Kilencvenhat éves korában meghalt Szepesi György sportriporter, a magyar rádiózás egyik legnagyobb alakja. Az 1922-ben született Szepesi 1945-ben kezdett dolgozni a Magyar Rádiónál. Három évvel később már olimpiáról is közvetíthetett, Londonban debütált, majd utána rendszeres tudósítója lett a játékoknak, utoljára a következő londoni olimpiáról, 2012-ben jelentkezett be. Kilencvenéves volt ekkor.
Egy 1999-ben készült interjúval emlékezünk rá. Akkor jelent meg életrajzi könyve.

Nádor Tamás
Egy korszak emblematikus személyisége. Egy korszaké, amelyben még kivételes eseménynek számított, hogy a láthatatlan hang révén a világ látható. Egy korszaké, amelyben úgy tetszett, a legkisebb fiú is világraszóló tetteket hajthat végre, ha van benne lelkesedés, elemi szenvedély. Egy korszaké, melynek nehéz sorsú közemberei azt hihették, ha a grundfocistából megfelelô stoplis cipôvel világklasszis labdarúgó lehet, talán ôk is fölhúzhatják a csodajáró, hétmérföldes csizmát. Valóban ô volt a tizenkettedik játékos, amikor még játék volt a játék. És régi idôk rádiójában úgy kiáltotta el a gólt, hogy hinni kellett: örülni érdemes, lesz még jobb idô – Könyvének mottója szerint: „Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy.” Mi volt és maradt szenvedélyének tárgya egy életen át: csak a foci, a labdarúgás? – A foci szót én a grundhoz társítom. Szenvedélyem is onnan indult el. Ezt hoztam magammal az angyalföldi, az újpesti grundokról. Hagyjuk meg tehát a gyerekeknek, ami az övék. Tudva, hogy némelyikükbôl lesznek a jövô nagy profi játékosai. A labdarúgók. Mert a labdarúgás: professzionalizmus, amelyet ma már dollármilliókért ûznek. Ami a kérdés lényegét illeti: igen, a szenvedély az én ars poeticám veleje. A rádiózásban, a labdarúgásban és a közügyek iránti érdeklôdésben egyaránt. Az élet megadta a lehetôséget, hogy e szenvedély csiszolódjék különbözô iskolákon. Röviden: a kemény, skolasztikus nevelést az újpesti iskolában, a liberális, felszabadult légkört a Berzsenyiben, aztán a háborús szenvedések katarzisát. Lehetôséget kaptam arra, hogy 1945 áprilisától mind a mai napig a Magyar Rádióban dolgozhassak, s hogy tevékenykedjem a hazai és a nemzetközi sportvilágban, elsôsorban a labdarúgásban. Remek sportolókkal és nagyszerû sportdiplomatákkal találkozhattam az idôk során. Mindez kialakította szemléletemet, stílusomat. Hetvenhét éves vagyok, mindmáig szenvedélyem rabja, s megváltozni már aligha fogok. – De mit csinál a hivatás szerelmese, ha fokozatosan tapasztalja: szenvedélyének tárgya már nem azonos önmagával? Elég-e búcsút venni a mikrofontól? Nem hagyhat mást az utódokra, mint sivár pályaszélt? – Kedves labdarúgó klasszikusom, Sándor Csikar mondja: „Ez a mi futballunk, ezt kell most szeretnünk. Nem azért, mert jó, nem azért, mert szép, hanem most ez a miénk.” Az ember látja az idô múlását, de az öregedô feleség mellett is ki lehet tartani, mert összeköt a szeretet. Kis ország ez, de kétszer el tudtuk érni, hogy a világ legjobbjai közé tartozzunk. Igaz, mindkétszer veszítettünk: egyszer rosszabbul játszottunk ellenfelünknél, egyszer elpackáztuk a gyôzelmet. De ott voltunk: 1938-ban Párizsban és 1954-ben Bernben. Hiú ábrándot kergetni ma már nem érdemes, ám – az adott tehetségekkel és lehetôségekkel – elôbbre juthatunk. Ami engem illet: az a magas hôfok, amellyel valamikor például gólt közvetítettem, már nem idôszerû. Bár azért, ha rezdül a háló, most is szépen kell mondani, mert a gól ma is gól. – Valamikor személyisége, arca volt a riporternek, akit az imidzsmesterek manapság talán csak amatôrnek neveznek. Mit tanulhatnának mégis a gépesített szövegdarálók és mosolykonzerv-kibontók, mondjuk, az ôsrádiósoktól? – Ez szépen hangzik, de igazságtalan az utódokkal szemben. Mert nekik a miénknél sokkal keményebb küzdelmet kell vívniuk a helyfoglalásért, s az azt követô mindennapokért. Óriási lett a konkurenciaharc. Mi örültünk, mikor a háború után Budapest I. megszólalhatott, és boldogok voltunk, amikor 1947-ben Budapest II. csatlakozott hozzá. Ma rádió- és tévéadások sokasága vetélkedik a közönség figyelméért, kegyeiért. Kiélezôdött küzdelem folyik a közszolgálati és a kereskedelmi média képviselôi között. Megnövekedett a felvevôpiac: sokkal több sportriporter szaladgál, mint egykoron. Ez egyszersmind azt jelenti: jóval nehezebb a kiugrási lehetôség. Az igazi tehetség után viszont két kézzel kapkodnak, mert minden rádió, tévé új arcokat, sztárokat akar kreálni. Milyen útravalót adhat ebben a világban az ôsrádiós? Talán csak ennyit: az menjen erre a szép és érdekes pályára, aki elhivatottságot érez. Aki legszívesebben mindig a sporteseményen van jelen. Aki – túl azon, hogy persze a legjobb akar lenni –, ha mikrofon vagy kamera elé áll, nem önmagát szereti, csillogtatja, hanem a sportot, a sportolót. Mert a mikrofon nagyon érzékeny mûszer: azonnal megérzi a fölös hiúságot, az önmutogatást. – Azt mondogatják némely öntelt utódok: az „ôsöket” csupán ösztönük mozgatta, no meg, a lelkesedés. Mennyi volt abban a régi munkában a tudatosság, a felkészülés? – Rengeteg, ugyanis – ez volt az alapelvem – együtt kellett élni a játékosokkal, versenyzôkkel. Mérkôzések elôtt ugyanúgy éltem, mint a labdarúgók. Egy autóbuszon utaztunk, ugyanabban a szállodában laktunk, együtt mentünk moziba, az ô étrendjüket írtam magamnak is elô. Mert mind szellemiekben, mind fizikailag át akartam élni azt, amit ôk. Ma ezt a riporterek nem tehetik meg, hiszen mi öten ha voltunk, most viszont vagy ötvenen vennék körül a csapatot. Lehetetlenné téve a nyugodt felkészülést. Az edzô elképzeléseit azért a mai ripoternek is ismernie kell. És alaposan „meg kell tanulnia” az ellenfelet. Egyáltalán: mindkét csapatról a lehetô legtöbbet el kell sajátítania. De száz információ közül legföljebb az épp odaillô hármat-négyet szabad elmondania. Aki adathalmazával túlterheli a közönséget, arra azt mondja a nézô, hallgató: mit beszél ez itt nekem, azt közölje, ami a pályán történik! – Köztudomású: ön az atmoszférateremtés mestere volt. Ez megtanulhatatlan eleme a mesterségnek, vagy ennek is megvan a trükkje, forgatókönyve? – Rendkívül egyszerû a trükkje, forgatókönyve: kiállni a pálya szélére. Ma többnyire zárt helyiségbôl közvetítenek, hiszen a szabályzat csak ezt engedi meg. Annak idején nem volt ilyen szabály, így közvetlenül magam elôtt láthattam a játékot, és mögöttem morajlott, kiálltott a sok ezres tömeg. A játékosok minden mozdulatát pontosan megfigyelhettem, testközelbôl hallottam, amit egymásnak mondanak. Igaz, rálátásom gyengébb volt, mint a maiaké, de ezért sokszorosan kárpótolt, hogy például egy század másodperccel a közönség reagálása elôtt elkiálthattam a gólt. Erre „rímelt” aztán elképesztô atmoszférateremtô erôvel a tömeg hangorkánja, és ez ragadta magával a hallgatót. Ez volt az én egyik legfontosabb technikai „trükköm”. „Forgatókönyvemet” pedig az említett szenvedély írta, amelynek át kell ütnie a mikrofonon. Hadd fûzzem hozzá: hosszú idôt áldoztam arra, hogy megtaláljam azt a mikrofontávolságot, amely lehetôvé tette, hogy – nem különösen sajátos – beszédhangomat a hallgatóság kellemesen erôteljesnek, ha úgy tetszik, fülbemászónak érzékelje. – Végezetül: igaz-e, hogy fontos pillanatokban valóban a labdarúgókéval együtt mozdult a lába? – Hát persze, hiszen mindig együtt játszottam a csapattal... Szepesi György: Búcsú a mikrofontó