Beszélgetés Kalmár János Munkácsy-díjas szobrász- és éremművésszel

Érkezünk és távozunk, ez a sorsunk az úgynevezett földi életben. Ez az út, a művész szerint, csak egy közbeeső állapot, egy intervallum a lélek létezése során. Kalmár János bejárta a világot, számtalan kultúra ismerőjévé vált, mindez eggyé olvadva ott látható alkotásaiban.
Biztosan furcsa, hogy ezzel kezdjük a beszélgetést, de játszottál már filmfőszerepet is, ami ugyancsak messze esik a választott hívatásodtól. Mégis: mi késztetett erre?

Valóban, egy rövid játékfilmben játszottam, amit Kenyeres Bálint rendezett, a film címe: Before dawn, magyarul Hajnal előtt. Csak megjegyzem, hogy a film 2004-ben készült, és a ma nagyon is aktuális menekültsors a témája.
Hogy kerültél a filmbe?
Kenyeres erős vonású, de elgyötört arcú férfit keresett, és egyik munkatársa ismert engem, ő ajánlott. Akkoriban elég fáradt voltam és borostás, megfeleltem. Én meg elvállaltam. Egyébként a film számos nemzetközi fesztiválon nyert díjat, többek között a 2006-ban elnyerte az év legjobb rövidfilmjének járó Európa Filmdíjat, melyet az Európai filmakadémia ítélt oda.
Adott számodra valamit ez a kitérő? Hasznát vetted valamiben?
Szobrászként az ember, mikor alkot, egyedül van. Magányra van szükség ahhoz, hogy megszületett gondolatot formába öntse. A film egészen más körülmények között készül. Ott közösségre, együttműködésre van szükség, és nekem a forgatás, az együttlét, a közös alkotás élménye nagyon fontos tapasztalatokat, élményeket szerzett. Élveztem, a folyamatot, amiben precízen, egymás iránti bizalommal és megértéssel folyt a munka, és ennek, mint egy fogaskerék, én is részese lehetek. Ez teljesen más volt, mint amihez én hozzászoktam a munkám során Végre megtapasztaltam, milyen dolog egy folyamatban a közösség tagjaként részt venni.
De beszéljünk választott hivatásodról. Már gyerekkordban tudtad, hogy valami szobrászféle leszel?
Nagyon színes, érdekes gyerekkorom volt. Édesapám, Kalmár Gyögy újságíró volt, nagyrészt külföldi tudósító. Nyolc éves múltam, amikor először, együtt a családdal, Afrikába költöztünk, majd Indiába, és az ott töltött évek alatt, az ottani életem során olyan páratlan minőségű és mennyiségű élmény ért, amiket, úgy éreztem, valahogy rögzítenem kell. Legtöbbször rajzoltam, de mindig a kezemmel matattam, alkottam valamit, ami valamennyire visszaadtam, amit éreztem. És igen, már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy szobrász leszek.
Édesapád biztosan tudta, hogy művészként nem lesz könnyű az életed. Nem próbált lebeszélni?
Dehogynem. Ám én mindig is makacs ember voltam és vagyok. Nem lehetett eltéríteni.
A gyerekkori élményeid mennyire hatottak későbbi munkáidra?

Nagyon nagy mértékben. A szobraim többnyire mindig valami hajdanvolt élmény hatására készülnek. Előjönnek az emlékek, az emlékek során támadt gondolatok, néha egészen a gyerekkorig visszamenőleg. Ezek előbb szerteágazók, rendezetlenek, majd egyre sűrűbbé, egyre inkább egyirányba mutatóvá lesznek, míg végre megszületik a gondolat, ami az én tudatomban szoborformát ölt. Ezután már „csak” az anyagban kell világra hoznom.
Egy, a műveidet elemző írásban olvastam: „Elvont, filozofikus hangvételű alkotásai az apró érmektől a nagyméretű monumentális szobrokig egyaránt érzékeny megfogalmazásúak.” Helytállónak tartod ezt az elemzést?
Véleményem szerint a művészet felelősség, az a dolga, hogy moralizáljon, választ keressen bizonyos filozófiai kérdésekre, próbálja megérteni és megértetni, hogy mi az értelme a létnek, annak az állapotnak, ami érkezés és távozás között van. Én ezt elősorban lelki kérdésnek tekintem. Ha úgy tetszik, magamat is léleknek tekintem, részben verbálisan is, de ugyanez a szobrokban fogalmazva is megjelenik nálam. Ennek következtében a szobraim inkább jelnek foghatók fel, semmint valamilyen konkrét emberábrázolásnak.
Fiatalon csatlakoztál a Krisna-tudatú hívők közösségéhez. Ennek is köze van az alkotásaid szellemiségének?
Az, hogy csatlakoztam, világnézeti hatás, ami engem 11 éves korom körül Indiában megérintett. Amikor, már felnőtt koromban nálunk megjelent a közösség, nem volt kérdés, hogy csatlakozzam. Hozzám mindig is sokkal közelebb állt a keletet jellemző meditatív gondolkodás, mint a túlzottan sikerorientált európai.
Fiatalon bejártad a világot, és később sem cövekeltél le egy helyen. Többek között Lengyelországban is éltél, Magyarországon kívül részben ott folytattad művészeti tanulmányaid, aztán, ha jól tudom, éltél Londonban is, jelenleg pedig hol Párizsban, hol itthon laksz és alkotsz. Sokféle kultúrát tapasztalhattál, ismerhettél meg. Mennyire hatottak rád ezek az élmények.
Az általam megismert kultúrák nézőpontok. Azt mutatják meg, hogy a világ különböző tájain élő emberek hogy látják a világot, ez adja a kultúrák sokszínűségét. Nekem sok nézőpont tetszik, de hatni nem egyenként hatnak rám, hanem keverednek bennem. Egyszerre lehet jelen az alkotásaimban például az Afrikában látott szobrok világa, az aboriginál művészet tobzódó színei, vagy a legendás húsvét szigeti szobrok hatása, és így tovább.
De valamit azért fontos megjegyeznem. Otthon igazán Magyarországon érzem magam, ez a hazám. Mint a Fel-feldobott kő... Azt szoktam mondani, hogy itthon, Budapesten élek, és néha Párizsban vagyok.
Dolgozni viszont mindkét helyen dolgozol. Lakásod, műtermed van. Mint művész, hol érzed inkább azt, hogy elfogadják, támogatják a művészeted? Magyarországon Munkácsy-díjjal ismerték el a munkásságodat. És Párizsban?
Ez nagyon bonyolult kérdés. Valóban, itthon Munkácsy-díjjal tüntettek ki, és nagyon sok egyéni kiállításom volt, de nem vagyok felfedezettje és menedzseltje egyetlen hazai galériának sem. Szemben Párizzsal, ahol több galéria is foglalkozik velem, ami azt jelenti, hogy míg itthon magamnak kell megkeresnem a lehetőségeket, hogy bemutathassam a műveimet, addig Párizsban ezt megteszik a galériák. Míg itthon a kiállítással kapcsolatban szinte mindent nekem magamnak kell intéznem, addig Párizsban nagyon sok segítséget kaphatok. Míg itthon például előfordul, hogy az önkormányzatok nem tartják fontosnak, hogy a környezetükben minél több lehetőséget teremtsenek annak, hogy az ott lakók kulturális igényei teljesüljenek, addig ugyanezt Párizsban az egyik legfontosabb kötelességüknek tartják. Csak egy példa, ami Franciaországban biztosan nem fordulna elő. A hamarosan Szegeden megnyíló, Intervallum címet viselő kiállításom megnyitójára nagyon sokan készülnek Budapestről is. Azt gondoltam, hogy a kiállítás talán fontos a városnak annyira, hogy a leutazóknak egyszeri alkalommal egy buszt biztosítsanak, ezért levélben fordultam Botka László polgármesterhez. Erre lehetett volna az a válasz is, hogy valamiért nem megy a dolog, de én a mai napig még választ sem kaptam a kérésemre. Szóval így áll a helyzet.
Tagja vagy-e valamilyen művészeket tömörítő intézménynek itt is, ott is?
Ott többnek is, itthon egynek sem. Ott, azáltal, hogy beléptem néhányba, nem kellett feladni a szabadságomat, a függetlenségemet. Itthon, a tapasztalataim szerint, ha például tagja lennék valamelyik művészeti akadémiának a kettő közül, azt jelentené, hogy beszállok azokba a lövészárkokba, amiket messziről szeretnék elkerülni. Távol akarom tartani magam a hazai politizálástól, nem szeretném, ha besorolnának bármelyik politikai vonulatba. Alkotni csak szabadon lehet és szabad, a művészet, a művészek függetlensége mindennél fontosabb.
A napokban adták át Budapesten, a 8. kerületben Bud Spencer szobrát. Nem ez az első, úgynevezett zsánerszobor, egyre több látható belőle szerte az országban. A te szobraid szinte kiáltanak a közterekért, de nemigen láthatunk belőlük a környezetünkben. Mit gondolsz erről?
Nem engem kellene ez ügyben kérdezni. Véleményem persze van, méghozzá az, hogy a köztereken megjelenő giccsparádé csak rombolja az amúgy sem túl igényes ízlést a művészet terén. Sajnos ez az állapot is azt mutatja, a valódi kulturális értékek felmutatása, a kulturális nevelés nem áll a mostani hatalom érdeklődésének a középpontjában.

Beilleszkedés

November 24-dikén Szegeden nyílik a kiállításod, amelynek Intervallum a címe. Miért ezt a címet választottad?
Hadd idézzem válaszként ezúttal saját magam abból az írásomból, amiben a kiállításomról szóló gondolataimat sűrítettem.” A helyzet, amiben élek folyamatosan változik. Amit szemlélek, kívülről és belülről is másnak mutatkozik. Ahogy Marleau-Ponty elemzi, csak egymás pillantásán keresztül igazolódhatunk, mások előtt válhatunk csak igazzá. Viszonyulás nélkül, önmagunkban, nem létezünk. Ezért mindig itt és most történik és múlik az életem. Ez átmeneti, közbeeső állapot, mely nyitva marad minden pillanatban: múltam és megnyilvánulatlan jövőm közötti távolság.” Magyarán, a kiállításom a jelenlegi helyzetem, lelki jelenlétem mutatja azon az úton, ami a földi létbe való érkezésem és távozásom között húzódik.
Ahogy a kiállításaid során szoktad, most is szolgálsz valami különlegességgel, meglepetéssel. Mi lesz az?
Egy különleges koncert, amiben azt mutatjuk be, hogy a minket körülvevő világnak nem csak formája, színe, de hangja is van, legfeljebb nem halljuk. Az egyik szobor teréből és formájából nyerünk majd hangokat, és ezeket a hangokat a megnyitón közelítéssel, érintéssel is kiegészítjük, melyet Baráth P. Bálint mutat be. Dóra Attila pedig hangszereivel, ráfújással, mozgatással, viszonyt teremtve szólaltatja meg a szobrot, együtt reprezentálva a zene lényegét, a kamarajátékot, az együtt zenélést. Technikailag nehéz lenne egy interjúban elmagyarázni, hogy mindez hogyan lehetséges, de hogy lenyűgöző, és különleges élmény nyújt majd, az egészen bizonyos. Ahogy, remélem, a szobraim is.

Frank Iván

Kalmár János műveit a http://janoskalmar.com/ honlapon tekinthetik meg.

Intervallum című kiállításának megnyitója 2017. november 24-dikén 17. 30-kor lesz Szegeden, a Regionális Összművészeti Központban. A kiállítás 2018. január 10-kéig tekinthető meg.