Gaál Péter

Az első parlamenti napon a Terrorelhárítási Központ lezárja a Kossuth teret ott is, ahova előzőleg legális tüntetéseket jelentettek be. Hiba. Teljesen felesleges. Már az Élőlánccal szembeni kötözködés is teljesen felesleges volt. Hat éve, az Opera előtti Alaptörvény-ellenes tüntetésen még tudták ezt. Nyugodt emberek, nyugodt rendőrök, mondta akkor a jelen lévő Pintér Sándor. Hiába, öregszik ő is. Le kellett volna mondania. A notesze épp elég biztosíték neki, addig, ameddig. Utána meg már mindegy lesz. Öregszenek a szponzorai is, s vélük a nyugalmuk. Még a testőrből lett Hajdú tábornok is öregszik, aki jószerivel Sepp Dietrich, Hitler egykori sofőrje karrierjét (ő a kizárólag neki kreált Panzergeneral-Oberst der Waffen-SS címet kapta) ismétli.
Öregszik a nyugalom. Öregszik a széken a zubbony, s benne öregszik a bodyguard, mind az összes, hívják hivatalosan bárhogy. Öregszenek a mamelukok, öregszik a rendszer, öregszik maga a Vezér is. Már régen öregszik. Jószerivel fogantatása óta, kacsintanak Önök, de nem. Nem erre mondják. Arra mondják, amikor a mennyiség átcsap minőségbe. Az idő mennyisége a test minőségébe. Der alte Fritz, nein, nicht Friedrich der Große, nur Engels. Ismerős ez nekik, még az elejéről. Fejlődés ez is, bár nem progresszív.
Lehunyja kék szemét az ég.
A magyarok kétharmada, ordítja a kormánysajtó. Ami valójában a magyarok egynegyede, a választók egyharmada. És azt is meg lehetne kurtítani, elszántság szerint. S a többi? A nem elszántak? Gedeon harmincezréből húszezren (Bírák 7, 2-7)? Azok hazamentek. De így is maradtak tízezren. Az egyharmad. Közülük került ki a háromszáz, akivel Gedeon a midianitákat legyőzte. 
Csak az a bibi, hogy most nálunk pont fordított a helyzet.
És az erőszakszervezetek? Ó, ó, ó. Nem eszik olyan forrón a kását. Nem ők döntenek. Ők csak teszik a dolgukat, ameddig teszik. Akkor kitől függ, hogy mi lesz? Önök nevetni fognak, nevetnek már rég, mert már rég tudják: senkitől sem függ. Még a Vezértől sem. Gedeon is tudta, a Vezér nem akarja tudni. Megy tovább a pályáján, mi egyebet tehetne így, tudatos tudatlanul, és öregszik a rendszerével. Teljesen mindegy, mi volt a "választások" végeredménye, és az hogyan jött ki. Minden betűt fenntartok, amit e témában eddig írtam. Mindent, az utolsó ékezetig.
Önök szeretik az illusztrálást. Legyenek hát illusztrációk, szeretett világtörténelmünkből, nem a távoli múltból. Hátha akad ott hasonló szituáció. És hátha felfedeznek benne visszaköszönő elemeket.
1968-ban a francia Ötödik Köztársaság, élén Charles André Joseph Marie de Gaulle tábornok-elnökkel, a tizenegyedik életévét taposta, ebből az utolsó hat a "politique de grandeur", "grandiózus politika" jegyében telt. Nemhogy válság nem fenyegetett, de épp ellenkezőleg. A hatalom szilárd volt, a gaullista törvényhozói többség stabil, az ellenzék széthúzó és gyenge, a nemzeti valuta erős, a gazdaság virágzó. Aztán március 21-én a nanterre-i fiú diákok egy vietnami háború-ellenes tüntetés után megszállták a lányok szálláshelyét. Addig is bemehettek oda, de este tizenegykor távozniuk kellett. Másnap elfoglalták az egyetem rektori hivatalát és a tanulmányi osztályt is, majd egy bizonyos Daniel Cohn-Bendit vezetésével megalakították a Március 22. Mozgalmat. Májusig ebben is maradtak. Aztán május 2-án a dékán elrendelte az egyetem bezárását. 
Innentől elszabadultak az indulatok. A mozgalom átterjedt a Sorbonne-ra, majd a nantes-i, rennes-i, strasbourgi és toulouse-i egyetemekre. A diáktüntetésekhez munkástüntetések, sztrájkok, gyárfoglalások kapcsolódtak. Barikádok épültek, utcai harcok kezdődtek. Némely tüntetés létszáma meghaladta a magyar Békemenet alapítóinak legvérmesebb elképzeléseit is. Május 13-án például már egymillió embernél több tolongott a párizsi utcákon. 23-ról 24-re virradó éjjel felgyújtották a Tőzsdét, másnap sztrájkba léptek a francia köztelevízió munkatársai. Május 29-én ismét egy nyolcszázezres tüntetés volt Párizsban, amire a hatalom már harckocsik kivezénylésével válaszolt. Következő nap egy ugyanakkora kormánypárti ellentüntetés. Június 12-én a kormány feloszlatta a jelentősebb szélsőbaloldali szervezeteket. Négy nap múlva a diákok kiürítették az addig megszállva tartott Sorbonne-t, és a munkások felvették a munkát. Június végén a gaullista Egység a Köztársaság Védelmében párt... ELSÖPRŐ GYŐZELMET ARATOTT. A szavazatok 59 százalékát szerezte meg, azaz a francia Nemzetgyűlés 485 helyéből 358-at. Ha ehhez hozzáadjuk a szövetséges (jobboldali) Független Republikánusok és (szintén jobboldali, szintén szövetséges) centristák összesen 20 (13 + 7) százalékát, akkor ez összesen nem "kétharmad", mint 2018 áprilisában Magyarországon, hanem uszkve NÉGYÖTÖD. 
Majd a következő évben, e fényes győzelemmel a háta mögött, egy sikertelen referendum után de Gaulle tábornok... lemondott az elnöki tisztségről. 
Ne jöjjenek se azzal, hogy (ő is) kiöregedett, se azzal, hogy elkeseredett az (előző év eseményeihez képest jelentéktelen) kudarc miatt, azzal se, hogy bárki is kényszerítette. Nem kényszerítette senki. Ugyanakkor... MINDENKÉPP LE KELLETT VOLNA MONDANIA. Itt volt az idő. Elég volt belőle. Így diktálta a történelem ritmusa, és Ő - mielőtt, választási győzelem ide, választási győzelem oda, megint elszabadult volna a pokol - lépett. Visszavonult, majd 1970. november 9-én, látszólag egészsége teljében (verőér-repedésben) meghalt. Na persze, nem mindenkinek van ritmusérzéke. És ha sokáig halogat, már akkor se léphet ki ép bőrrel, ha egyébként ki akarna.
Két évvel később, 1970. május 1-én (úgy tűnik, a május jó hónap az ilyesmire), egy hétfői napon a Kent Állami Egyetem (Ohio) diákjai tiltakozásba kezdtek Kambodzsa amerikai lerohanása ellen. Két nap tüntetés után a kormányzó, James Allen Rhodes a Nemzeti Gárdához fordult. Mindennek elmondta a diákokat: "Rosszabbak, mint a fasiszták és a kommunisták. Rosszabbak az éjszakai fosztogatóknál és az önbíráskodóknál. Amerikában nem is élnek náluk rosszabb emberek. Meggyőződésem szerint szembekerültünk az Amerikai Egyesült Államokban valaha is megszervezett legerősebb, gondosan kiképzett, harcias forradalmi csoportosulással." Nincs déja vu érzésük? Másnap a gárdisták már könnygázt használtak. A tüntetők kődobálással válaszoltak. Délután néhány gárdista elvesztette a türelmét, és tüzet nyitott egy, a campus mellett ácsorgó csoportra. Ők nem dobáltak semmit, csak ott voltak. Néhányuk a következő órájára ment volna, ha agyon nem lövik. De agyonlőtték: az eredmény négy halott, kilenc sebesült és egy százezres tüntetés volt Washingtonban. 
Ez persze csak az egyike volt a vietnami háború ellenes amerikai tüntetéseknek. Az elnököt akkor Richard Milhous Nixonnak hívták. Amikor 1968-ban megválasztották, az intervenció befejezését ígérte. Ehhez képest éppen az ellenkezőjét tette: bevezette a sorsolásos behívást és kiterjesztette a háborút. 
Máig azt gondolják, hogy a vietnami háborút az amerikai lakosság zöme elítélte. Nem így volt. Annak dacára nem így volt, hogy mire Nixont megválasztották, a közvélemény már túl volt a Tết-offenzíva (1968. január 30. - március) és a Mỹ Lai-i mészárlás (1968. március 16.) okozta sokkon. Ha Amerika lakossága többségének elege lett volna a háborúból, Nixon Watergate-botrány nélkül is megbukott volna, a következő elnökválasztáson. Ehhez képest 1972-ben a republikánusok (Nixon republikánus volt) az amerikai történelem addigi legnagyobb győzelmét aratták, első körben több, mint 60 százalékkal. Csak... úgy látszik, az elnök és stábja az utolsó pillanatig kételkedett ebben. Pontosan ugyanazt érezhették, mint Orbán Viktor és emberei 2018. április 8. előtt. Vagy valami hasonlót. Nem állítom, hogy kései magyar kollégáik (a választások tisztaságát illetően) hasonlót is csináltak, de el tudom képzelni. Hogy viszont Nixonék mit csináltak, tudjuk. Egyszerűen be akarták magukat biztosítani, ez vezetett a Demokrata Párt főhadiszállására történő betöréshez, majd Nixon 1974. augusztus 9-i lemondásához. Addigra valóban befejezte a vietnami háborút, de ez már nem segített rajta. 
Akinek van oka a félelemre, többnyire fél is. És aki fél, ha van rá oka, ha nincs, előbb-utóbb hibázik.
Az öregedés nem rugalmasságot szokott generálni. Aki belül merev, bármit mutat, kívül is az lesz. Pedig pont az ellenkezőjére kellene törekedni. Ahogy a belső hat kifelé, a külső is hat befelé. A merev érfalak hamar elpattannak. Így járt szegény de Gaulle tábornok is, élete 79. esztendejében, Colombey-les-Deux-Églises-i birtokán.