2019. júl 09.

Összművészet

Összművészet

anna2.jpgDabóczy Orsolya

Elfogott már valaha az az émelyítő érzés, amikor végre azt mondhattad valamire, amivel sokat dolgoztál, hogy készen van? Ha igen, el tudod képzelni, milyen mámoros légkör lengte körbe a MOME diplomavédéseit június utolsó heteiben. Aktuális témákból, érdekes alkotásokból és újszerű megközelítésmódokból cseresznyézhettek azok, akik a kánikula ellenére is bevállalták a MOME Z épületének – talán csak a 3-as metróéhoz fogható –  éghajlatát. Kereszty Annának, a Design- és művészetelmélet BA szak végzős hallgatójának szakdolgozata önmagában is különleges, de várjunk csak! Van nekünk már két megjelent trafós cikkünk, hát nem tökéletesen kiegészíti azokat? Dehogynem! Írásom alapját tehát a MOME végzős diákjának gondolatai adják.

Az összművészet kifejezést nem csak az teszi menővé, hogy szépen zeng a csupa magas hangrendű magánhangzótól. Az összetettség a világ bonyolultságát, a téma szerinti asszociáció szabadságát hivatott hirdetni. A totális művészet olyan komplex élményt nyújt, melyben az érzékelt részletek összerakásával nézőnek lenni is művészet – de mindenekelőtt hatalmas élmény.

Próbáljuk kicsit felfejteni ezt a képlékeny fogalmat. Már a szakdolgozat címe is előrevetíti, hogy az összművészet a performativitással, tehát az előadóművészettel, illetve a képzőművészettel hozható összefüggésbe. Talán legkönnyebben megfogható példája a performansz, mint műfaj. Ez esetben a mű egyesíti a képzőművészeti gondolkodásmódot, illetve a performativitást mint kifejezési eszköz. A művészeti ágak keverésének hagyománya egészen a 19. századig nyúlik vissza, de kiforrottabb formájában az úgynevezett „futurista estek” voltak az első összművészeti alkotásnak tekinthető performanszok. Ezek, az itt és mosttényezőire, illetve a közönség bevonására erősen építő, versekből, abszurd jelenetekből, zenei betétekből álló előadások gyakran botrányba torkolltak: a felháborodott nézők nem egyszer kifütyülték, megdobálták a művészeket, írja a szerző.

Az 1960-as években megjelenő neoavantgard művészeti irányvonal, vele pedig az akkoriban született performanszok a mai napig irányt mutatnak az összművészetnek. Ezek az alkotások egyre inkább megkövetelték, hogy ne formális múzeumok, galériák vagy színházak szolgáljanak bemutatásuk helyszínéül. Ahogy Anna írja, Nyugat-Európában nagy hagyománya van elhagyatott ipari-, és gyárépületek művészeti intézményként való hasznosításának, és mellesleg a foglalt házak kultúrája is máig meghatározó.

Yves Klein azóta klasszikussá vált neodadaista performansza, az “Anthropométrie” hatalmas sikert aratott bemutatóján Párizsban, 1960. március 8-án. Több info itt olvasható az alkotásról.

A Trafó épülete 1909-től 1945-ig transzformátorházként üzemelt, majd raktár lett belőle. Művészeti szempontból a kilencvenes években költözött élet a falai közé. Egy francia anarchista művészcsoport, a „La Resonance” köztes használat keretében elfoglalta. (A név magyar megfelelője, a rezonancia az „együtt rezgést”, tehát a közös alkotómunkát jelentette, de az épület egykori funkciójára is utalhatott.) Ők már művészeti eseményeket szerveztek a romos épületben. A köztes használatnak szintén hagyománya van Nyugat-Európában, és társadalmilag elfogadottnak számít. Hazánkban azonban az ilyen jellegű alternatív kezdeményezések még ma is az illegalitás fogalomkörébe tartoznak. A fővárosi önkormányzat ezután megvásárolta az ingatlant, és ezzel elindult a Trafó Kortárs Művészetek Házának pályafutása.

A kortárstánc előadások kezdeti monopóliumát egyre inkább kiegészítették képzőművészeti eszközökkel operáló színdarabok. A performanszokhoz itthon a közönség és a művészek is bizalmatlanul viszonyulnak. „Ez a műfaj számos oknál fogva furcsa státuszban van Magyarországon. Több generációra visszamenőleg megfigyelhető̋, hogy a fiatal művészek alig nyúlnak a műfajhoz, és ha születnek is munkák, szinte kizárólag a neoavantgárd hagyományokból merítenek, a ‘60-as ‘70-es évek klasszikus performanszaiból, esetleg ezeket játsszák újra.” – mondta a hazai performanszművészetről a diplomamunka szerzőjének Szalai Borbála, a Trafó galériájának vezetője.
A tágabban értelmezett műfaj mellőzöttségét azonban megtörte 2014-től a Gondolat plasztika előadássorozat, mely meghonosította Magyarországon a lecture performance műfaját. Egy olyan összművészeti irányról beszélünk, amelyben frontális előadások jellemzői, kortárs alkotófolyamatok és neovanatgard performansz-hagyományok ötvöződnek. Ott van továbbá a Gondolat Generátor diskurzusalapú előadássorozata. Ez átmenetet képez előadás és galérialátogatás között, szem előtt tartva a kortárs művészet eseményalapúságát, és az intézmény oktatási célját.


Az összművészeti alkotásokhoz bennem mindig a cikk elején említett “kész-érzés” ellentéte társul. Viszont nem negatívan. Sőt. Ezek a művek, még ha bemutatásra is kerülnek, ha úgy tetszik: készen vannak, a néző és a művész által örökké bővíthetők. A hibrid alkotások alapoznak az itt és most közösségére. Az asszociációk, az új felfedezések felszabadító hatásúak: ezt megtapasztalni pedig remek lehetőséget nyújtanak a Trafó előadásai, illetve progresszív galériájának kiállításai. Nem, nem dolgozom ott, nem fűződik érdekem a reklámhoz. Egyszerűen király, ami ott történik.

Címkép: Kereszty Anna

Szólj hozzá

összművészet Trafó MOME Kereszty Anna