Ágoston Hugó
Annyi mindent összeolvastam, összehallgattam, összenéztem az utóbbi időben – várható volt, hogy álmaimban is előjön a „napok hordaléka”.Mondják – nem a szomszédék, hanem Sigmund Freud, Carl Gustav Jung és tudós követőik –, hogy az ember álmai az ébren érzékelt valóság elemeiből állnak össze, csak a jelentésük másképp bomlik ki, nehezebben megfejthető. (S már ennélfogva is kincsesbánya az irodalmár vagy pszichológus álomfejtők számára).

Ha már a szomszédokat említettem, bele is vágok tegnap éjszakai álmom leírásába, amely ezekkel a derék, jóravaló emberekkel kezdődött. Előrebocsátom, hogy őszintén, legjobb emlékezetem szerint idézem fel, és kérem, előlegezzék meg nekem érte az ártatlanság vélelmét, nem tehetek az álmaimról.

Zsibbadásos lebegés után szürkületkor érkeztem haza, panelházunk elé. Ott megtudtam, hogy egy figyelmeztető feliratra, amely szerint a vécélefolyóba szíveskedjünk csakis törlőpapírt dobni (intim betétet, kocsonyát, feldarabolt testrészeket nem), mert könnyen eldugulhat a vezeték, és több emelet anyagcsere-terméke a földszintieknél gyűlhet, buzoghat fel ennek folytán, illetve éppen hogy nem-lefolytán – nos, erre az intelemre a magasabb emeletek lakói először padonülő sztrájkba kezdtek, majd az adminisztrációt hazaárulással vádoló, fenyegető transzparenseken (ha jól értettem) azt kifogásolták, hogy itt egy testreszabott intézkedésről, szabályozásról akar szó lenni, azzal a nem titkolt céllal, hogy a földszinten lakók, akik amúgy is kedvezményezettek, megússzák a trutymózást. Fecalia iacta est – idézte a klasszikust egy szigorú, ügyész kinézetű tiltakozó.

A tüntetők közül kimagaslott egy piros kabátos, fehér arcú alak, ismerősnek tűnt, végül rájöttem, hogy Frankenstein doktor emberi robotjára emlékeztet, különösen amikor meg-megereszti vérfagyasztó vigyorát. Mereven lépkedett, feszülten vicsorított most is, és azt mondta, hogy a helyzet tarthatatlan, mindent meg kell óvni minden fórumon és minden szinten, a házkezelőség az ülést törvénytelenül hívta össze, végül hozzátette, hogy egy ifjúsági válogatott kosárlabdázót nem fog keresztesvitézi tisztségéből meneszteni csak azért, mert az arca aszimmetrikus.

Ekkor már este volt, a tömeg háromszázezresre duzzadt, derék szomszédaimat sehol sem láttam, a fagyban ádáz zsarvak vertek bilincsbe hathónapos kisdedeket, a transzparensek rabruhás embereket akasztottak pestises környezetben, a köztéren pedig egy bandzsa, tökrészeg alak imbolyogva honatyákat húzott karóba. A tömeg apókának szólította, amitől agyamba villant pátmoszi János evangélista látomása: „És egy a hét angyal közül, akiknél a hét csésze volt, odajött és megszólított e szavakkal: ”Jöjj, én megmutatom neked az ítéletet a nagy szajha fölött, aki sok vizen ül, akivel a föld királyai paráznaságot követtek el, miután a föld lakosai megrészegedtek paráznaságának borától’”. (Jelenések 17:1, 2).

Semmit sem értettem e bulváros szövegből, talán valami olyasmi derengett –akkorra már az ellenállók is eltűntek, csak a távollétükkel tüntettek –, hogy a „nagy szajha” valamiképpen általában a hatalmat jelenti, jelképezi, csak azt nem tudtam megállapítani, hogy melyiket a nemzeti porondon, illetve melyiket a hatalmi ágak közül: a törvényhozást, a végrehajtást vagy az igazságszolgáltatást, illetve a vele szövetségben levő lehallgató hatalmat. Netán a „negyedik hatalmat”? A pecsétet – neve Sajtó –, amely köztünk legyen mondva, elég nagy szajha, bár azt nem tudtam róla, hogy a vizeken ül... Ettől függetlenül érdekelt volna az ítélet, amiről az apokaliptikus örömhírt hirdető János beszél, különösen a lehallgató hatalomra váró ítélet.

Szertelen álmom azonban sodort is tovább, s a magasból, mintha drónból nézve, láttam futballmeccseket, és nem értettem, miért izgulnak és sírnak a lelátókon az emberek, láttam hatalmas, sárgulásnak indult búzamezőket, halrajokként vonuló embertömegeket, sivatagokat, majd hirtelen váltással egy fura bejegyzést valahol egy cikk alatt, az interneten: „Eladnátok édesanyátokat a legelső presszóban egy parlamenti helyért. Magatokat képviselitek csak, meg Rabindranath Tagorét.”

Erre a Rabindranath Tagorére, amit kéjes büszkeséggel ejtettem ki többször is (nem mindenki tudja ezt egyből és többször egymás után megcsinálni), hirtelen felébredtem. Rossz álom volt, század részét ha el tudtam itt mondani. Azzal a homályos érzéssel maradtam, hogy csakugyan a hatalomról „volt szó”, annak irreális, érthetetlen természetéről.

Ébren pedig hogy a valóság egyre inkább még a látomásoknál is megfejthetetlenebb.

Esteledik mindenütt. Szebb álmokat!