se örök, és a „szeretni” se parancs. (Legfeljebb: lehetőség...) Valahogy mégis, hogy is mondjátok: bejön nektek. Mert, hogy ti : igaz magyarok vagytok, meg jó keresztények. Az a szerencsétlen Kádár-Aczél meg valami érthetetlen, új zsolozsmával jött. Jó, nem olyan erőszakosan, mint a Rákosi, óvatosabban, még a keménykedésben is; megérezték, hogy idegenkedik a nép valamitől. A ti Orbánotoktól úgyse vártok puhány simogatást, ő nem az a fajta, aki „fű alatt” próbálkozik, csak a testvér-barát meg ne neszelje. Ő kiáll, mint valami eleven felkiáltó jel, és megcsinálja, ha a fene fenét eszik, akkor is. A tutija is ilyen: nagy-nagy hagyományban, erős gyökérzetben, magyar szó, keresztény hivatkozás. Tiszta beszéd. Érthető, magyarán megmondott tuti. Hajrá magyarok! Utánam, magyarok! Egy a szív, egy a zászló, egy az út! (Olyan szépen mondja, meg se kérditek: ha jön az elágazás, ugyan merre fordulunk? Ő majd tudja!)

Nem, és nem akarom elhinni, édes-kedves fiam, és lányom, hogy a végén, még önként, sőt dalolva beállnátok valami, leventésre vett „hangulatbrigádba” (a Rákosi idejében voltak ilyen, fehér felsőben, sötét pantallóban/aljban rajcsúrozó utca-agitátorok). Hogy aztán, a pancsoló kislányt utánozva, a strandot meg a bambit elfeledve, (pedig imádtátok, mit kunyeráltátok, ahányszor csak kiszabadultunk, hét végéken), ezt harsogjátok a nagy utcán masírozva: „Jaj de szeretem én a vasfüggönyt...” Nem, édes, jó gyermekeim, nem én hülyültem el, nálatok nincs rendben valami ott fenn, a nyakatokon. Úgyse hiszitek el nekem, mert ha valakire, a miniszterelnök úrra (nektek csupa nagy kezdőbetűvel...) nemigen szoktam hivatkozni. Márpedig ő mondta, nem is csak úgy, tréfálkozva, koccintgatás közben, hanem az ország házában. Éppenséggel akkor, amikor hivatali esküjét tette le. Igen akkor, és Petőfi Sándort idézte. Ha hallgattátok volna... Ezt mondta, bizony: „mi, magyarok soha nem akartunk szolganép lenni. <Kik szabadon éltek-haltak,| Szolgaföldben nem nyughatnak.| A magyarok istenére | Esküszünk, | Esküszünk, hogy rabok tovább| Nem leszünk!> Ezt az esküt minden magyar gyermek leteszi. Kormányom felfogása szerint a szabadsághoz {...} olyan viszonyokat is ki kell alakítanunk, hogy az országunkon belül is szabadon rendelkezhessünk magunkkal, ne csak közösen,de egyenként is, vagyis kormányom a szabad magyarok és a szuverén magyar állam kormánya lesz.”

Ezért is bátorkodom, édes-kedves gyermekeim, az ő szavával a fejetekre olvasni, hogy ha a tuti mannájára vártok, még ha Őtőle, magától is, ezt a szent esküvést szegitek meg. Miféle szabad magyarok lesztek így, a szuverén magyar állam polgáraiként? Nehogy már Arany János által megírt „rablelkekként”, lesunyt fejjel mormolni kezdjétek: „Mennyi küzdés! mennyi munka!|Éber álom, hosszú éj,|Szirt s hullám között hánykódás,| Kis reményhez nagy veszély! | Ah, e fáradság, rebengés| Nem gyötörte a rabot: | Menjünk vissza börtönünkbe! |Béke, nyugalom van ott....”

Serény Péter

Illusztráció: Van, aki kiengedi a kis rabot, és van, aki jobban szereti, ha kalitkában látja...Rippl-Rónai József: Kalitkás nő.