SERÉNY PÉTER
Ugyan honnan tudhatja Lázár János, hogy ki a NEM „fehér keresztény férfi” azon a bizonyos bécsi területen, ahol elhíresült kampányvideóját készítette?
Ne hidd, hogy a „fehér” miatt kérdem, nem vagyunk színvakok. Férfiban férfit, nőben nőt felismerni: nem nagy kunszt. No, de, honnn a jóistenből veszi, hogy akit lát, akár a bécsi vagy a pestbudai kockaköveken, keresztény-e, vagy sem? Mondjuk, egyetlen, netán alapos szemrevételezés elégséges a ténymgállaptás bizonyosságához? Oké, a jelen magyar kormány, ugyebár, nem ismer lehetetlent (jobbára épp, hogy lehetetlenségekben, pontosabban: képtelenségekben utazik). Még így sem értem, hiába, nehéz a felfogásom, hogy ennek a kormánynak mégis van tagja, aki – kész bűvészmutatvány! – külső jegyekből, kívánatra kisakkozza, hogy akit a felsőbbség egy bizonyos anyakönyvi rubrikába dugna, az a világ vallásai közül, vajon melyiket gyakorolja, vagy nem gyakorolja, hívő-e egyáltalán, vagy sem. Bajos dolog ez a szemrevételezés, becsapós tud lenni nagyon.
A mellékelt fotómontázson öt, kétségtelenül, fehér, és nem kevésbé bizonyosan (négyük esetében, mozinézők millió tanúsítják: ) férfi. Vallási megoszlásuk: 3 szcientológus, 1 moszlim, 1 buddhista = 5 fehér, de történetesen sem nem kálvinista, sem nem pápista, sem nem zsidó férfi. De még, ha lesben állna is valaki, teszem azt, a Stephansdom kapujánál, hogy azonosítsa a hívőket, meglepetve észlelhetné, hogy a nevezetes székesegyházat nemcsak római katolikus keresztények látogatják, hanem sokféle bőrszín- és istenhit-árnyalatú turisták is. A hollywooodi filmsztárokat tudjuk, hová tegyük, de a szerény honi könyvelőről, bécsi nyomdászról, európai akárkiről, aligha sikerül tutira megsaccolni, melyik vallás követője. Azt mondod, megkérdezhetem az általam kiszúrt járókelőt. Ez most komoly? Nekem, például eszembe se jutna, hogy akár a magyar, akár az osztrák fővárosban, efféle tudakozódással állítsak meg valakit. Ez a kérdés ugyanis, mindkét helyen kínos történelmi előzményeket hív elő az egyéni és a kollektív emlékezetből. De akkor, honnan fogom megtudni, hogy ez, vagy az: kicsoda-micsoda, a mi kutyánk kölyke-e, vagy épp az ő (bárki legyen is „ő”) korcs ebének az almából keveredett elő? Folytathatom a hülyéskedést, kuvasz-e, puli-e, vagy – ajaj! – valami terrier.
Ne böködjél, azzal hosszú ujjaddal a halántékom felé! Hiába okoskodsz, fontos dolgok ezek. Lázár miniszter úr is megmondta, nagyon nem mindegy, hogy magyar vagy-e, vagy sem. Akkor pedig legkivált nem mindegy, ha valaki az európai unió valamely ellenőrző-vizsgáló bizottságának kiküldöttjeként keresi fel Magyarországot. Képzeld el, nem lehet az könnyű, szegénynek, annak sem. Hazjön, felkeresi az édesanyját, szépen, ahogy illik, végig látogatja a családot, közben meg azon tipródik, a szerencsétlen, hogyan fogja elkapni azt a hogyishívjákot, na, tudod, akit kell. Megmondta a miniszter úr is, hogy nem szerencsés, ha magyart küldenek a magyarra.
Azt hallottam, hogy írja már a levelet annak a fura nevűnek ott, Brüsszelben. De hát nem könnyű dolog ez. Mert az a fiatalaszony, aki ennél az Olafnál dolgozik, valami kényes osztályt, vagy mifenét vezet, és pont azt, amelyik a mi kincsesládánkba szórt pénzekkben kutakodik. Azt mondják, van mellette egy másik, épp olyan kisfőnök, mint ez az asszonyka, csak az férfi, de nem tudnak cserélni. Pedig az volna a jó, mert az meg valami angol,vagy ahhoz hasonló szerzet; neki is jobb lenne, meg a mi fiatalasszonyunknak is, mégse rugjon már bele a magyar, ugye, az övéibe. De ott, abban a Brüsszelben, ahol mindent jobban tudnak, megsúgják, egyet se féljünk, jön az az angol, vagy talán ír legény is, mert az az adó- meg a vámjátékban érti nagyon a csíziót. Magyarul persze, nem tud, honnan is tudhatna a jámbor, de leglább nem fogja a lelkismeret furdalni, hogy mit követ el az övéi ellen. Én mondom, igaza van a miniszter úrnak, sehogy se jó így.
Azám, de a másik hivatalos embet, tudod, aki úgy fújja az angolt, hogy levegőt se kell neki venni közben, az meg azt nem szereti, ha valaki idejön, körbenéz, beleszagol a levgőbe, aztán írkál valami följelentést, pedig nem ért kukkot sem a magyar szóból. Ha nem ért,hát nem ért; csak akad neki segítség, hogy felofgja: mi,mennyi és merre a hányméter. Hát ez az, látod, sehogyan sem szerencsés ez az egész. Az egyik, ugye, tud magyarul, hiszen magyar az istenadta, nincs abban hiba semmi, csak az, hogy mégis csak az övéi ellen van ideküldve, áskálódni. Jól van,akarom mondani: nincs jól, na!. Erre jön a másik, annak meg hiába ordítom szét a fejét, hogy „met-róó-jeggy!” , betünyi nem sok, annyit se ért magyarul. Sebaj, adok én melléd segítőt, az majd előolvassa neked, amit kell! Gondolod, ez nem bajos? De bizony az. Mert, ha, mondjuk, a miniszter úr küld neki segítséget, a fránya idegenje gyanakodni kezd, hogy „a kormány ráküld valakit”, meg, hogy a miniszter úrék befolyásolnák, amit csinál. Hogy ő inkább, majd maga szétnéz, ki tudna neki segíteni kicsit. Ez meg ugye, miniszter úréknak gyanús. Hát miért is szeretnék, ha nem az ő kutyájuk kölyke ugrálja körrül a fontos idegent?
Nem tudod,a miniszter úr feladta már azt a levelet Brüsszelbe? Lesz ám tanakodni valója a sok nagyokosnak, hogyan legyen jó a sehogyan sem jó....