Ferber Katalin
Megint együtt vagyok apukámmal. Húsz év telt el az első találkozásunk óta. Már nem Detroitban él, elköltözött Kaliforniába. Én sem Budapesten élek, hanem Tokióban.

Mi, nyughatatlanok, mondja nevetve. Közel lakunk egymáshoz, mondja nekem. A Csendes óceán két végén, az csak egy “ugrás”, ugye?

Különleges ez a találkozás, mert Hirosi, a férjem is velem van.

Apu mosolya a régi. Szerencsére a képen nem látszik, hogy egyik oldalára megbénult egy súlyos autóbaleset miatt. Ezért él Kaliforniában.

Az én mosolyom mintha kényszeredett lenne. Nem tudtam akkor sem ennek okát, most sem tudom. Talán az éveken át tartó kitartó látogatásaim eredménytelensége látszik rajtam. Talán a fényképet készítő feleség látványa akadályozott meg az önfeledt nevetésben.

Nem fogja ezt már egyikőnk sem megtudni.

Nem nála lakunk ekkor, nem akarjuk zavarni az amúgy is nehézkes mindennapjait. Idős embereknek elegendő egyetlen vendég ahhoz, hogy felboruljon a gondosan felépített rutinjuk, az egyensúlyuk és ezzel a elillanjon a derűjük is.

A házához közeli vendéglőben ebédelünk, négyen vagyunk és apu repes az örömtől.

Nagyon közel kell ülnöm hozzá, hogy leolvassa a számról amit mondok neki. (Ő is, mint annyi idős ember, nehezen viseli el a hallókészüléket.)

A vendéglő teraszán apu szomszédai ülnek, átintegetnek, aput dícsérik, hogy milyen szép fiatal barátnője van. Fülig pirulok, Hirosinak nem is fordítom le magyarról az évődést.

Visszamegyünk az otthonába, a ház mellett két úszómedence, a gyógytornász ott segít neki a vízben hogy egy kicsit könnyebben tudjon mozogni.

Olyan meleg van, hogy a grapefruit felrobban és tottyanós hanggal ér földet. A kolibrik elégedetten szürcsölik a verandára kitett cukros vizet.

Apu többször elmondja milyen sok gyógyszert kell szednie, milyen nehezen tud a tévére is odafigyelni. Fél, nehogy bármilyen betegsége legyen, mert érzi hogy a szervezete legyengült, hiszen nem tud sokat és gyakran sétálni.

Én biztatom, sokszor elmondom neki hogy ragyogóan néz ki, dícsérem, hogy naponta kétszer elmegy sétálni a csöppnyi kutyájukkal. Kell a mozgás.

Ránk esteledik és ő ragaszkodik ahhoz, hogy kikísérjen bennünket. Az előszobában, a félhomályban sietősen, majdnem kapkodva egy bankjegyet nyom a kezembe. Nem merek nevetni, hiszen nem akarom őt megbántani. Nincs már szükségem pénzre, hiszen nagyon jó állásom és fizetésem van egyetemi tanárként.

Kérlek, tedd ezt el, nem sok, mindössze száz dollár, suttogja, de jól jöhet neked ez még. Hirosi, aki közben udvariasan elbúcsúzott apu feleségétől, felbukkan az előszobában, s a szemével jelzi, hogy nekem ezt el kell fogadnom.

(Később elmagyarázza, hogy apu csak így tudja kifejezni az irántam érzett szeretetét.)

Amikor felülünk a Tokióba tartó repülőre, még nem tudom, hogy utoljára láttam őt egészségesen. Alig egy évvel később már a kórházi ágya mellett ülök, aztán a hospice-ban. Szerencsés embernek tartom magamat, hiszen amikor a kórházba értem, néhány percre magához tért és beszélgetett velem. Öt napig ültem az ágya mellett, s akkor távozott végleg közülünk amikor a Tokióba tartó gép felszállt velem.

Ez a mi történetünk, apué és az enyém. Negyven év telt el az első találkozásunk óta, de ez sem volt elég ahhoz, hogy igazi gyereke lehessek, nekem pedig valóban legyen apukám. Mindketten reménykedtünk, mindketten a magunk módján próbálkoztunk. Ő bocsánatot kért tőlem a kórházban.

Az ágyam mellett apu fényképe bekeretezve. A csöpp kutyát sétáltatja.