MÓRICZ ZSIGMOND
„A hatóságnak módjában áll megfojtani a könyvet. Egyszerűen nem ereszti ki az emberek szeme elé. Nem volna jobb, ha az ügyészek vállalkoznának arra, hogy összeülnek az íróval és közösen megbeszélik, hogy mit írjon az író? Esetleg szerzőtársak lennének. Azt úgyis az ügyész tudná legjobban, hogy milyen legyen az a könyv, amely ellen neki nem lesz kifogása.
Így megszűnne az írói felelősség. De nem volna legjobb megszüntetni magukat az írókat? Úgyis nagyon rossz pálva.'Minek mennek az emberek éppen írónak? A magam részéről tisztelettel bejelentem, hogy én éppenen kivándorlóban vagyok: múlt ősz óta elmentem kertésznek. Ma olvasom, hogy éppen ez a hosszú élet és az örök boldogság {legjobb} módja.”
Negyven éve írok, de csak ma jöttem rá, hogy én nem a Múzsa, nem az erkölcsi világrend, nem az abszolút igazság engedélyéből írok, hanem a Vázsonyi János, a Nagy Emil, a Rupert Rezső, a Surgoth Gyula,, a Meizner János, meg az Ángyán Béla türelme s jóakarata alapján. Sulyok Dezsőt ma nem is érdekli a kérdés, őt ma csak a Szálas i keresztlevele érdekli, pedig számítottam rá, hogy ő is helyesli, ha írok..
Szóval azt kellett ma végérvényesen megtudnom, h o g y mi írók, költők, művészek s más megszállottak és szentek és őrültek, minden nap s minden percben mégis csak ki vagyunk téve annak, hogy nincs tovább! Még a tudósok is. Ott van Archimedes, szegény, hiába könyörgött, hogy Noli tangere , a napi politika kiküldöttje beledöfte a dárdáját s ő nem fejezhette be az ú j archimedesi tételt, mely talán a katona késő ivadékát megmentette volna a koplalástól.
Azt mondta ma nekem egy hölgy, hogy mulatságos, hogy mi öregek folyton a múlton ábrándozunk. Neki mulatságos, mert neki nincs múltja, csak jövője. De én ebben a kérdésben is kénytelen vagyok azonnal visszanyúlni a múltba s azt mondani: hogy van az, hogy én hetvenhat könyvet írtam meg s csak most tudom meg, hogy ha eszébe jutott volna egy régi Mikecznek, akkor nem írhattam volna meg éppen azokat a könyveimet, amelyek miatt érdemesnek látszik, hogy írógéphez ültem . . . Nagyon mulatságos, hogy éppen a mostani igazságügy-miniszter kapta a sorstól azt a nem kellemes megbízatást, hogy az írók szájára kosarat rakjon, aki alighanem az összes igazságügy-miniszter közt a legliterátusabb ember. Éppen ezért nem is hiszem, hogy úgy gondolja a dolgot, ahogy én érzem, aki a vad szemével néz fel, hanem úgy, ahogy a fegyverszakértő, aki a bombavetőben az új ttípust nézi s élvezi.
Én azonban legnagyobb sajnálatomra az érdekeit fél vagyok, aki egyszerre csak arra ébred, hogy nem otthon a berek, nem idill a csalit, nem boldog fészek a vadon. Hirtelen körülnézek, mint a többi megriasztott vad s minden falevél mögül puskahegyet, minden bokorban géppuskát és minden Kótén ágyúüteget látok s ez mind csak én ellenem van felvonultatva, lövésre készen. Hogy lehet ilyen körülmények között novellát írni? Vagy pláne regényt. Meg színdarabot!
Nagyon furcsa dolog, de engem abszolúte nem érdekelnek azok a dolgok, amik a mélyen tisztelt ismeretlen s felfedezhetetlen helyen álló kir. ügyész urat érdeklik. Nem sértem meg, Isten őrizz, hogy ennek még csak a gondolata is felmerüljön bennem, hogy megsértsem a névtelen, még ki sem nevezett, még talán csak az iskola padjain ülő s csak évek múlva ebbe a pozícióba kerülő ügyész urat sem; de az lehetetlen, hogy a kettőnk ízlése találkozzék s még inkább lehetetlen, hogy azonos legyen az egyénről, a nemzetről s az emberiségről való véleményünk. Nem ott van a baj, hogy eszmékről az emberek különbözőképpen gondolkodnak, hanem ott, hogy megvan a lehetősége, hogy aki gondolatait szabadon nyilvánítja, azt börtönbe csukják azok, akik saját gondolataik helyett a törvény betűit hangsúlyozzák. A sajtójogi börtönnél nevetségesebb intézmény még az arisztofáneszi komédiákban sem lehet. Már maga a börtön is valami komikus találmány, azonfelül hogy borzalmas:de valakit négy fal közé becsukni, mert máskép gondolkodik. mint a hatalom birtoko- sa i ? . . .
Elfogadom, hogy a csatában szemben állanak az egymást nem ismerő embertársak s az lövi le a másikat, aki hamarább emelte fel a puskát: de a nyilvánosság piacán, felemelt sisakkal józan, értelmes emberek ne mondhassák meg egymásnak a véleményüket?
S ha még megértem, hogy a politikában ezt t e s z i k . . . A római császárság idejében senki sem halt meg természetes halállal. Olvasd csak Tacitust s ceruzával jegyezgesd, hogy minden oldalon kiket s hányat öltek meg vagy küldtek öngyilkosságba . . . Ám azóta kétezer év telt el s most én a regényemet azzal az érzéssel kezdjem meg, hogy Mikecz Ödön, aki eddig a legjobb olvasóm volt, utat készít számomra, hogy a Markóba lépjek át, mihelyt a könyv ki lesz nyomatva s már az 1. § szerint »a közönség körében terjesztésre van szánva«. »Mindaddig, míg a terjesztést nem szabad megkezdeni, — tilos a példányokat elszállítani. « Nagyon kedves, de nem eléggé vigasztaló, a legutóbbi, hasonló veszélyben tett kijelentés, hogy »majd ételt hordunk a Markóba neked«. Például nagyon érdeke], hogy mi lesz a régi könyveimmel? Mert ha már el is hallgattat a törvény, s mondjuk, további huszonöt kötetet nem lesz módomban megírni, szeretném ha a régieket tovább is a jelen örökkévalósága előtt tarthatnám. Valósággal dodonai modorban van megírva a törvényjavaslat erre vonatkozólag. De általában a könyvre vonatkozólag. Ha új könyvem jelenik meg, — a kiadóm tudja, én olyankor teljesen felbomlott lelkiállapotban vagyok. Színházi premier nem izgat s nem érdekel, de a könyv premierje kétségbeejtően megrázkódtat. »Minden más sajtótermék terjesztését csak akkor szabad megkezdeni, ha az ügyészséghez érkezéstől számított nyolc nap eltelik anélkül, hogy lefoglalását a kir. bíróság nem indítványozta«. Én egy regényen dolgozom néha évtizedekig. A megírás is eltart jó sok hónapig, Most, a korrektúra,, nyomatás, kötés s utána kapok nyolc napot a purgatóriumból, hogy mit szól hozzá az első olvasó: az ügyész? Nincs értelme, hogy az eszmei körítésről beszéljek, a hangulatról, az élmények uralmáról, az ideális célkitűzésről, a nemzeti s az emberi közösségbe tartozás nemes harcáról: de hogy még a végrehajtás is ilyen kínszerző módon legyen megrendezve, ez már soknak látszik. S a legtöbb az, hogy a hatóságnak módjában áll megfojtani a könyvet. Egyszerűen nem ereszti ki az emberek szeme elé. Nem volna jobb, ha az ügyészek vállalkoznának arra, hogy összeülnek az íróval és közösen megbeszélik, hogy mit írjon az író? Esetleg szerzőtársak lennének. Azt úgyis az ügyész tudná legjobban, hogy milyen legyen az a könyv, amely ellen neki nem lesz kifogása. Így megszűnne az írói felelősség. De nem volna legjobb megszüntetni magukat az írókat? Úgyis nagyon rossz pályaa.'Minek mennek az emberek éppen írónak? A magam részéről tisztelettel bejelentem, hogy én éppen kivándorlóban vagyok: múlt ősz óta elmentem kertésznek. Ma olvasom, hogy éppen ez a hosszú élet és az örök boldogság legjobb módja.

Megjelent a Pesti Naplóban 1938. május 1-én