A színházi világ felelőssége a botrányok kapcsán

PETRÓCZI RAFAEL

A klasszikus felállás a következő: adott a jó, a rossz, s középen áll a néző, aki ösztönösen el tudja dönteni, hogy melyik oldal mellett teszi le a voksát. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. Nincs ez másképp a színházi zaklatási botrányok kapcsán sem. Azt látjuk szerte a médiában, véleményvezérek publicisztikáiban, a színházi világból érkező egyes megszólalásokban, olvasói kommentek tömkelegében, hogy az áldozatok ugyanolyan könnyen válhatnak bűnössé, eshetnek rossz, negatív megítélés alá, mint a megvádoltak.
Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha az elnyomott, kiszolgáltatott, kihasznált embereket minden további nélkül jónak, míg a hatalmával visszaélő, erőszakos felet rossznak fogadnánk el. Az erkölcsi igazságvágyunk ezt diktálná. Mégis van valami, ami zavart szül még a józanul gondolkodó emberfők fejében is. Zavarban vagyunk, mert a színházi világot behatóan nem ismerve nem tudjuk az örök kérdésre a választ: minek van létjogosultsága ebben a szakmában, s minek nincs?

Vidám Színpad: Négy meztelen férfi

A politika erre – talán mert természetéből adódóan örökösen a figyelem középpontjában van – sokkal használhatóbb feleletekkel szolgál. Ha valami nem fér bele az adott kultúrába és korszellembe, azt a releváns szereplők megbüntetik. Például a szavazók azáltal, hogy a választáson megbuktatják az addig regnáló hatalmat az elmúlt évek politikájáért. Ez történt 2010-ben kis hazánkban. Ugyanilyen szereplő lehet a hadsereg, ami puccsot hajt végre az állam kormánya ellen, de hasonló logika mentén értelmezhető a 18. századi nemesi ellenállás is II. József „kalapos királyunkkal” szemben.
A politika tehát, ha nem is kínál egyértelmű szabályrendszert arra nézvést, hogy mit lehet, s mit nem, legalább sűrűn biztosít visszacsatolási lehetőséget. A színház nem. Nem tudjuk, nem érezzük, hogy vajon belefér-e ezen speciális közeg normáiba, ha a tanár meztelenre vetkőzteti a színész hallgatót vizsgaszituációban annak címén, hogy az így válhatik alkalmassá a gátlásokat zárójelbe helyező szerepekre. Nem tudjuk, nem érezzük, hogy vajon belefér-e a színházi etikába az, ha a rendező nyomdafestéket nem tűrően üvöltözik az alárendeltjeivel a művészi érzékenységre és a színészben/táncosban lakozó lehetőségek kiteljesítésére hivatkozva.
E kérdések egyértelmű és határozott válaszokért kiáltanak. Válaszokért, amik nem a zavarban lévő közvélemény, hanem a színházi világ birtokában vannak. Már ha vannak. Már ha ezen morális dilemmák tisztázottak egyáltalán az érintettek körében. Egy biztos: nem lehet most színházi munkásként egy helyben ücsörögve várni, hogy elvonuljanak a felhők a fejek felől. Akkor nem, ha a cél valóban a szakma megtisztulása, megtisztítása. Ezért tenni is kell.