Ferber Katalin
Két kollégám már szedelőzködött. Én mindig ráértem, nem volt hova sietnem. Csengett a telefon, kolléganőm a szokásos mosolygós és szelíd hangján mondta, adom.
Kásás, erőtlen hang szólt. Anyámé. Azonnal gyere értem. Most. Kollégáim még mindig a szobában voltak.
Hol vagy, kérdeztem suttogva. Csuklás, kásás hang, csuklás, aztán a válasz, nem tudom. Hallottam a villamost, autók zaját, tudtam hogy az utcán van.
Úgy borított el a pánik, hogy az én hangom is elakadt.
Hirtelen artikulált majdnem csengő hangon szólt, azonnal gyere ide. 
Az egyik kollégám láttam, hogy integet és azt suttogja, jó hétvégét.
Hangosan nem beszélhettem, mégis kiabáltam. Ha nem tudom hova kell mennem, akkor mit csináljak? 
Ha nem jössz azonnal ide, akkor a villamos alá ugrom. Épp jön. Ezt megint kásásan mondta. Nem számíthatok rád, persze, amikor szükségem lenne rád, akkor nem segítesz hadarta.
Mit csináljak anyu kérdeztem majdnem sírva.
A másik kollégám gyengéden megérintette a vállamat, s ő is elment.
Becsukódott az ajtó és ordítani kezdtem. Szégyelltem a tehetetlenségemet, s biztos voltam abban, hogy szörnyű tragédia történik pillanatokon belül.
Azonnal mondd meg legalább az utca nevét, ahol vagy. 
Nem tudom, hallottam a választ, majd csuklás, kásásodó hang, utána sziszegés, csend, csuklás, nem bírtam tovább. Letettem a telefont.
Minden porcikám remegett. Vártam, hátha csöng megint a telefon.
Talán én voltam már csak benn a munkahelyemen. S akkor csöngött megint a telefon, egy orvos mondta a nevét, engem keresett, a nevéből csak annyit értettem hogy doktor…. ácsfa.
A detoxikálóból telefonálok, mondta könnyedén. Most hoztak be a mentők egy nőt, aki azt állítja, hogy nincs senkije, de a személyi igazolványába az ön neve szerepel. Rákérdeztem és képzelje ebben a rossz állapotában is fejből tudta a maga munkahelyi telefonszámát. Mi baja van, kérdeztem, mintha nem tudtam volna.
Telefonon közvetlen hozzátartozónak sem adunk felvilágosítást, az tilos.
Bejön és hazaviszi az anyját, kérdezte leplezetlen türelmetlenséggel. Már kimostuk belőle amit kellett, tette hozzá.
Hogyne, természetesen mondtam. Fél óra múlva ott vagyok. Nem muszáj idejönnie, de nekünk a hozzátartozót értesíteni kell. Mióta –s folytatta volna de én nem hagytam hogy megkérdezze azt amit mindketten tudtunk. Régóta. Mindig. Soha nem volt másként. Nem is lesz, gondoltam. Mit tanácsol, kérdeztem remegő hangon. Kérem mi nem tudunk mást tenni, mint kimossuk az ideszállított emberek gyomrát, aztán hazaengedjük őket. Soha még olyan gyorsan nem értem sehova mint azon a péntek délutánon a detoxba. Az orvos már hazament. Anyám sem volt ott.
Másnap, ahogy megígértem, két szatyorral a kezemben mentem hozzá ebédet főzni.
Mosolyogva, összeszedetten, kirúzsozva fogadott. 
Kár, hogy csak rántotthús lesz mondta.