2018. júl 31.

Galéria: Vicc nélkül és viccesen

Galéria: Vicc nélkül és viccesen

rozsa_feher-laszlo-01.jpgRózsa Gyula
Akárhogy is, én képtelen vagyok arctalanságot, sőt éntelenséget találni Martin Henrik drámai műveiben. Igaz, az e tulajdonságokra rámutató bevezetőszöveg is utal azokra az élő tekintetekre, amelyek minden képét és kőplasztikáját uralják. rozsa_vidya.jpgA ravasz-bizalmatlan körbetekintésre, amely a Vörös éberség 02 vásznon szinte fenyegető, a jóságos, belenyugvó szempárra, amely már-már jámbor-kihasználható egyéniséget sejtet a Vörös éberség 03-on, a tiszta szemekre, amelyek oly ellentétesek a Vidya szobor 01 benyomott orrával.
Martin Henrik meggyőző festő és erős szobrász. Kerek szobrát andezitből, reliefjét bazaltból faragja sallangtalan, súlyos kisplasztikává, és ezek a szándékuk szerint talán valóban anti-portrék meggyőzően bizonyítják a szem győztes voltát. Azt a köztapasztalatot, hogy egy arcképből, egy portréból bizonyára sok mindent ki lehet úgy takarni, elfedni, megsemmisíteni, hogy vele megsemmisüljön az ember, az egyéniség, az egyediség, de ha megmaradnak a szemek, önmagukban, egyedül alkalmasak a hiányok és törmelékek újraszervezésére, ha tetszik, az életre.
A Rúgógyár mostani kiállításával olyan törekvéseket kíván bemutatni Iványi-Bitter Brigitta kurátor „amelyek a portréval kapcsolatos hagyományos elvárásainkat állítják kihívások elé”. Kevésbé tapintatosan fogalmazva: azt a mai művészetet, amelynek elege van az évezredes konvenciókból, amely nem tud, és nem akar szokványos arcmásokat produkálni. Ha meggondoljuk, a szándék, az új koncepciókat szolgáló atrocitások már régen nem meghökkentőek. A portré átértelmezése legkésőbb akkor megtörténik, amikor – lassan száztíz esztendeje – Vollard műkereskedő fejét felkockázza Picasso az analitikus kubizmus jegyében. A tekintetek azonban éppen, hogy hiányoznak Horváth Dániel képeiből. A szintén harmincas éveinek végén járó festő egyszerűen közberakott tárgyakkal akadályozza meg modelljeit, hogy lássanak, és nézőit, hogy az ábrázoltakat lássák. Nem mindegy azonban, hogy milyenek az ábrázoltak, és mik a tárgyak. Ha finoman festett, könnyed nőalak emel maga elé és takarja el az arcát egy kerekded tárggyal, és a tárgy nem kevésbé finoman domborodik, már az sem zavaró, hogy a reálisnak festett közegben nem tudni, mi az a tárgy. Lehet tál, lehet más, de mindegy is: tapintattal festett, és a tapintatosan szürreális hatás megszületett.
rozsa_horvath_dani.jpgAkárcsak a bögrés vásznon (valamennyi Horváth kép címe Performatív portré, római számozva), amelyen egy megtermett ivóedény feneke teremti egyszerre az otthonosan szokványos és a képtelen ellentmondását, legalább akkorát, mint a Performatív portré VI. és VII., amelyen a hátat mutató, meg fal felé forduló szereplőnek éppen az arca nem látszik.
A tárlaton az idősebb generációt képviselő Fehér László gyakran, szívesen fest híres szaktársakat. Ezúttal Gyuri címmel, (Kemény György) zárójeles beavatással mutatja be a kiváló és igen népszerű grafikusművészt saját értelmezésben. A portré a műfaj hagyományos normái szerint tulajdonképpen hibátlan: jellemző arcvonások, elkapott pillanat, pontos lélekismeret. De a koponya két oldalán, hogy megfeleljen a mű az új kihívásoknak, két gombolyag. Esetleg nyuszifül. Talán perspektívájából kifordított fülvédő.
Vigyázat, ez nem szürreális beavatkozás. Nem bögre, nem meghatározhatatlan tárgy, nem vörösen izzó mintha-arc. Csak egy vicces pamacs. A képmás, önmagában, hibátlan, Fehér, ez köztudomású, mestere a technikának. Kemény fanyar mosolyát felfokozza az arc sejtelmesen szürke egyszínűsége a rózsaszín-lilás hátteren, s kivált az emberfeletti, csaknem kétméteres dimenzió. Csupa plakát-eszköz, amely még mindig nem indokolja a tréfás gombócokat. S hogy ezt a plakátszerűséget véletlenül se tételezzük a Kemény hivatására történő utalásnak, ugyanezt a dramaturgiát találjuk a Kilátás a térre ceruza-tus kompozícióján. Ahol hatalmasra közelített korlátbábok rései közt látunk egy viccesen bandukoló apró figurát – akárha neoreneszánsz szállodák promócióját látnánk.
Fehér önarcképe hasonlóképp vicces, mert fekvő, és valaki ’nakivagyok’ tréfával befogja a szemét. A festő, akit az idősebb korosztály képviseletére választott ki a generációkat együtt bemutatni kívánó rendezés, a gondolatokat áltitokzatos közhelyekkel, az iróniát bizarr viccel helyettesítve ér el pszeudómély hatásokat. A generációk Szarka utcai felvonultatása ezért lett telitalálat.


Performatív portrék. Rúgógyár Galéria, 2018. szeptember 7-ig

Képek

Fehér László: Önarckép befogott szemekkel, 2014 (Címkép)
Martin Henrik: Vidya (Vörös éberség 03), 2016
Horváth Dániel: Performatív portré I., 2018

Szólj hozzá

Galéria Rózsa Gyula Performatív portrék