Ferber Katalin
A két árva. Egymásba kapaszkodva.

Apu és én. Budapesten, közel az Erzsébet hídhoz, 1975 nyarán. Ötvenhatban ment el Magyarországról, húsz évvel később jött először haza.

Erről a találkáról csak egyetlen fotó maradt.

A képen apu úgy ölel át, mintha mindig együtt lettünk volna. Árad belőle a kedvesség. Én nem ehhez szoktam. Természetesen zavarban voltam, s még az is megfordult a fejemben, hogy ez nem nekem szól.

Arcomon kissé kényszeredett mosoly, a szemüvegem vastag és nehéz. Apu szemüvege hasonló az enyémhez, de pille- könnyű. Kockás öltöny, virágmintás ing, nagyon amerikás. A különleges alkalomra azonnal azt a trikót vettem fel, amit apu hozott nekem. Apunál Polaroid fényképezőgép van. Megállított egy járókelőt hogy csináljon rólunk képet.

A kép rögtön kész lett. Krrr ssss, csiribí csiribá, s ez nem varázslat, kezünkben a kész fotó.

Mosolygó apa és a huszonéves lánya. Apu utoljára másfél évesen látott. Az állatkertbe vitt minden vasárnap, ha nem esett az eső. Ezt idézi fel most is, akárcsak az évekig hozzám írt leveleiben.

Én mindig gondolok rád Katikám, mondja. A leveleiben is ezt írta. Gondoltál rám, kérdem nevetve, hiszen képet sem küldtem magamról…. Nem baj kislányom, válaszolja zavartan és a mosoly hirtelen eltűnik az arcáról. Fotók nélkül is el tudtalak képzelni.

Állatkert. Csíkos paci- erről is írt az egyik levelében, így hívtam a zebrát. Az őzikéről azt hittem sós a háta, mint a perecé amit az állatkertben árultak. Ezt most mind elmondja. Aztán egy darabig nem mond semmit.

A képet persze másképp is lehet nézni.

A magabiztosan mosolygó férfi és a kicsit vonakodó fiatal nő.

Én mintha nem tudnék természetesen mosolyogni, pedig nagyon vártam őt. Talán jobb is volt hogy csak néhány nappal az érkezése előtt tudtam meg, hogy találkozom vele. Életemben először, felnőttként.

Anyut rögtön a levél elolvasása után megkérdeztem, akar-e apuval találkozni. Válasz helyett iszonyú erővel bevágta az ajtót és elment a kedvenc kocsmájába, a Kőművesbe, az Aradi utcába.

Most sem értettem miért dühös, mint ahogy azt sem tudtam (élete végéig) hogy kikre haragudott fáradhatatlanul. Mindig haragudott valakire, mindig gyűlölt valakit, ha engem már nem lehetett miért gyűlölnie. (Többnyire lehetett.)

Néhány nappal később apu megérkezett Budapestre. Utcai telefonfülkéből hívtam fel a Gellért szállóban.

Másnap találkoztunk, s végre láthattam férfi kiadásban a saját arcomat.

Amikor átöleltük egymást, megcsapott a leveleiből és nekem küldött IKKA csomagjaiból áradó illat.

A semmivel sem összetéveszthető édeskés Amerika-illat.

A csomagjaiban küldött naracsnak, a kesudiónak(!) is ilyen illata volt. A különleges blúzoknak, a ruháknak. Én már a levelek olvasása közben tudtam hogy Amerikában mindenkinek és mindennek ilyen illata van. Amerikás illat. Apu is zavarban volt az első percekben, de aztán, ellentétben velem feloldódott. Én akkoriban egyetemista voltam és kollégiumban laktam. Mindenre kíváncsi volt, így eljött velem a koleszba. Az Eötvös utcába ahol anyuval laktam oda nem jött el, pedig akkor sokkal többet megérthetett volna mindabból ami a korábbi húsz évben történt velünk. Ő még a Lenin körúti (ma Teréz körúti) lakásra emlékezett de onnan 56 után kitelepítettek bennünket. Szükséglakásba, szoba-konyha, folyosó végi közös vécé. Csap a falon. Lavórtechnika. Bogarak szép számmal. Olykor egy patkány hívatlan vendégként.

Apu megnézte a kollégiumi szobát, ahol harmadmagammal laktam. Onnan sétáltunk el a Duna partig. Először lehettünk kettesben. Mindketten zavarban voltunk, nagyon lassan oldódtunk fel egymás társasgában.

. A hiány, a szeretet iránti vágyakozás, a múlt, a megmagyarázhatatlan eltorlaszolta a közeledésünket.

Félbehagyott mondatok, hosszú csendek, kérsz-e fagyit Katikám kérdezte és majdnem elnevettem magamat mert az apukám palóc tájszólásban beszélt hozzám.

Húsz év Amerikában kevésnek bizonyult az ízes ák feledéséhez.

Bátortalanul a kezem után nyúlt. Kézenfogva sétáltunk le a rakpartra.

Eszel te eleget, kérdezte. Olyan sovánkának tűnsz nekem, ez a képen is látszik, tette hozzá magyarázatul. Persze, válaszoltam nevetést mímelve. Hoztam neked ajándékokat, remélem jó lesz rád mindegyik nevetett vissza rám.

Adok neked pénzt is mondta, s a kezembe nyomott egy tízdolláros bankjegyet.

Vegyél kislányom ebből magadnak azt, amire szükséged van,de ne mondd meg se anyádnak, se a feleségemnek, hogy pénzt adtam neked.

Abban a pillanatban közös titkunk lett. Ez végre összekötött bennünket. A nyakába ugrottam. Ő azt hitte hogy a pénznek örülök ennyire, pedig csak az első titkunkat ünnepeltem ezzel. Akkor éreztem először, hogy tényleg ő az apukám.

`75 nyarán találkozhatott volna apu és anyu. Tudtuk hogy nem lesz még egy ilyen alkalom. Nehezen törődtem bele, hogy egyikőjük sem akarta látni a másikat. Mindketten gondolkodás nélkül nemet mondtak a kérésemre.

Mintha összebeszéltek volna. Úgy éreztem hogy a szüleim hasonlítanak egymásra, pedig aput nem is ismertem.

Anyu mindig csak azt mondta, hogy az apu becsapta őt, megbízhatatlanná vált és hogy csalódott benne. Apu rosszat nem mondott anyuról, csak azt, hogy gyönyörű nő volt, amikor megismerte, intelligens és okos, de sajnos csalódnia kellett benne. Semmit sem értettem mert nem voltak hozzám őszinték. Mivel nem tudtam semmit róluk, azt sem tudtam, hogy mit kellene tőlük kérdeznem. Nem gondolkoztam azon sem 1975-ben huszonhárom évesen, hogy meg kellene ismernem a szüleimet. Pedig ez lett volna a legfontosabb, de semmivel nem tudtam rávenni őket az őszinteségre.

Anyu intelligens stílusban nézte le aput, haragudott rá, mert őt még apu is cserbenhagyta. Őt mindenki cserbenhagyta, ezt sokszor hallottam tőle.

Apu ugyan nem vallotta be nekem, de lelkiismeretfurdalása volt. Ezért jobbnak látta ha elkerüli a rá leselkedő veszélyt, hogy arról kelljen beszélgetnie anyuval, amiről nem akar.

Minden könyörgésem hiábavaló volt. Úgy éreztem, hogy anyu egészen megváltozna ha találkozna apuval, nem lenne többé dühös rám. Apu- ezt reméltem- végre igazi apukám lesz, s akkor nekem igazi szüleim lesznek.

Minden barátnőmnek igazi szülei voltak. Irígyeltem őket és ezt nem is titkoltam. Nem így lett, soha nem lettek igazi szüleim.

Két héttel később, sok (de nekem nem elegendő) találka után apu visszament Amerikába. A felesége nem akarta hogy kikisérjem őket a repülőtérre. A kollégiumi szobában ültem és bámultam Csontváry magyányos cédrusát.

Mindhárman árvák maradtunk, hiszen addig is azok voltunk.

Ki ki a maga módján kesergett emiatt.

Anyu a kocsmák valamelyikében, apu valahol Amerikában fagyott féldisznókat és marhákat cipelve egy hűtőházban. Ez után a találkozás után dühödten és visszatérő depresszióban kerestem az elveszett szeretetet. A szeretetet azonban nem lehet akarni, s ezt senki sem magyarázta el nekem. Azt hittem, hogy az én nagy akarásom hogy szeressenek a szüleim, majd csodát tesz.

Anyuval már rég nem lehetett értelmesen beszélgetni, erről a legkevésbé. Úgy gondoltam, hogy apu szeretetét el tudom nyerni, ha kellően kitartó vagyok.

Ezért elhatároztam, hogy róla nem mondok le.

. 2

Hat évvel apu első budapesti látogatása után újra találkoztunk. Nem tudtam belenyugodni, hogy nekem húsz év után csak néhány óra jutott belőle. Meghívólevelet kértem tőle és repülőjegyet. A Magyar Nemzeti Bank akkoriban a meghívólevéllel Amerikába utazóknak ötven amerikai dollár vásárlását engedélyezte.

1981 őszén mentem el apukámhoz, tele várakozással. Várt a repülőtéren. Aztán majdnem egy óra hosszat kereste az autóját.

“Isten nem halott, csak parkolóhelyet keres”- ez a graffiti virított a parkolóház egyik falán.

Késő este lett mire hazaértünk. Nekem hatalmasnak tűnt a ház, ahol apu a feleségével lakott. Hédi a felesége rám se nézett amikor lerogytam a bőrkanapéra. Hullafáradt voltam.

Annyit azért észrevettem, hogy rosszkedvű. Néhány nap kellett hogy megértsem, hogy Hédi arca nem fejezett ki semmit az unalmon és az egykedvűségen kívül. Vendégek előtt, vagy épp egy vendéglőben kényszeresen mosolygott, de az akár az aznapi sminkje is lehetett. (Kozmetikus volt.)

Te itt alszol a káucson mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ne pakold ki a bőröndödet, mert az nemcsak a takarítónőt, de engem is zavarna. Valami bocsánatkérést dadogtam, de nem értettem miért zavarna bárkit ebben a nagy házban az a pár gönc amit magammal hoztam. Kérdezni már nem volt erőm, apu pedig a szemével jelezte hogy ne vitatkozzak Hédikével.

A ház bejárati ajtajával szemben a kanapén aludtam, a bőröndöm pedig úgy lapult mellettem, mintha bármelyik pillanatban vissza kellene Magyarországra mennem.

Egy hétig tartott, amíg megértettem hogy nem egy európai városban vagyok. Az édeskés illat mindenhova elkísért, a házban is ugyanilyen illat terjengett, az utcán is, ez adta egyedül az ismerősség érzését.

Hédi két hétig bírta a jelenlétemet. Láttam megvető tekintetét, lefittyedt száját, legyintésre mindig kész párnás kezeit. Elege volt abból, hogy egy idegen, rosszulöltözött és rosszagú lény van a házában. Ma már tudom, hogy félt. Rettegett. No nem tőlem, hanem annak veszélyétől, hogy apu megkér, maradjak vele. (Apunak ez eszébe sem jutott. ) Szaporodtak a fojtott hangú veszekedések közöttük. Két hét után apu, valószínűleg Hédi kérésére felhívta az öccsét Mikit. Miki nekem igazi rokonom volt. Ötévesen együtt éltünk apai nagymamám pomázi házában. Őszintén szerettük egymást. Ő, nagymamámmal együtt 1962-ben, az amnesztia évében ment el Magyarországról.

Apu Mikitől kért segítséget, mert a repülőjegyem két és fél hónappal későbbre szólt.

Amikor apu rászánta magát hogy felhívja Mikit, ott voltam. A földszinten, a nekem kijelölt helyen, a káucson. Apu az emeleten volt.

Egy hirtelen ötlettől indíttatva felemeltem a földszinti telefon kagylóját és lélegzetemet visszafojtva hallgattam végig a két testvér beszélgetését.

Minden mondatukra pontosan emlékszem.

-Miklós, baj van, kérlek segíts.

-Mi történt?

- Nem tudunk mit kezdeni Katival a lányommal. Alig mosolyog, beszélgetni sem lehet nagyon vele, mindkettőnket nagyon idegesít. Hédike naponta veszekszik velem, és minden nap megkérdezi tőlem, hogy meddig látjuk még vendégül ezt a kibírhatatlan nőt.

- Mi bajotok van vele, Imre? Értelmes, intelligens fiatal nő.

-Idegesíti Hédikét. Mármint az, hogy itt lakik nálunk. Hédikével nem tud semmiről beszélgetni. Hédi megkért hogy találjak valahol egy szállást Katinak, de az nagyon sokba kerülne. Nem tudom mit tegyek. Hátha te tudsz segíteni.

- Megpróbálok.

- Köszönöm Miklós! Természetesen tudom hogy nektek ez pénzbe kerül, így adok neked százötven dollárt, remélem az elég lesz. (Nekem akkor már folytak a könnyeim, de tudtam hogy nyikkannom sem szabad, nehogy kiderüljön, hogy hallgatózom.)

- Imre! Legyen kétszáz. Ki tudja miket eszik az én unokahúgom. (Itt Miki egy kicsit kuncogott.)

- Mégegyszer köszönöm Miklós. Mikor tudod elvinni tőlünk?

Elég sürgős lenne.

-Egy óra múlva ott vagyok nálatok Imre. Szólj neki, hogy pakolja össze a bőröndjét.

-Várunk Miklós!

Kattanás hallatszott.

Apu lejött és mosolyogva kért, hogy pakoljak össze.

-Átmész kislányom Mikiékhez, jobb társaságod lesz ott. Tudod, ők fiatalabbak mint mi Hédikével, velük sokkal jobban fogod magad érezni.

Úgy tettem, mintha elhinném amit mond.. Abban a pillanatban apu a szemem előtt vált hétköznapi emberré. Ő már nem az apukám volt hanem egy férfi, aki mosolyogva hazudott és dobott ki az otthonából. Ez jobban megviselt, mint a végighallgatott telefonbeszélgetése Mikivel, a nagybátyámmal. Miki egy óra múlva beállított apuékhoz, harsányan, nevetgélve, könnyedséget mímelve. Na gyere Katyusa mondta, átölelt és kivitte a bőröndömet az autóig.

Miki háza kétszer akkora volt mint apué.

Ő tervezte, hiszen építész volt. Büszkén mutatta meg a vízágyat a hálószobában, ami akkor új volt és drága.

Elcsodálkoztam a hatalmas hűtőn, a fagyasztón, amiből gombnyomásra jégkocka is jött.

Miki két kisgyereke körülöttünk ugrált. Miki felesége Zsuzsi elmagyarázta, hogy a kenyeret a mélyhűtőben kell tartani, és a nyers gomba sokkal egészségesebb mint a főzött. Külön szobában lehettem és kipakolhattam a bőröndömet.

Én kapkodó telefonálgatásba kezdtem, mert tudtam hogy sokáig Mikiéknél sem maradhatok. Több mint két hónap volt még a visszautazásomig. Minden elképzelhető barátomtól és ismerősömtől segítséget kértem. Szerencsémre mindenki segített akit erre megkértem. Pánikban voltam, ötven dollár semmire sem volt elég és fogalmam sem volt hol leszek még két hónapig.

Mikit lepte meg a legjobban, hogy hála a barátaimnak, néhány nappal később felültem egy Greyhound buszra, s elindultam Washingtonba.

A két hónap alatt rengeteget tanultam,megtanultam amerikai angolul és többet láttam az országban mint apu a huszonöt év alatt.

Néhányszor fel is hívtam őt Detroitban, de ő sohasem hívott fel.

December elején indultam vissza Detroitba, s apuval a repülőtéren találkoztam újra.

Ő csak annyit kérdezett, milyen bájaimat vetettem be a férfiaknak hogy két hónapig egy fillér nélkül Amerikában tudtam maradni.

Nem válaszoltam erre, hiszen úgysem tudtam volna mit mondani.

Bár Lengyelországban épp szükségállapotot hirdettek, hazamentem Budapestre.

Apukámmal akartam lenni három hónapig. Nem sikerült.

Sokáig tartott amíg kihevertem apukám elvesztését. Pontosabban az elképzelt apukám elvesztését. Fájt, hogyne fájt volna, de reméltem, hogy hamarosan megtalálom a valódi apukámat, aki elfogad és szeret.

Anyutól ezt nem várhattam, ő csak az italt szerette.

1988

Tudtam, mert megírta Miki. Baleset. Munkába menet. Az ütközés ereje olyan nagy volt, hogy apu bekötve, az üléssel együtt repült ki a saját autójából.

Két nyakcsigolyája tört el. Hónapokig kómában volt. Fél oldala megbénult, de élt. Dolgozni nem tudott többé. Mivel üzemi baleset volt hiszen a munkába ment, komoly kártérítést kapott.

Hédi pánikban volt, mert félt, hogy egyedül marad a lányával, de azt hiszem a szegénységtől még ennél is jobban félt. Amikor apu magához tért a kómából, egy készséges ügyvéd ült az ágya mellett és Hédi kérésére apu lediktálta a végrendeletét. Hédinek az is fontos volt, hogy apu „vegye a nevére” Juditot, Hédi lányát, mert ezzel neki is anyagi biztonságot nyújthatott.

Így lett apunak még egy lánya, aki ekkor majdnem negyven éves volt.

88-ban elmentem egy évre Kanadába dolgozni, közel az amerikai határhoz, hogy rendszeresen tudjak apuval és Mikivel találkozni.

Az amerikai vízumért végigültem egy teljes munkanapot. Hiába, még mindig a vasfüggöny mögül jött kommunistagyanús egyed voltam.

A busz, ami először átvitt a kanadai határon, miattam egy órával később indult el. Egy fiatal lengyel hölgy alaposan megvizsgálta a veszélyességemet, s csak nevettem amikor megkérdezte, vajon gyerekvigyázó vagyok-e Kanadában.

Mindezek ellenére boldog voltam, hogy újra találkozhatok apuval.

Amikor megláttam őt bottal, kacsázó léptekkel felém közeledni, nehéz volt mosolyognom. Miki ugrált körülöttünk nagyokat nevetve. Mindenki úgy tett, mintha minden rendben lenne.

Őszintén megsajnáltam aput. Nehezen mozgott és a szemében olyan szomorúság volt, amit addig el sem tudtam képzelni.

Úgy éreztem, hogy nekem, az egyetlen gyerekének kötelessége segíteni. Megkérdeztem tőle, amikor kettesben voltunk, szeretné-e ha én is Amerikában élnék s amikor szüksége van rám mellette tudok lenni.

Válasz helyett hosszasan ecsetelte az amerikai élet nehézségeit, azt, hogy nekem is meg kell ismernem milyen „alulról” „előlről” kezdeni mindent.

Értetlenül hallgattam, hiszen sokmindent nem tudtam még, de a nehézségekkel régóta tegező viszonyban voltam.

Egyetlen aláírás kellett volna ahhoz, hogy legálisan Amerikában maradhassak, hála a Helsinki egyezménynek, mely a közvetlen hozzátartozóknak lehetőséget adott erre, s ehhez az amerikai kormány is csatlakozott.

Mivel nem ajánlotta fel nekem ezt, állásokat pályáztam.

Egy barátom segített, hiszen ezt is meg kellett tanulnom.

Volt egy sikeres felvételi beszélgetésem az egyik amerikai egyetemen, s egyértelmű volt, hogy engem vesznek fel, ha Amerikában maradok. Disszidálni azonban nem mertem. Azzal disszidenssé váltam volna, s a visszaút Magyarországra börtönbüntetést is jelentett.

Apu, megkonzultálva Hédivel a kérdésemet, férjhezmenést javasolt. Ő kész volt gondoskodni a jelöltről és fizetni is hajlandó volt neki, ha elvesz feleségül. Akkoriban igen elterjedt a keleteurópai, különösen a lengyel fiatal nők körében a „legális” emigrációnak ez a módszere. Apu bemutatott egy magyar származású fiatalembernek, aki a hatvanas évek amerikai filmjeinek főhőseire emlékeztetett engem.

Felejthetetlen élmény volt az első (és utolsó) találka vele.

Megjelent egy, a hatvanas években divatos trapéznadrágban és egy jobb napokat látott Rolling Stones feliratú trikóban. Autója csaknem szétesett. Hédike elbűvölő mosollyal javasolta hogy menjünk el egy szép helyre valahol Michigan-ben, szálljunk meg egy olcsó motelben és a többi már megy magától. Még kacsintott is. Kedves jóindulatú semmitmondás másfél napig. Nehezen viseltem.

Nem volt miről beszélgetnünk. Én egyetemi tanárként igyekeztem udvariasan hárítani mindenféle közeledését, egyszóval a kísérlet kudarcba fulladt.

Ezt követően Hédikének volt még tartalékban egy ötlete, ami ugyan nem kecsegtetett házassági ajánlattal, de „nagyon gazdag ez a férfi, az anyukája a barátunk” mondta.

Gyuri a nagyon gazdag férfi, aki nálam legalább tíz évvel idősebb volt, ingyenes női szolgáltatásokat keresett, s azt hitte, hogy ebben megfelelő partnere leszek. Jól jön a barátok segítsége, mondta nekem a méregdrága autójában.

Miközben a Niagara vízesés felé utaztunk az autójában, látható rutinnal kezdett fél kézzel vetköztetni. Elég gyorsan tudtára adtam, hogy ez nem fog menni.

A Niagara vízesés lenyűgöző látvány (bár nekem a kanadai oldala jobban tetszik), a szálloda ahol voltunk, szintén gyönyörű, de nem sikerült Hédi kedves ismerősének igényeit kielégítenem.

Apu nem vállalhatta az áttelepülésemet (az aláírásával) mert ő már Hédi lányáért volt felelős, legalábbis Hédi szerint. Ezt én csak évekkel később tudtam meg Mikitől.

Judittal Hédi lányával ekkor találkoztam először. Majdnem egyidősek vagyunk, s én azt hittem, gyorsan összebarátkozunk. Hasonló sorsú „árvák” voltunk, s én nem irígyeltem azért, hogy ő Detroitban élhet. Ő szemmel láthatóan épp oly elveszett volt Detroitban, mint annak idején Budapesten.

Természetesen magabiztos volt, harsány, de áradt belőle a bizonytalanság. Egyetlen alkalommal voltunk kettesben, amikor elvitt Detroit belvárosába, s hazafele csaknem az árokba csúszott az autóval. Nem történt semmi bajunk az ijedtségen kívül.

Percekig ültünk egymás mellett sápadtan, s ő csak annyit tudott mondani hogy ne haragudjak. Akkor értettem meg, hogy létem és jelenlétem Amerikában súlyos és fenyegető Judit és Hédi számára.

Erről sem beszéltünk soha apuval.

1989 június elején gazdagabb lettem egy felismeréssel. El kellett fogadnom, hogy apu nem különleges ember. Épp olyan mint bárki más. Amint képes voltam ebbe belenyugodni, felnőtt lettem.

Nem volt könnyű. Anyut akkor már évek óta nem láttam, nem tudtam mi történik vele, hiszen őt az ital és a körzeti orvos rendszeresen felírt nyugtatói boldoggá tették. Mást, többet nem akart már az élettől, ennyi elegendő volt neki ahhoz, hogy a mindennapok mindig kiszámíthatatlan (s ezért veszélyes) eseményeit túlélje.

1989 júniusában, Nagy Imre és a forradalom áldozatainak újra temetése előtt érkeztem vissza Kanadából Budapestre.

Az az év reményteljes volt, de a következő már világossá tette hogy nem tudok Magyarországon maradni.

1993 tavaszán elmentem dolgozni Japánba.

Tokióból kétévente meg tudtam aput látogatni Kaliforniában, ahova Detroitból költöztek Hédivel.

Eltávolodtam nyomorúságaim évtizedekig tartó színhelyétől Magyarországtól, de eltávolodtam a szüleim utáni vágyakozás kínjától is.

Elérkezett az az időszak, amikor a megértés vált a legfontosabbá, mert csak ismerve, értve és megértve volt esélyem arra, hogy elfogadjam szüleim árvaságát és így el tudjam fogadni a sajátomat is. Hosszú folyamat volt ez, de lehetetlen volt nem végigcsinálni. Én már nem akartam önmagamat becsapni. Illúziók helyett a megértés, pátosz helyett az együttérzés tudta csak feloldani bennem a szüleim kudarca miatti tragédiákat.

A következő fejezetek nem egy történész kutatómunkájának eredményei. Ellenkezőleg. Számos ma már rekonstruálhatatlan eseményt a képzelőerőm pótol.

Remélem, hogy aki még él a két családban, akik mit sem sejtve elfogadták egy harminc éves (volt apáca) és egy huszonegy éves izgága vonzó férfi szerelmét, majd házasságkötését, megbocsátják nekik s nekem az egyetlen gyereküknek mindazt, amit történelemnek hívnak a tudósok.

Ez volt a mi életünk, így volt. Nem mese.