GERGELY TAMÁS
Mese felnõtteknek
1.
Mondat korábban szabadnak érezte magát, ám színeződni kezdett az ég kékje, helyenkén szürkült, azaz szennyesedett. 
Ők, ugye, azt vallották, hogy akkor szabadok, ha kék az ég…
Hanem rövid időre rá Összevont Szemöldök jelent meg Mondatunk előtt, és közölte:
-Fel is út, le is út! Nem felelsz meg ezután jelszónak.
-Jelszónak? Minket versnek költött a Poétánk, leírt, nyomtatásban megjelentünk, dehogy is szedjük a cókmókunk. 
2.
Összevont Szemöldök ettől még mérgesebb lett, talán a szája is habzott, úgyhogy a dühéből ennyire tellett: 
-Sipirc!
Mondat ebből megértette, hogy cudar idők járnak, amikor nem kék az ég, vagyis nem szabad a lélek, ám arra gondolt: ha dideregve ugyan, de összefogódznak, túlélik az Összevont Szemöldök uralmát.
Egymásba karoltak hát a Szavak, és jobb idők eljövetelében reménykedtek.
3.
Bozontos Hajú jött, kevésbé félelmetes, legalábbis külsőre, de ugyanabból a Brancsból, és ezeket mondta:
-Jó, hát különbözők vagyunk, akad közöttünk morcosabb is, én mindössze arra kérlek, hogy változtassatok – egy icipicit a mondaton. Ahogy most van, arra gondolhatnak a népek, hogy lehet más is az ég, mint kék. Ha elhagyjátok a “ha” szócskát az elejéről, akkor létezhettek.
Ennyit még hozzátett:
-A mi időnk, vagyis a Brancs alatt mindig kék az ég, és nem feltételesen.
Mondat felnézett az égre, még tekergette is egy ideig a fejét, ne tévedjen, végül csak kibökte:
-Az ég nem kék.
4.
Csodálkozott kissé, hogy mersze volt kimondani, de hát kiborította, amit a Bozontos Hajú mondott. Hogy képes volt a pofájába vágni a szemenszedett hazugságot, úgy, hogy még a szeme sem rebbent.
A Mondat Szavai büszkék is voltak rá, lélekben megerősödve nézték, mindössze a ”Ha”-nak roggyant meg a lába, hiszen rá vonatkozott az utasítás, érezte egész testében a veszélyt. 
5.
Hogyha a Ha lába rogyadozott is, rend volt a lelkében. 
Töprengett magában:
-Ha én maradok, megsemmisítik az egész Mondatot. Ha eltűnnék, maradna a Mondat. És az a lényeg.
Felajánlotta hát, hogy feláldozza magát. Közölte ezt a többiekkel.
Azok viszont hallani sem akartak a dologról.
-Először is, mi egyformán fontosak vagyunk, akármilyen a hosszunk – mondta az egyik, talán Szabad.
-Azonkívül – minket nem olyan szellemben neveltek – mondta a másik, Lélek. A többiek még tapsikoltak is a hozzászólásához. Még maga Ha is igazat adott neki.
Arról nem is beszélve – összegezett Mondat -, hogy megváltozna az értelmünk. Éppen az ellenkezőjét jelentenénk annak, amit Poéta megírt.
6.
Bozontos Hajú helyét egy Nyakkendős vette át. Mondat már messziről látta, hogy a Brancsból jön egyenesen, azt is, hogy maga a Brancs is változott. Egyre jobban pöffeszkedtek például.
-Ez csak egy vers – kezdte, és végigsimított a mellényén, úgy, hogy az arany nyakkendőtűt érezze. -Egy vers ne filozofáljon - folytatta – ne filozofáljon… helyettünk.
Várt egy sort, de mert senki nem szólt, magyarázni kezdte: -Nem lehet egy iskolás kezébe adni, hogy évzárón elszavalja, mert nem érti azt, hogy “lélek”. Például. Ki kell cserélni másra, hangozzék ez a sor így: “Ha kék az ég, szabad a fészek”!
Lélek felsírt, vagyis felkacagott, hangjában gúny volt meg tehetetlenség vegyesen.
Mondat kapott észhez, és így fogalmazta meg szóban Lélek fájdalmát:
-Nektek lehet, hogy arany a nyakkendőtűtök, ám nincs lelketek.

7.
Összebújtak a Mondat Szavai. Sejtették, hogy nem sokáig bírják a nyomást, hogy el kell tűnniük. Hogy igaz a Mondat, amit együtt kiadnak: csak akkor szabad a lélek, ha kék az ég. A napot pedig már rég nem látják. Ezek a Brancsból festettek a helyére egyet. Jobban ragyog talán, mert nem sajnálták hozzá a festéket, de nem az igazi.
Felemelték a fejüket. Büszkék voltak arra, hogy ők az igazi szabadságot hirdették, hogy valóban szabadok voltak.
Várták közben a Brancs döntését.
8.
Bőrdzsekis Komisszár kacagva mondta:
-Lelőttük a Poétát.
Néztek össze a Szavak. Miket beszél ez, hiszen aki őket írta, régi idők Poétája, teste halott.
-Csak gúnyolódtam - vetette oda a Bőrdzsekis. Nem lelőttük, hanem kilöktük. A könyvtárból, ofkorsz. Lehet, hogy volt, de ma már nincs ilyen Poéta. Aki mindent összezagyvál, nem érti a Valóságot, a Valóságot csak mi!
Intett azzal a helikopternek, hogy befejezte, amit akart, indíthat. Elindult a gép felé, visszafordulva még ennyit lökött eléjük:
-És akkor ti sem léteztek.
9.
Komisszár szavába belesápadtak a Szavak. Sírni sem volt erejük, csak álltak letaglózva, akár a halálraítéltek… Összefogózva körbeállták a Gondolatot, amit eddig kifejeztek. Mintha a Poétát akarták volna védeni. S ha nem él, hát a sírját.
A gyászoló Mondat kiáltott fel. Egyelőre csak értelmetlen hangok szakadtak fel a torkából, ám egyszercsak azt ordította:
-Nem igaz!
-Nem lőtték le. S ha kilökték is, Poéta visszatér.
-Mert lesz még kék az ég, szabad a lélek!