Írta: Lana

Hol volt, hol nem volt, történt egyszer Bolondországban, hogy az ősz öreg király úgy döntött, átadja a koronát a legkisebb fiának. Nem foglalkozik ő már semmi mással, mondta a pereputtyának, csak a bányákkal, ahol annyi, de annyi kincset bányásznak, hogy ezüst hajókkal szállítják őket a királyi kamarába. Mondta a királynak a rokonság, miért pont a legkisebb fiút, hiszen az kicsinek tényleg kicsi, bolondocska is szegény.. nem baj, mondta az öreg király, de a mi kutyánk kölyke.
Ennek megfelelően hajthatatlan maradt, így hát megtörtént a koronázás. Amit a hagyományok szerint a Duna jegén tartottak júniusban, mert akkorra, jaj ezt nem is mondtam, már úgy megfordult az időjárás, a nyári idő decemberben volt, a téli meg júliusban. Az új király hamar rendeletet hozott, ezentúl csak négy hónapból álljon az év, hogy az emberek kicsike agyát - mely a sok propaganda anyag, amit meg kellett tanulniuk, s hallgatniuk, egész apróra zsugorodott -, ne zavarja meg a változás.
A gyerekek az új király alatt nem jártak iskolába, volt aki seprűkötést, más kosárfonást tanult, de a lószerszámokat készítők is szép számmal voltak. Újra nyereg alatt puhult a hús, a patakban hűtötték a bort, mert a régi nagy gyárak már mind megszűntek, az asszonyok libát őriztek a mezőn, a falusi emberek gulyásnak, pásztornak, kondásnak álltak.
Legjobban azonban az aranyművesek éltek, nekik nem volt más dolguk, mint az öreg király bányáiból kibányászott aranyból a bolondkirály arcképét megformálni. Pénzérmére leginkább, de szobor is bőven akadt minden faluban. Simogatták is az öregasszonyok a király szobrát, főleg a teljes alakosat, ami a maga valóságában ábrázolta az ifjút, amint épp kiszáll a tengerből. Mert akkorra már három tenger mosta az ország határait, nem is kellett kerítést építeni, hogy a kóbor lelkek, nehogy ide tévedjenek. Volt helyette olyan ármádia a tengeren egy fess tengernagy vezetésével, hogy csodájára járt a világ. Gőzhajókkal és ősi csónakokkal voltak felszerelve, s békeidőben halászattal foglalkoztak. Mikor mi volt a soros.
A király ugyanis nagy harcos volt, mindenkivel megküzdött, alacsony termete ellenére óriásokat gyűrt le a világ országainak találkozóján. Legalábbis a jó népe ezt hitte, mert a hírnökei és a kisdobosok minden faluban és városban ezt adták be a pórnépnek. Harcolt és hadakozott, nyakig páncélban ment még az óvodások közé is igét hirdetni. Egyedül a hitvesi ágyba nem vitte hőn szeretett páncélját, mert épp eleget bajlódott az asszony erényövének lecsatolásával.
Persze ne is csodálkozzunk, bolond országban nem csak a király bolond. A király sűrűn járt egy borvidékre, ott kártyázni ült le a cimboráival, de mindig szólt a barátainak, vigyázzunk, ne mi nyerjük a legtöbbet, még megharagszik ránk a nép.
De a nép bizony nem haragudott meg, akkor sem amikor a király olyan emberhez adta a lányát, aki a júdáspénzen idegenekkel felvásároltatta a fél ország szép kastélyait, hogy aztán ő költözzön azokba, s ő hajtsa be a hasznát. Sok szolgát tartottak a király családtagjai és barátai, volt olyan udvaronc, aki a két gyereke mellé négy őrt is fogadott. De abban a házban vigyáztak a konyhalányra és a szobalányokra is. Soha nem lehet tudni, hogy a sötétben bujkáló mikor támad.
Szóval a nép nem haragudott, még akkor sem, amikor a fél ország sötétségbe borult, sőt akkor sem, amikor a királyság legfőbb kazánfűtője gazdagabb lett mint az Óperencián túl élő királynő, s okosabb, mint száz Einstein együtt véve. Ja, akkorra már Einstein nevét már nem is nagyon ismerték, helyette báró Kutyafi Tódor volt a menő. Aki nem csupán a bolondok tudósa lett, de a legnagyobb költője is. Ady helyett az ő verseit szavalta a királyt dicsőítő kórus minden ünnepségen. Nem haragudott meg a nép akkor sem, mikor a király mindenkinek utasításba adta, hogy melyik istent kell imádni. Mentek a templomba, mint a birkák, bólogattak, észre sem vették a nyomorukat, s hogy hová jutottak. Ám amikor a király elkezdett kokettálni az ősellenségnek tudott atyuskával, kicsit hátrahőköltek. De ezt is megbocsátották neki, tudták, bolond országnak bolond királya a legjobb király. S ez bizony így is maradt időtlen időkig.