2018. máj 22.

Hiszek Bartókban, hiszek Ligetiben

Hiszek Bartókban, hiszek Ligetiben

berkovits.jpgBerkovits György
Aggasztott azért elég sok dolog továbbra is. Például találtam valami aggasztót abban, ahogy megjött az új évtized második tavasza, talán a verebek tették, amelyek elárasztották egyszer csak Buda bizonyos részeinek fáit, a Krisztina körútéit is, élesen csiviteltek a házunk előtt lévő fákon. Ezt a csivitelést vészterhesnek és nyomasztónak hallottam, türelmetlennek és erőszakosnak. És az eget olvadt ólomszínűnek láttam, amely magánnyal és nyugtalansággal árasztott el. Sehol sincs ilyen, gondoltam, ilyen nyomasztó verébcsivitelés, és ilyen ólomszín égboltozat, mint Budán.
Ámde felvidultam mindig, felszabadultam, ha Ádám jó hírrel szolgált saját magáról, például mikor a rajztanárnője most már, ellentétben a tavalyi évvel, rajongani kezdett a rajzaiért. Az is feldobott, mikor Ádám megdicsért bennünket, mivel a szülői értekezleteket röhejesnek tartottuk, és ezt el is mondtuk neki, ő pedig büszkélkedve velünk elmesélte az osztályban, nekünk megjegyezve, hogy egyetlen osztálybeli társának szülei sem tartják a szülői értekezleteket nevetségesnek, ha meg véletlenül igen, akkor sem árulnák el a gyereküknek, de el is várja tőlünk, hogy ne legyünk olyan átlag szülők.
Felfedeztem, hogy Emma rendszerint társasjátékozik a barátnőivel, barátaival, Zsuzsával, a köznaplelkű titkárnővel, akivel ugyanabba az iskolába járt, még gimnáziumba is; egy másik iskolatársával, Zitával, az öntudathiányossal, kiadói szerkesztővel; Gábriellel, a feltaláló kémikus üzlethívővel, együtt érettségiztek; Boldizsárral, a bölcsész oktató felháborodókedvűvel, évfolyamtársával, esküvői tanújával; velük, hosszabb szünet után ismét felújította a barátságát; és az újabb barátait is bevonta, János urat, kit csak gavallérnak emlegettünk, a nyugdíjas francia tanárt; Amáliát, a régiségkereskedő-művészettörténész asszonyt, a gazdagszagút; Márkot, a túlfinomult hegedűművészt; sőt két másod unokatestvére is feltűnt a társasjátékozók között; Aladár, a ruha nagykereskedő; és egy több céget is tulajdonló jogász hölgy, akit csak a becenevén szólítottunk, mint doktor Hugi.
Magam utáltam a társasjátékot, és gondolkozni kezdtem, mit is jelenthet a játék, mint az egyik lényeges emberi tevékenység, persze a korszakváltozások, új kezdetek kapcsán. A játékban nem a gyerekkor az érdekes, mint gondolnánk, gondoltam, hiszen a gyerek, azért gyerek, hogy játsszon, hanem a felnőttkor az érdekes. Ámde felnőttként nem szerettem játszani, mint már említettem is, mivel az, amit játéknak neveztek manapság, és a felnőttek körében, viszolyogtatott. Nem tudtam feloldódni ezekben, pedig a feloldódás a játék egyik fontos hatása lett volna, nem voltam képes mégsem feloldódni, mert a játékok éppen olyan rendet követeltek mostanság már, mint az uralkodó, játékon kívül eső, kis és nagy rend, és nemcsak a szabályokat tekintve, hanem a játszás stílusát tekintve is, ami feszültséget, görcsösséget, akarnokságot mért rám, olyat, mint általában a játék nélküli hétköznapok is. Az ilyen játék sokszor véres küzdelmet tükrözött. És semmi kedvet nem mutattam játékból elvérezni. Amíg a kis meg a nagy rendből származik a felnőttek játéka, addig eltorzul, gondoltam, és az általa megnyilvánuló magatartás és hangulat elfajul. Sőt ahelyett, hogy az egyéniségünk feloldódna a játékokban, éppen ellenkezőleg, kiterebélyesedik, kirívóan mutatkozik meg, és ilyenkor elviselhetetlenül. Hatására a játékot valaha jellemző öröm, mosoly, lazaság, feloldódás elenyészik, helyette következik a kesergés, az őrjöngés, a keménykedés, a belemerevedés. Nekem ez nem kell, gondoltam, semmi kedvem még játék közben is úgynevezett egyéniségek természetével bajlódni. Bajlódjak az elvadult győzelemittasságra vágyóval? Mint a múltkor, mikor leálltam játszani, mert igen kérték, egy scrabble partiban, és az egyik lépésemnél, éppen a győzelem kapujában, igen meg kellett fontolnom, hogyan és miként, és kissé sokat töprengtem, mire az egyik hölgy, ki szintén esélyes volt még, rám förmedt, mondván, úgy látszik, kissé lassan kapcsolok, nem gondolom, hogy elmeszesedtek az agyereim?! Hát felálltam és otthagytam őket. Vagy bajlódjak a szabályok felrúgóival, a képzeletvilág lerombolóival? Mert paradicsoma van, és ez persze nem újság, a hamisjátékosnak, a játékrontónak. Hiszen a hamisság, a rontás, a felrúgás, az elvadultság, a véres küzdelem lett a rend, az uralkodó rend mostanság, ami a felnőttek játékában eleve tükröződik. Az volna a korszakváltozás, tényleg korszakos, vélekedtem, ha a játék nem az uralkodó rend szája íze szerint folyna, hanem egy másik rendet teremtene, egy olyat, ami éppen ellenkező az uralkodóval. Ez a rend alapulhatna az örömet okozáson, a vidámság és kedvesség magaslataira emelkedésen, a természeti és népi ünnepekkel, meg a gyermeki viszonyulással rokon világon. Épp ideje volna már egy ilyen játékos világban elmerülhetni, amely ki is ragadna bennünket a minden áron győzelemre törekvés unalmas erőszakosságából, és a vérre menő versengés sivárságából, egyúttal megszabadíthatnánk magunkat mind a hétköznapok nyomasztó voltától, mind az ünnepnapi hamisságtól, legalábbis egy játszás erejéig, és ez talán tükrözné egy új kezdet reménységét.
Néha beszélgetésbe bonyolódtam a gavallér János úrral, a nyugdíjas franciatanárral. Megkérdezte, Gyula, tartasz te szentnek valamit? Persze, mondtam, a szenteket tartom szentnek. Ez jó, mondta, és hogy vagy a sztárokkal? Nem ismerem őket. Ez még jobb, végre valaki, aki hozzám hasonló ebben a tekintetben. És mit gondolsz a harmadik köztársaságról? Hogy gyenge lábakon áll, mondtam. Erős lábakra kéne helyezni, erős ember kezébe adni, mondta. Hm, hm, mondtam, és többé nem akartam János úrral érdemben beszélgetni.
Amália, a gazdagszagú, régiségbolt tulajdonos azon lovagolt, miért vagyok olyan kiégett. Rosszul látja, magyaráztam neki, éppen hogy lángoló vagyok, lángolóan kutatok és írok. Megkérdezte azt is sűrűn, mit tartok a nálunk is meghonosodó szabadságról. Azt tartom, mondtam, hogy bár nélkülözhetetlen, de mi, érdekes, valahogy félreértelmezzük, úgy hogy lesz a szabadságunknak még böjtje.
A túlfinomult hegedűművész, Márk, azt firtatta velem kapcsolatban, hogy miben hiszek. Hiszek Bartókban, mondtam, hiszek Ligetiben, mondtam, arra gondolva, maradjunk a zenénél. Úgy látom, nagyon hiszel magadban, Gyula, mondta, és ez veszélyes. Hát veszélyesen kell élni, mondtam.
Aladár, Emma másod unokatestvére, ruha nagykereskedő, javasolta, hagyjam abba a tudományt, Emma meg a szépírást hagyja abba, egyiknek sincs jövője nálunk, legyünk ruhakereskedők, mint ő, ebben segít, akkor vihetjük valamire. Magyaráztam Aladárnak, hogy szeretném hinni, amit sok helyen olvasok, miszerint az új rendszerünket úgy alkotjuk meg, hogy felszabadítsa a minden emberi lényben és minden nemzetben megtalálható jó, szép, igaz erőket, arra is gondolva, hogy a szépírás meg a társadalomvizsgálat is beletartozhat eme erőkbe. Aladár legyintett.

Életének 78. évében, hosszú betegség után, május 22-én, kedd hajnalban meghalt Berkovits György író, szociológus, a Szépírók Társasága alapító tagja, a Budapestért díj, a József Attila-díj és a 2018-as Artisjus Irodalmi Nagydíj kitüntetettje

 

 

Szólj hozzá

Benkovits György