Írta: Lana

Hol volt hol nem volt, élt egyszer egy király. Nem volt szép, inkább csúnya. Nem volt kedves, inkább bunkó, nem volt magas, inkább, törpe, s nem volt sovány, inkább dagadék. Mégis szerette őt a fél ország, legalábbis ezt dobolta ki minden nap háromszor a falubíró. A másik fele meg úgy volt vele, hogy egye fene, nincs jobb. Van ugyan örököse, nem is egy, de egyik sem ütötte meg a mércét a finnyás úri közönség szerint. Az egyik gyermekről úgy tudták, szereti a kincsárat dézsmálni, pedig volt már neki elég, kastélyok, paloták kerültek a nevére, hogy csendben legyen. Annyi vagyont kapott az apjától, hogy még az ük, ük unokájának is elég lett volna. De neki nem.
A másik gyermek egy megszállott volt, de ő is szerette ám a pénzt. A korona körül forgolódó nagyurak meg is nyitották a bukszájukat rendesen, hogy ez a királyi gyermek ne szenvedjen semmiben hiányt. Persze nehogy azt higgye bárki, hogy saját maguk elől vonták meg a jót, á, dehogy! Mind a közösből csippantották le az adományt, s mindez az uralkodó nagy tetszését is elnyerte.
A nép mégis nagyon csendben volt, nem merték felemelni a szavukat akkor sem, ha komoly érdeksérelem érte őket. A király mindenbe beleszólt, mit beleszólt, mindent ő intézett. Az udvaroncait csak arra tartotta, hogy a parancsait maradéktalanul teljesítsék.
Történt pedig egyszer, egy szép fényes hajnalon, hogy a király rosszat álmodott. Ki is verte a víz azon nyomban, s hívatta hűséges szolgálóját. Azt álmondtam fiam, hogy idegenek özönlötték el az országot, mindenféle fajta népség jött a pereputtyával együtt. Éhesek voltak és mindenünket felfalták, szomjasak voltak és mindenünkből kiittak minket. Még a borospincék is üresen tátongtak. Kelj fel! indulj útra fiam és járj! utána mit jelenthet ez az álom. Ha mégis idejönnének az idegen népek, azonnal el kell őket üldözni. Menj szépen a labancokhoz, úgy hallottam, ott már dúlnak, rombolnak, adj hírt szegény hazánknak a borzalmakról. El is ment a szolga, s mint egy kisbíró, rögvest ki is dobolta, a labanc népséget már tönkretették, elárasztotta őket a szemét, az istentelenség.
De a helyzet csak nem változott. A király elkezdett rettegni, pedig hű szolgái rendre azt magyarázták neki is meg a jó népnek is, nem kell félni, te fogsz még harminc éven át uralkodni. Legalább. Olyan volt ez, mint egy mantra, vagy a modern kori pszichózis, minél többször mondták, annál jobban elhitték és tudták, egyszer csak megvalósul. Voltak ugyan gyenge próbálkozások, hogy ezt az állítást, mely már beégett a nép lelkébe, agyába, valahogy hiteltelenítsék, de az az egy két bátor, aki meg merte tenni, előbb utább a bolondok házában kötött ki.
A király ennek ellenére nagyon félt. Mit félt, egészen pánikba esett. Vastag páncélt csináltatott magának a palástja alá, nehogy megtámadja valaki. Eleinte ebben a páncélban járt az emberek között, de később úgy gondolta, ez bizony kevés az ő drága életének megvédéséhez. Mert mi van, ha az ellen nyilai nem a szívét célozzák meg, hanem a fejét, vagy uram bocsá’ a nyaki ütőerét. Ezért csináltatott magának egy vasálarcot, kemény vasgallérral, meg egy fejfedőt, amin nem fog semmilyen nyílvessző áthatolni. Így ült a király talpig vasban a trónon, már mozogni sem bírt a nehéz páncéltól, a fejét sem mozdíthatta, csak a szemével adta ki a parancsokat. Egy pillantás igen, kettő nem. Enni sem mert semmit, csak tablettákon élt, az éhségtől már kilógott a nyelve, de időnként azt is visszahúzta, nehogy valami méreg rákerüljön a levegőből.
Így élt a szerencsétlen király, szerencsés népe pedig várt, csak várt, hogy leteljen az a beígért harminc év. Mert akkor újra meg lehet választani.