2017. dec 30.

CHARLES GATI: ZBIG (1928-2017)

CHARLES GATI: ZBIG (1928-2017)

Zbig, ahogy mindenki szólította, 1958-ban lett amerikai állampolgár. Amikor a bíró megkérdezte tőle, hogy szeretné-e angolossá tenni a nevét, udvariasan elutasította az ajánlatot. Később ezt így magyarázta: „Amerika az egyetlen ország, amelyben valaki, akit ‘Zbigniew Brzezinski’-nek hívnak, nevet szerezhet.
Zbig családja akkor hagyta el Lengyelországot és telepedett le Kanadában, amikor a fiú 10 éves volt. Lengyel neve mindig is utalt az országra, ahol született. Még azután is „lengyelnek” számított, hogy már nem írt többet szülőhazájáról, hanem Amerika vezető külpolitikai stratégája lett, az első három közé tartozott. Annak ellenére, hogy tudományos szinten, csakúgy, mint az amerikai politika területén gyorsan haladt előre, bírálói hajlamosak voltak anti-szovjet, anti-kommunista nézeteit lengyel, sőt, lengyel-katolikus gyökereivel magyarázni.
Egyik ilyen kritikusa W. Averell Harriman New York állam kormányzója, korábbi moszkvai nagykövet volt. Határozott, de udvarias levélben Zbig ezt írta a kormányzónak: „Néhány barátom azt mondja, hogy ön annak a véleményének adott hangot, hogy lengyel gyökereim valamilyen módon akadályozzák azt, hogy objektíven foglalkozzam az USA-szovjet viszonnyal...Én viszont nem gondolom azt, hogy Henry Kissinger gyökerei akadályoznák azt, hogy hatékonyan foglalkozzon a Közel-Kelet problémáival, vagy az a tény, hogy ön egy kapitalista milliárdos, akadályozná azt, hogy ön intelligens módon foglalkozzon a szovjet kommunistákkal”. Meglehetősen hamar jóban lettek.
És Zbig meglehetősen hamar Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója lett, amely posztot 1977 és 1981 között viselt. Carter sokkal inkább támaszkodott Zbigre és stábjára, mint Cyrus Vance külügyminiszterre és csapatára, és ez a bürokratikus rivalizálás elérte az újságokat is, és olyan cikkek jelentek meg, amelyek arra koncentráltak, milyen agresszív módon hajtotta végre Zbig Carter külpolitikáját. (Bírálói szerint a Machiavelli-szerű Zbig úgy manipulálta Cartert ahogy csak akarta, én azonban nem osztom ezt a nézetet). Nem mintha Zbig teljesen ártatlan lett volna. Úgy tűnt, élvezte, hogy Vance néhány jó emberét kihagyta a magas szintű találkozókról, így például Richard Holbooke-ot, aki a Külügyminisztériumban az ázsiai ügyeket irányította, a Kínával való tárgyalásokról.
Ami a politikát illeti, Vance és Zbig nem is volt olyan távol egymástól, mint ahogy általában gondolják. Vance szándéka az volt, hogy a fegyverkezési verseny korlátozásával csökkenti a Moszkva részéről Amerikára gyakorolt nyomást. Zbig egyetértett Vance-szal, hogy a fegyverkorlátozás életbe vágóan fontos, de ő előbb Kínával akarta normalizálni a kapcsolatait, és azután tárgyalni – az erő pozíciójából – az oroszokkal. Ami viszont a vérmérsékletet illeti, ők ketten nem lehettek volna különbözőbbek – a harcias legyen-katolikus Brzezinski és a régi iskola gentlemanje, a Fehér Angolszász Katolikus Vance.
A washingtoni sajtó Vance-al értett egyet, és így volt ezzel a Demokrata Párt liberális szárnya is. Némi meglepetésre, ahogy ezt Zbig 80-adik születésnapjára adott összejövetelen félig tréfásan elmondtam, a republikánusok ritkán támadták őt. Két okból. Egyrészt értékelték Zbig határozott antikommunista múltját. Másrészt csak nagyon kevés republikánus tudta kimondani a nevét. Ezzel éles ellentétben a szovjetek folyamatosan támadták anti-kommunista nézetei miatt, viszont könnyen ki tudták ejteni a nevét.
Zbiget anti-kommunista álláspontja a vietnami háború határozott támogatójává tette. Gondolkodását leginkább az irányította, hogy mélységesen hit abban, hogy Amerika feladata az, hogy jobbá tegye a világot. Különösen a 60-as években gondolkodását ez a rettentően magabiztos globalista kalandorság irányította. Sokkal később, erre visszatekintve, elmondta: „én minden bizonnyal alábecsültem – illetve nemcsak alábecsültem, hanem észre sem vettem – az alapvető különbséget a vietnami nacionalista szándékok és a kommunista mozgalom között”.
A Demokrata Párt nagy öregjei sose bocsátották meg neki a vietnami háború támogatását. De a fiatal szakemberek, és azok, akikből a 21. század specialistái lesznek (beleértve a végzős egyetemisták általam öt éve megkérdezett csoportját) úgy gondolják, hogy Zbig volt az, aki ellenezte George W. Bush iraki háborúját. Ő volt az ember, aki az MSNBC Morning Joe programjában szemben állt azzal a felesleges háborúval, amely tönkre tette Amerika hírnevét a világban, miközben a demokrata politikusok engedelmesen követték Busht.
Ezzel az új szereppel Zbig ott hagyta természetes közegét és szembe került az egységes Washingtonnal Irak ügyében. Egy olyan valódi bennfentes számára, mint amilyen korábban évtizedeken át ő volt, nagyon nehéz lehetett olyan kívülállóvá válni, aki úgy támadja a hivatalos politikát, mint Paul Wolfowitz régi megbecsült kollégája és barátja. Bátorította ebben felesége Muska és olyan jó barátja, mint William Odom tábornok. Zbig mindenesetre a nyilvánosság elé lépett, és dacolt a pillanat sugallatával. Másképpen szólva egy olyan ember szájából, akit olyan sokan héjának tekintettek a „Soha többé Új Vietnamokat” nem üres frázisnak hangzott, hanem okos leckének arról, hogy merre vannak a hadsereg határai.
Ami a belpolitikát illeti, Zibig általában a republikánus jelöltekre szavazott. Például George H.W. Bush-ra, mert úgy gondolta, hogy jobb elnök lesz, mint demokrata riválisa, még pedig Brent Scowcroft, Bush későbbi nemzetbiztonsági tanácsadója miatt. De ha a gazdag és szegény emberek között mélyülő szakadékról volt szó, akkor Brzezinski, jó és független gondolkodású demokrata volt. Megdöbbentette az a közömbösség, ahogy a republikánusok gondolkodnak az Amerikán belüli és a határokon túli szegénységről. E témáról és sok más egyébről nézetei a „lengyel pápa” gondolatait visszhangozták, az emberét, akit annyira csodált. II. János Pál pápa könyörülete a szegények iránt és a bátorsága – "Ne féljetek" így üdvözölte a beiktatásakor a milliókat – valami olyasmi volt, amire Zbig élete végéig emlékezett.
Zbiggel 1970-ben találkoztam a Columbia Egyetemen, megismerkedtünk, de barátok akkor lettünk, amikor 1993-ban a fővárosba költöztem. Ő volt a legjobb iidegenvezetőm a washingtoni politika útvesztőiben (amelyekről tágra nyílt szemű, kócos professzorként szinte semmit sem tudtam). Utoljára egy nagyobb washingtoni gyűlésen láttam az idén. Április 1-én beszélt az Isteni Szent János székesegyházban. Ott, anélkül, hogy Donald Trump elnököt név szerint megemlítette volna, Zbig egy kaotikus és veszélyes világról szólt, amelyben az Egyesült Államoknak, Kínával és majd egy nap Oroszországgal is együtt kell működnie, hogy legalább megőrizzék a világban a stabilitást. Jegyzetei a belső zsebében maradtak. Szabadon és szépen beszélt, tökéletes és akár azonnal kinyomtatható lett volna a teljes szöveg. Még mindig reménykedett, bár nem annyira, mint korábban, hogy az ország, amelyet egy bevándorló szenvedélyével szeretett, továbbra is megmarad ezen az úton.
Felállva tapsolták meg a beszédet, hosszan és lelkesen. Talán ezerötszázan lehettek ott és ünnepelték azt az amerikai stratégát, aki a tiszta gondolatok, a szintézis mestere, aki szavakba tudja önteni mindazt, amit a hallgatóság csak belül, homályosan érez. Sokat jelentett, hogy a politikának ebben az esztendejében életben tartotta a reményt.
Amikor gratuláltam neki, azt mondta: „Felesleges volt eljönnöd New Yorkba. Pontosan tudod, hogy mit gondolok”. Arra a beszélgetésre utalt, amit a hét elején az irodájában folytattunk. Azt feleltem, semmi pénzért nem mondtam volna le arról, hogy halljam. És ezt így is gondoltam.

A haza.blog.hu testvérblogja az ujnepszabadsag.blog

Sok érdekes olvasmánnyal

Szólj hozzá

Charles Gati Zbignew Brzezinski amerikai külpolitika