Bojár Iván András

Nyugat felé, mintha Szigetvárnak mennénk, kell Pécsről elindulni Cserdibe. A járási központban, Szentlőrincnél északnak, a Mecseknek fordul az út, egyre távolodva az Ormánságtól, hová a járás déli része nyúlik le mélyen. Mégsem a fizikai közelség-távolság itt a kérdés. Az Ormánság ma mást jelent. Nem pusztán a Dráva hajdani árvidékét, hanem mélyszegénységet, rendetlenségben fuldokló falvakat, egy társadalmi és geopolitikai zsákutca végét. A 263 európai régió közül az utolsó negyvenbe tartozik. Errefelé tíz munkaképesből kettőnek akad munkája csak. Cserdiben sem lenne más a helyzet, hiába esik ki a billogszerű tájnév hatóköréből. Már nem Ormánság, még nem is Mecsekalja. Különben szép megnyugtató vidék. Cserdi alatt a határban hatalmas tó terül el, szezonális csöppnyi boldogságokat igérő csillogó felület. A főúttal kettészelt falú túloldala enyhén emelkedik, apró szőlők sorakozak rajta, de nem hegy még. Messze nem az.

És itt esett meg a cserdi csoda!

Többszöri telefonos egyeztetés után egy későtéli délelőttön találkoztunk Bogdán Lászlóval, Cserdi polgármesterével. Elsőre, amikor telefonon kerestem, elutasító volt, tán gyanakvó, meglehet elunta a sajtó fontoskodását. Váltásruhás táskával a kezében a mobiljára hajolt, amikor megláttam a pécsi buszpályaudvar sarkán. Egyedül állt, rácáfolva a bennem előzetesen kialakult közhelyes képre a cigányvezetőről, akit színes nép vesz körül. Épp akkor tette le a kecskeméti busz. Börtönben volt előzőleg és nem is először, hiszen mint polgárjogi aktivista, azzal döbbentett meg sokakat korábban, mielőtt saját jogon odajutnának, bűnözőpalántákat vitt a börtönökbe, - ismerkedni a hellyel. Nézzétek meg mik lesztek - mutatta a látogatások során -: köcsögök vagy csicskák! 
Suhant velünk az autó Cserdi felé, át a lapályon. Mintha valamikor fontos magánbeszélgetést hagytunk volna félbe, kezdeti gyanakvása dacára úgy vágtunk a közepébe rögtön. Már nem divat börtönbe kerülni, - mondta halkan. - az a kilencvenes években volt. A pogármester úr szegények rendszeres látogatója, beszélgetni szokott velük. Mindenhol. Az irodában, az utcán, festés és glettelés közben a létra tetején, palántázás idején a fóliasátor alatt. A börtönben főként tükröt tart az embereknek, cigányoknak és magyaroknak egyaránt. Tanácsokat ad, ostoroz, segít ha tud. Elmeséli, hogy az asszonyt odakint ki és hogyan vígasztalja épp. Terápiás gyakorlatok ezek, nemszeretem helyen nemszeretem feladatok. Utálja a börtönszagot. Bogdán László mégis úgy érzi, személyes ügye, hogy elmozdítsa a sorsok kicsámpult tengelyét. Úgy ahogy lehet, ahogy a bentiek képesek megérteni. Ma már bejárhat a zárkákba is, nincs mitől félnie. Főleg a fiatal elítélteket szembesíti a helyzettel, amiben vannak, amibe kerültek, amibe hozták magukat. Mert nincs kifogás. Bogdánnak nagyon is nyomós oka van hinni abban, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. 
Bogdán faluja Cserdi ugyanis ma rendezettebb képet mutat mint a környező sváb falvak. Pár éve még nem volt ez így. A falu nem lógott ki a vidék halmozottan rosszsorsú települései közül. Mint mondta, egy pingpong-ütőn múlott. Az előző polgármester nem volt hajlandó venni a falu srácainak. Akkor szívta föl magát. Legközelebb én győzök - határozta el. És így is lett. Polgármesterré emelték. Vett ütőket. Meg fóliasátrakat, gépeket, szerszámokat, vetőmagot. Mindent, ami az addig nem létezett falugazdasághoz kellett. A nyolcvan százalékban cigány lakosság tengő-lengő tagjait munkára fogta. Jövőt rajzolt a falunak, jövőt az embereknek, családoknak, a gyerekeknek, akik közül ma már sok a szakmunkás iskolás, gimnazista, egyetemen tanuló. A falu alatti földeken most fóliasátrak sorakoznak, s a közösség évek óta sokféle sikert megél, amikor haszonnal elad vagy jótékonykodik terményeivel. Aktuálisan egy gasztronómiai cigánymárka, a “jóság” névre hallgató Lasipe konzervek előkészítésén dolgozik. Magával ragadják a kreatív feladatok. Mialatt a polgármesterrel sétálunk, besandítok a kerítéseken: minden család udvarán áttekinthető rend, tisztaság honol. Miután egy lomos, zavaros portát hagyunk magunk mögött Bogdán kivár, csak pár lépés után szól: az egyetlen magyar család az utcában. És nevet. 
A pogármester úré a világ legkülönösebb irodája. Sokfajta műfaj és funkció keveredik benne. Akár egy kamasz kuckójában, a falakon idolok képei sorakoznak, ám itt a világhíres sztárok helyett Bogdán kortársművészeti munkáinak főalakja, Krisztus tűnik fel többször több alakban és falubeli cigányok rajzos portréi. Apró strigulák fekete vakolatba róva: a második világháborús náci lágerek által elnyelt nemzedékek, a pharrajimos áldozatainak emlékei. Fekete mennyezetéről mély tartalmú közös gondolkozások írásos emléklapjai csüngenek. Súlyos szóeső. A székek, melyekre kíváncsian huppanunk Ciklon-B tartályokból alakultak át ülőfelületté. A cigányoknak nincs írott történelmük, aki kutat a hetvenéve történt tragédiához mehet csak vissza, legfeljebb cigányokat korlátozó korábbi királyi rendeletekhez. Ki tudja honnan, Bogdán tudja, hogy az önbecsüléshez önazonosság kell, ahhoz meg múlt, az apák és nagyapák históriái. És Bogdán magabiztos mesélő. Egyszercsak a ház mögött focizó gyerekekért küldet. Tisztességtudó kislány lép a szobába és néhány nagyobb fiú. Kezet nyújtanak, bemutatkoznak, ahogy a legjobban nevelt középosztálybeli városi srácok. A polgármester mélyen hajol kézfogás közben. Tiszteletem - mondja vicc és póz nélkül a harmincöt évvel fiatalabbaknak. Elvont témák kerülnek elő: mélyszegénység, bűnözés, továbbtanulás, munka, mint egy szociális munkás képzésen, csakhogy az ifjú bölcselők tíz-tizenegyévesek. Szokatlan ahogy Bogdán erőteljes gondolkozásra szorítja őket, ám cigánynak lenni - ezt nagyon érezni most, - nem szokványos dolog. A cigányoknak mást kell tudni, valószínűleg sokszor többet és meggyőzőbben ahhoz, hogy áttörhessék közmegítélésük közönytől és távolságtartástól vastag falát. 
Nyilvánvaló, hogy ez az izzó tekintetű, a kiválasztottság jelét jószerével a homlokán viselő ember nagyon másképpen fogja föl közösségvezetői feladatait mint ahogy a polgármesterek rendszerint. Ő sokkal több itt. Népének utat kijelölő látnok. Hangjában, különös valóságból érkező mondataiban megszállott szenvedély bújkál. Nem küldetéstudat, de küldetéses feladatának tudata. Messzebbről indult és máris nagyon messzire ért. Ami Cserdivel ezekben az években történik valóban csoda, hihetővé teszi hogy a cigányságnak is van kiskapuja, hol kiszökhet történelmileg rárótt szerepe ketrecéből. Bogdán nem iskolázott ember, de olvasott, művelt, figyelő, kíváncsi. Holtig tanul, ez most már biztos. Az út, amin jár, felületes szemlélő számára is életveszélyesen keskeny. Cserdi mezsgyéin túl kegyetlen és közönyös világ terül el. Mágikus képesség kell Bogdánnak egyenesben maradnia a pengeélen. Ma még megmondhatatlan, hogy ez a szabályszegő kaland milyen véget ér. 
Irodájában középkorú falubéli férfi jön-megy, Józsi. Segít ha Bogdán szól neki. Elszalad valahová, beugrik a szomszédokhoz mert ez most a feladat. Jóska többet volt bent mint kint. Mármint börtönben. Évek óta vége az ingajáratnak és ezt Bogdánnak köszönheti. Ő ordította ki belőle végleg a rosszat. Mostanra megnyugodott. Pia sincs már úgy, mint a zűrzavaros években. Józsi lánya ma a falu legjobb tanulója. Balhék helyett büszkeség lakik Józsiban. Van remény. 
A sokéves küzdelmekkel, szorgalommal elért sikerek mellett mégis szakadatlan ott bujkál a szívemben valami szorongó feszültség. Ez itatja át az amúgy békésen csordogáló délutánt. Mintha bármikor megkondulhatna valahol egy lélekharang. Itt a cigányok falujában a belélegzett levegő töményebb mint másutt. Modoros nyafogás nélkül nehéz ezt az érzést megragadni: mintha a főutcán végigfutó szél tragédiába rohanna, vagy onnan érkezne épp. Az érzés terhe, mint láthatatlan köd, belep mindent, még a délután felragyogó nap foltjait is keserűséggel satírozza. Fölsétálunk a templomhoz. Lerogyunk lépcsőjére és megtorpan az idő. A mostanig lendületes polgármester egyetlen pillanat alatt megfáradt bajnokká változik. Magára maradt egy ablaktalan öltözőben. Hatalmas harcban van - most érzem meg igazán. A valósággal küzd. A világ kőbevésett logikája ellen verbuvált sereget itt rongyosokból ezen a szemhatáron kívüli, átkok alatt roskadó faluban. Cígánynak lenni nem identitás, hanem állapot, amin senki jobbítani Bogdánon kívül nem akar. Vagy nem tud. A meccs nem dőlt el. Egyelőre győzelemre állnak. Szinte felfoghatatlan már ez is. Minden homlokzat, út menti löszfalba fúrt pinceoromzat rendes, frissen festett. A ragyogó képet egyetlen ember akarata fogja össze titkosan, hogy ezt mi külső szemlélők ne lássuk. Hát nem is látom. Drukkolva fogom a szám. 
Végül aztán egyetlen arc, Bogdán kisunokahúgának ragyogó gyermekarca igér itt igazi reményt. Ki tudja honnan került elő, kis kezecskéje egyszercsak Bogdánéba csúszott és szökdécselve értek vissza együtt a polgármesteri irodához. Nemsokkal később már rajzaival ajándékozza meg a vendégeket, minket, és gyönyörű mosollyal. Koránál messze fejlettebb, okosabb kislány. Bogdán az alkarját mutatja, hennával festett bonyolult szimbolikájú ábrákat, mint az utcán is egy focizni induló srácnak. Ez itt egy C-betű - mondja mosolyogva. Tudod mi ez? Huncutul néz rá a kislány. Várja a választ. Cigány! - mondja ki kedves hangsúlya ellenére is a megéltség minden súlyával Bogdán. Cigány? - kérdez vissza a kislány cserfesen. Kóstolgatja, szokja a szót, ami - ha keményen megküzd érte hogy valahol megtalálja egyszer majd a jószerencséjét, - talán nem ítélet lesz az életében. Csupán egy jelző, ha büszkeségre okot adó szó rögtön nem is lehet. Egy semleges jelölő, egy üres melléknév, mint a magas, a kék, a norvég, vagy bárcsak-bárcsak: a boldog!

/az írás megjelent a Nagy Pécs Könyv című kötetben, I.V.O.N, Bp., 2017/

Fotó: Darabos György