2018. jún 04.

Humánkonstruktivizmus

Rózsa Gyula

Nem biztos, hogy Malevics elégedett lenne. Kétségkívül ott van a fekete négyzet az Objekt 180322 tábláján, a fallal együtt a fehér alap is, ha tetszik, de az alapító atyának látnia kellene, hogy mi minden történt a szuprematizmussal. Vagy a konstruktivizmussal. Haász István nemcsak kettesével-hármasával kombinálja egy művön belül az egykor egyeduralkodó kvadrátot, nemcsak a derékszöget nem tisztelve csúsztatja el, billenti meg a síkban őket, hanem még át is metszi, egymásra is csúsztatja a táblákat.
Az eredmény festészetből induló komoly, ünnepélyes relief. A fekete lapok fedik és átvágják egymást, torlódnak és szétnyílnak, rétegződnek és elfogynak – mozognak. A fent nevezett objekten már-már szimmetrikus hármas lépcsőt alkotnak, de a két szélső elem a közép felé lejt, ám más-más, következetlen szögben, és a lapok rétegeltsége, átmetszése fokozza a csöndes anomáliát.
Mellette, ugyanezen a falon az Objekt 170804 mindezt azzal ismétli, hogy a jobboldali sarkokra apró, szinte intim kivágások kerültek, de mielőtt átadnánk magunkat az érzelmi interpretációknak, folytatnunk kell a szemlét Haász sárga kompozícióival.
A színváltás nem véletlen, hogyan is volna az egy festői és plasztikai eszközöket egyszerre alkalmazó – meggyőző egységben alkalmazó – művészetben. A sárga (olykor narancs-, olykor sápadt citromsárga) táblák egy része lapidárisabb, más része önfeledtebben, játékosabban bánik a szín-sík-tér lehetőséggel. Van kettős tábla, amelyen úgy zuhan a felső, megbontatlan sárga lemez az alsóra, hogy az szinte nagyobb drámai esemény, mint a fekete elemek mozgása, és van jó néhány, ahol vékony pálcatagok, már-már keretek szervezik a néma mozgásokat. (Objekt 2016/02; Objekt 2015/11).
Idő elteltével bizonyos értelmezésnek nehéz ellenállni. Mert, szó se róla, igaza van a kísérőszövegnek, miszerint Haász munkái a felületek egymáshoz való viszonyát és az ebből eredő térhatást vizsgálják. Ám ha egy világ csupa négyzetből, rombuszból és egyéb négyszögből áll, a néző hajlandó – absztrakt műveknél ez elkerülhetetlen – e világon belül felfedezéseket tenni. Észrevenni, majd tudatosítani a tartalmi, igenis a tartalmi különbséget egy laza-szabályosan csoporttá fűzött, ünnepien fekete fríz, meg egy lényegében ugyanezeket a formákat összeterelő, derűsen, optimistán kitárulkozó sárga fríz között.
Haász festésmódja nem hogy tiltaná, egyenesen bíztat a humánus, az élő, a lélegző felfedezésére. Elemeinek meglepő síkbeli mozgása, e mozgások térbeli dramaturgiával fokozott hatása eleve humanizálja a geometriát, úgy, ahogyan a százesztendős konstruktivizmus legnagyobb mesterei teremtettek világrendet vonallal, síkidommal és színnel. Haász azonban ezt az örökséget egyénivé érleli és már régóta tovább gazdagítja. Korábban újságpapír faktúrát helyezett a festék alá, és tárgyainak sejtelmes-szabálytalan felületével, meg mellékes árnyékokkal tette elevenné (ha tetszik: köznapibbá) a geometria absztraháltságát. Most még finomabb eszközökkel, feketén fekete árnyalatokkal, olykor a festéstechnika szándékosan nem homogén nyomaival, olykor a fatábla nem eltitkolt felületével kelt közvetlen élményeket.
Vigyázat, nem az errefelé nem ritka konstruktív slamposságról van szó! A hetvenes években Kassák-hívők a festészetének magyarságát-közép-európaiságát vélték felfedezni abban, hogy a képek kontúrjai ki-kiszaladtak és az e stílusban kötelezően homogén színfelületek – hát, inkább a foltpiktúrát követték. Haász ezzel a ma sem ritka malőr-konstruktivitással ellentétben kifinomult, és aggályosan míves. De épp e mívesség keretein belül tud meglepő, eredeti és mesterien finom anomáliákat teremteni. Alkotó devianciája – nem először merül fel az összehasonlítás – azokhoz a nonfiguratív Barcsay-művekhez mérhető, amelyek legtisztább, legtökéletesebb geometriájukban is őrizték az egykori Rudnay-növendék életteliségét.