Földes Péter

1963. június 26-án halt meg az apám. Nem voltam még 12 éves, és sokáig nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Majdnem egy évig, minden reggel azzal ébredtem, hogy csak álmodom ezt a szörnyűséget. Nem igaz semmi, apám él, visszajön, és újból mehetek vele Csepelre, ahol főorvosként dolgozott, és újból nekem adja az üzemi étkezdében desszertként kapott lekváros buktát.
Apám gyermekorvos volt, főállásban a csepeli rendelőintézetben dolgozott. Emellett dolgozott még a Csepel Vas és Fémművekben, valamint a Posztógyár óvodájában.
Rengeteget hajtott, hogy nekünk mindenünk meglegyen, de abban az időben még így sem lehetett sokat keresni. Azért azt lehet mondani, hogy, ellentétben sok iskolai társammal, tisztes jómódban éltünk.
A húgommal mi voltunk a doktor bácsi gyerekei, a Wesselényi utca környékén a legtöbb gyereknek ő volt a doktorbácsija. (Ma háziorvosnak mondják.) A jóságos doktorbácsi, aki bármikor kiment a lázas gyerekhez, és aki, ha látta, hogy a családnak nincs pénze orvosságra, még a gyógyszert is kiváltotta helyettük.
1956-ban ötéves voltam, valamit már felfogtam az eseményekből. Persze nem azt, hogy mi miért történik, de annyit mindenképpen, hogy háború van. Le kellett mennünk a pincébe, amit mi gyerekek egy ideig élveztünk, és nem értettük, hogy a felnőttek miért nem tudnak velünk együtt örülni.
Apám néhány napig nem volt velünk. Csepelen rekedt a munkahelyén, és nem tudott hazajönni, mert már nagyon keresték azok, akik 1944-ben is szerették volna megtalálni.
1956-ban és 57 elején sokan disszidáltak a környékünkről. Ennek elsősorban mi, gyerekek láttuk hasznát. Meg valamennyire anyám is. Évekig kaptunk ugyanis csomagokat, elsősorban a húgom és én lettünk gazdagabbak játékokkal.
Amerikából, Kanadából, Ausztráliából, Izraelből jöttek a pakkok – attól függően, hogy apám korábbi kis pacienseinek a szülei hova „migráltak” Magyarországról. Hálásak voltak a jó doktor bácsinak, még talán dicsekedtek is egy kicsit, hogy bár annak idején gyógyszerre sem futotta nekik, most már játékot is küldhetnek a doktor bácsi gyerekeinek.
Mosóport is kaptunk, ennek anyám örült a legjobban, mert akkoriban Persil mosóporról még álmodni sem mertünk. Sem svájci csokiról, kakaóról.
A Persil mosóporban – a korosztályom még emlékszik rá – valahol az alján egy kis műanyag figura is volt. Tigris, oroszlán, indián, katona. És mindegyik műanyag figura át volt itatva a mosópor finom illatával.
Nem azt mondom, hogy fölvetett bennünket a jólét, de kicsit könnyebbé tette az életünket.
Egészen 12 éves koromig jó volt gyereknek lenni. Amikor meghalt az apám, egyetlen nap alatt összeomlott minden. Nemcsak ő hiányzott, de a biztonságunk is odalett. Anyám összeroppant, mi a húgommal túlságosan kicsik voltunk ahhoz, hogy tartsuk benne a lelket.
Annyi ereje még maradt, hogy a nyárra egy iskolai osztálytársam csengeri nagyszüleinél helyezzen el bennünket. Ott voltunk a húgommal augusztus végéig - ha nem ilyen előzmények után mentünk volna oda, azt mondanám, hogy nagyon jó nyár volt. Egész nap lógtunk a falubeli gyerekekkel, akik tudták, hogy hol lehet a legszebb körtét lopni, és a dinnyét hol kell beszerezni, hogy ne kapjon el bennünket a csősz. Meg persze a kukoricát, amit nem a konyhában főztünk, hanem tűznél sütöttünk meg.
A gyerekek tudták, hogy azért vagyunk Csengeren, mert meghalt az apukánk, de amikor erről kérdeztek, azt mondtam nekik, hogy nem igaz. Nem halt meg, csak elutazott, és majd visszajön. Nem hitték persze, de idővel már nem erről kérdeztek, hanem arról, hogy milyen Budapest.
Nem akarták elhinni, amikor elmondtam, hogy nem lovaskocsi jár, hanem autóbusz és villamos. Még egyikük sem járt Budapesten, a legközelebbi „nagyvárosban”, Mátészalkán is csak néhányan közülük.
Jó lett volna Csengeren, de nemcsak a papám, hanem a mamám is hiányzott. Nagyon megviselt, hogy nincs velem, és hogy nem tudom, mi van vele. 
Ha valaki hozzám szólt, sírtam. Nem kellett, hogy bántó legyen, elég volt az is, ha megkérdezték, hogy hívnak.
Amíg apám élt, kitűnő tanuló voltam, ám a halála lelkileg is megviselt. Egy jellemző történet: egyik osztálytársam, nevezzük Iminek (nem így hívták), szegény gyerek volt. Akkoriban nem voltak jelentős különbségek a családok (és ily módon a gyerekek között), de Imiékről mindenki tudta, hogy szegények. Anyja egyedül nevelte Imit a bátyjával együtt, annyira nem volt pénzük, hogy az osztálykirándulásokra az iskola, vagy a többi szülő dobta nekik össze a pénzt.
Imi nemcsak szegény volt, de rosszul is tanult. Én kitűnő tanuló voltam, és amikor szeptember elején az első tanítási napon a tanítónéni elmondta az osztálynak, hogy meghalt az apukám, Imi diadalüvöltésben tört ki.
- Na, akkor mostantól a Földes is rossz tanuló lesz.
Benne ez így állt össze. Hogy ő azért rossz tanuló, mert szegény.
Részben igaza lett Iminek, mert a következő év végén valóban nem lettem kitűnő, két négyes is becsúszott az ötösök közé.
Azt máig nem tudom magamban teljesen feldogozni, hogy nem voltam ott apám temetésén. Anyám akarta így, nem volt annyi ereje, hogy velünk is törődjön, ezért küldött el bennünket Csengerre, ahol jó levegő és – legalábbis ő így hitte – felejtés vár ránk. Talán, ha valamivel erőszakosabb vagyok, akkor elhoztak volna vonattal (vagy ötszöri átszállással), de annyira azért már felfogtam, a helyzetet, hogy nem akartam tovább nehezíteni anyám amúgy is nehézzé vált életét.
Apám (2003 óta már anyámmal együtt) a csepeli temetőben nyugszik. Díszsírhelyen, rögtön a bejárattal szemben.