2018. júl 03.

Mi és a nagyvilág: Miki

Mi és a nagyvilág: Miki

ferber_miki.jpegFerber Katalin

Fél évszázaddal azután, hogy Pomázon nagymamámmal és Mikivel laktam,a kép elkészültekor Miki detroiti házában vagyunk. Mikivel egyfolytában nevetünk, hülyéskedünk, itt, a képen huss-huss, szárnyalunk. A két bolond, mondja Miki felesége, MerilyKint mínusz huszonöt fok van, de szemmel láthatóan ez egyikőnket sem zavar. Miki, az egyetlen hozzám közelálló igazi rokonom. A nagybátyám. A kedvééért tanultam meg ezt a szót, az összes többi, rokonokat jelölő nevet egyetlen nyelven sem tudom magyarul sem. (Sógor, koma, ipam napam, keresztfiam, stb.) Ha nekem nincs rokonom, akkor nem érdemes megtanulni azt sem, miként hívjam őket. Minden nyelviskolában kategórikusan visszautasítottam e nyelvlecke bemagolását. Miki híres építész. Én egyetemi tanár vagyok Tokióban. Ketten végeztük el a ferberek közül az egyetemet. Miki Amerikában (hála nagymamám józan döntésének a kivándorlásukról), én Magyarországon.
Mikinek meggyőződése és ettől én sem tudom eltéríteni, hogy aki Magyarországon él, az agymosott, vagyis tudatlan. Ő büszke amerikai (!) hazafi, s ezt gyakran hangoztatja. Nekem is sokszor mondja ezt el, teljesen feleslegesen. Nem figyelek erre oda, mert tudom hogy ezt magának mondja, csak hangosan. Úgy érzem most is, amint a nappaliban ülünk szárnyalva, hogy neki ima helyett ezt minden nap el kell mondania valakinek. Ha nincs hallgatósága, akkor csak saját magának. Valamivel pótolnia kell a fájdalmat, az űrt. A fantomfájdalom legjobb ellenszere. Emigrációnak hívják, én is ismerem és gyakorlom már évek óta.
Neki persze súlyosabbak a veszteségei, ha a veszteségeket érdemes egyáltalán összehasonlítani. Érzékeny kamaszéveiben apukája (az én nagypapám) koholt vádak alapján történő elítélése, évekig tartó börtönbüntetése, majd váratlan kiszabadulása utáni súlyos betegsége.
Aztán az én apukám, vagyis Miki bátyjának ötvenhatos disszidálása. Miki otthoni priusza, mely miatt reménye sem volt a továbbtanulásra. De erről most nem beszélünk, mert felhőtlenül örülünk egymásnak. Év vége van, ünnepi hangulat. Megpróbáljuk felidézni gyerekkori emlékeinket, nagyokat nevetünk azon, hogy ő kamaszként milyen “öreg” volt hozzám az ötéves gyerekhez képest.
Néhány nap után Kaliforniába megyek aput meglátogatni.
Miki visz ki engem és a férjemet a repülőtérre. Az autóban, bár van fűtés, hirtelen megfagy a levegő, mert Miki indulatosan kifakad.
Nem értem mi történik.
Mondd csak, kérdezi, meddig szaladgálsz te még a világban? Mi ez a nyughatatlanság? Ki fog rólad gondoskodni öregkorodban? Van biztosításod? Nyugdíjad lesz-e?
Dermedten hallgatom a rámzúduló kérdéseit. Valamit motyogok válasz helyett de ma már nem tudom miket motyogtam.. A harminc perces út alatt értelmetlen lett volna elmagyaráznom Mikinek, hogy az én otthonom a lelkemben van, biztonságban és nyugalomban. Nem mondom el Mikinekel azt sem, hogy nekem nem kell sem amerikanizálódnom sem japanizálódnom ahhoz, hogy tudjam, hova tartozom.
Nem vitatkozom vele, nem akarom elrontani a gyönyörű együtt töltött napok ízét, emlékké szelidülő perceit.
Én tudtam, de nem mondtam el az én egyetlen, igazán szeretett élő rokonomnak, a nagybátyámnak, hogy nem arról beszél, ami igazán bántja, aggasztja. Egyszerre csapott benne össze a családtagok iránti felelősség (hagyományunk ez, írta nekem oly sokszor levélben a nagymamám), s annak felismerése, hogy ő ennek nem tud megfelelni.
A ferberek és szemmelweszek fél évszázada tartó, a józan észnek ellentmondó ezért megoldhatatlan harca éledt újjá az autóban. Éreztem, miközben Mikit hallgattam, hogy ebben a vitában nekem nem szabad részt vennem, mert nincs ehhez közöm. Ezért nem feleltem neki semmit, hiszen éreztem, hogy mindaz ami ötven évig történt velünk, az nagyrészt nem a mi hibánk. Nem hiba. A történelem úgy hajtott át mindannyiunk életén, mint egy elszabadult és ezért megállíthatatlan harckocsi.
Egy évvel később Mikit váltottam apu betegágyánál a kórházban, Kaliforniában. Öt napig ültem apu mellett. Aztán végre találkozhatott a rég messze ment szüleivel.
Én visszarepültem Tokióba. Miki nem tudott elmenni apu temetésére, a fiát bízta meg ezzel, aki Kaliforniában élt.
Alig egy hónappal később kicsit pimasz és hetyke levelet kaptam Mikitől. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, a fájdalmát leplezi ezzel, hiszen egyetlen testvérét is elveszítette. Én pedig az apukámat.
Sokminden volt ebben az utolsó nekem írt levelében, de nem hiányozhatott belőle a leplezetlen öröm sem, hogy végre megvehette álmai házát. A neki írt válaszom életem legnehezebben megírt levele volt.Írtam Mikinek az akkor már két évtizede tartó amerikai “kiruccanásaimról”, az elszánt próbálkozásaimról, hogy lehessen valamiféle családom. Rokonaim.
Nem sikerült. A levelem senkit sem vádolt, senkit sem hibáztatott. A történelmet nem lehet okolni semmiért, csak alkalmazkodni őrült fordulataihoz, gyilkos éveihez, könyörtelen eseményeihez. Nemcsak túlélni, de ha lehet, élni kell. Gratuláltam az új otthonához, és véglegesen elbúcsúztam.
A ferberektől.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá

Ferber Mi és a nagyvilág záróírás