Czompó Judit

Az Óperenciás-tengeren és a hajdani nyárfaerdőn túl, a kanális két partján épült cigánysoron, Hajdú-Bihar aprócska településén, Bedőn megszületett egy szegény cigánylegény. Akár ezzel a - népmesék kezdőmondatához hasonlatos - sorokkal is indíthatnánk Choli Daróczi József-portréját, hiszen a nemrégiben elhunyt pedagógus, népművelő, újságíró, író, költő és nem utolsó sorban műfordító, pontosan olyan erőt és kitartást igénylő, nehéz próbákkal teli, hosszú utat járt be, mint a mesehősök, vagy - ha úgy tetszik - Indiából érkező cigány ősei.Az élményekben és „kalandokban” gazdag, kanyargós életút egyik állomásaként, India is feltűnik majd képzeletbeli utunk során, most azonban térjünk vissza a kezdetekhez. Induljunk el a szülőfalutól, az íróban kedves és fájó emlékeket is idéző, román nemzetiségű Bedőtől – ahogy ő maga fogalmaz az Isten homorú arcán című verseskötetének előszavában – amelynek cigánysorán „laktunk mi az egy közös őstől származó hetvenkét unoka, a hét testvérszülővel.”. Innen indult hát útjára a „mi hősünk”, aki a falubéli cigánygyerekekhez hasonlóan, napközben vályogvetéssel tette magát „nélkülözhetetlenné”. Este pedig egykori vándorcigány nagyanyja, Dongó meséit hallgatta a pislákoló tűz mellett. Bár a Berettyóújfaluhoz és Nagyváradhoz egyaránt közel lévő kis településen előbb tanult meg románul mint magyarul, azért az általános iskola első öt osztályát, „hébe-hóba iskolába járással” ugyan, de becsülettel elvégezte. Nagy érdeme volt ebben volt tanárának, Sóvágó Gizellának is, „akibe az egész falu szerelmes volt, de legjobban én” – nyilatkozta egyszer. Aztán így folytatta: „Nem létezett olyan buta cigánygyerek közöttünk, akit „Sóvágó” át ne segített volna egyik osztályból a másikba.”
Az iskolák befejezése után „hősünk” több próbát is kiállt. Miután megtapasztalta a bányászok gyötrelmekkel teli „lenti életét” a várpalotai szénbányásztrösztnél, a mai divatos szóhasználattal élve „felkerült” Budapestre a Csepel Vas- és Fémművekhez segédmunkásnak. 1957-et írunk ekkor. Itt fejezte be az általános iskola hiányzó három osztályát, majd megkezdte középiskolai tanulmányait. A 21 éves, ambiciózus fiatalember szorgalmas volt és kitartó. Akaraterővel és elhivatottsággal „kiverekedte magát a cigányputrik” nyomorúságos világából úgy, hogy megőrizte emberségét, sosem felejtve el, hogy honnan jött.
Ez a tehetséges fiatalember megkezdte hát első szárnypróbálgatásait a „nagyvárosban”. Egyre jobban hajtotta a tudásvágy, s talán egykori tanárának is köszönhetően, megszerette a tanulást. Érettségi után képesítés nélküli tanítóként helyezkedett el, majd a Budapesti Tanítóképző Főiskola (1972-75) elvégzése után, ő is a nevelői pályára lépett, és 1979-ig tanítóként dolgozott. Tanárként és később népművelőként (1980-85) is mindvégig azon fáradozott, hogy tudását átadva, megszerettesse az iskolát a hozzá hasonló, nehéz anyagi körülmények között élő, a szegénysors minden átkával „megvert” diákokkal, legyen az – többek között - a kőbányai Széchenyi István Általános Iskola, vagy a Zsámbéki Apor Vilmos Főiskola hallgatója. Hajdani diákjai - minden bizonnyal - olyan szép emlékeket őriznek róla, mint ő maga a nevelői pályáról és egykori kedves „okítójáról”: „Ettől szép ez az egész nevelői pálya, hogy a világ legeldugottabb szegletében úgy gondolnak néha az emberre, volt egy tanárom.”E pálya csúcspontjait jelentik, (ha fogalmazhatunk így), az 1984-ben kiadott cigány-magyar szótár, az 1988-ban megjelenő Zhanes romanes? című cigány nyelvkönyv, melyet Feyér Leventével közösen írt, valamint díjai: Pro Urbe Budapest, 1996-ban, Apáczai Csere János-díj, és a Kisebbségért-díj, amit a közélet és az oktatás és a kultúra területén kifejtett tevékenységéért vett át 2005-ben.
A tanári pálya „rögös” útjáról azonban sokszor letért. Másfelé vette az irányt. Magyar költők - Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Babits Mihály, Radnóti Miklós és Weöres Sándor - legszebb verseit (Szeptember végén, Harc a Nagyúrral, Születésnapomra, Cigánydal, Április, Galagonya) fordítja le. Műfordításai (Nyelvek között fájón, 1994; F. G. Lorca: Romane romancusa, 1995) és fővárosi lapokban, folyóiratokban megjelenő magyar és lovári nyelven írt, sodró lendületű versei, (melyek számos verseskötetet töltöttek meg, mint például a Fekete korall, 1981; vagy a Csontfehér pengék között, 1991) és nem utolsó sorban a négy evangélium cigány nyelvre „átültetett”, kiváló fordítása helyezték őt méltán az első generációs roma értelmiségiek – Lakatos Menyhért, Bari Károly, Péli Tamás (és még folytathatnánk a sort) – népes táborába.
Ezen tevékenységek mellett a cigányság történetének kutatásával és megírásával is foglalkozott. Mindig is izgatta, érdekelte, hogy honnan ered ezen ősi nép kultúrája. S itt térhetünk vissza a bevezető elején említett Indiához. A Ramajana írójáról elnevezett Valmiki Fesztiválon, általa, végre cigány nyelvű vers is megszólalhatott, és megcsodálhatta az egykori őshazát, ami után oly régóta sóvárgott. Itt a Költők Világtalálkozóján (1985-ben) meghívott vendégként végre „otthonra” lelt ifjúkori mesevilágában.
Álmai ”mindenkori végállomása” nyugvópont és fordulópont is volt „mesebeli hősünk vándorútja” során. Nyugvópont azért, mert ismerősként köszöntötték őt a putrik nyomorgó lakói, a fűszeres, erős szagok, a zsibongó hangok, és csak a cigány emberekre oly jellemző, sajátos mozdulatok. Fordulópont azért, mert - egy indiai művelődési-alkotóház falán függő József Attila fénykép - hatására döbbent rá arra, „hogy mennyire magyar és mennyire európai.”. Majd így folytatta: „Indiából származnak messze, messze őseink, de mi, mai cigányok már tökéletes európaiak vagyunk.”.A cigányok sorsa sosem hagyta hidegen. Nem tartotta magát értelmiséginek, mindig is „övéi” között, a természetben érezte igazán jól magát. A romák helyzetének jobbá tételéért azonban - az Írószövetség és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tagjaként, számos romáknak (és természetesen nem romáknak) szóló lap (Romano Nyevipe, Amaro Drom, Rom Som) és a Roma Kincses Kalendárium szerkesztőjeként - nemcsak „papíron” küzdött. Az Országos Cigánytanács-; a Kisebbségi Önkormányzat- és a Hátrányos Helyzetű Fiatalok Életmód és Szabadidő Szövetségének elnökeként; a Roma Galéria és Könyvtár vezetőjeként; a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének ügyvezető titkáraként - és még hosszan sorolhatnánk közéleti tevékenységeinek sorát - aktívan részt is vállalt benne. Vagy másképpen fogalmazva: védelmező, óvó, vagy figyelmeztető szavait mindig tett is követte.Choli Daróczi József számos kulturális rendezvényen lépett fel. Jelen volt a cigányság szent ünnepén, a Roma Kultúra Napján, „A Kultúrák találkozója” elnevezésű programon, vagy az „Athe Sam!”, vagyis „Itt vagyunk!” című Roma Összművészeti Fesztiválon is, 2007 júniusában. Ezeken a rendezvényeken íróként, költőként, műveinek egyéni interpretálójaként vett részt. Azonban nemcsak ezen művészeti ágakban képviseltetette már magát, hanem „színészként” is, amikor Szabó Ildikó – József főhercegről és a cigánytelepítésekről szóló – filmjében (ChachoRom, 2002) egy öreg cigányember, igazán hiteles megformálójaként tűnt fel. Még főzőtudományát is „megcsillogtatta” a közkedvelt televíziós műsor, a „Hal a tortán” lelkes szereplőjeként. A Kisebbségi Klub 2009. március 31-én Budapesten, a Miniszterelnöki Hivatal konferenciatermében megtartott találkozónak is vendége volt az akkor hetvenedik életévét betöltő, de mindig is fiatalos lendülettel bíró „polihisztor”.Egyszóval, minden adódó lehetőséget megragadva - szóban és tettben egyaránt -, aktívan részt vett abban, hogy a cigányok végre bizalommal nézhessenek előre, s hogy jövőképükben ne csak sötét tónusok jelenjenek meg. Mert a cigány, vagy a roma kifejezés a huszonegyedik század Európájában sajnos, gyakran még mindig csak pejoratív értelemben, negatív felhangokkal együtt jelenik meg. S, hogy ez ne így legyen, a romáknak saját maguknak is tenniük kell érte. Azonban külső segítségre is szükségük van, olyan „vezetőkre”, emberekre, akik „a cigányság közül jönnek” és felvállalva népüket, s annak érdekeit vissza is térnek oda, képviselve őket a társadalom minden területén.Choli Daróczi József ezen kevesek egyike volt, aki tevőlegesen részt vett a kisebbség helyének és érdekeinek képviseletében. Mert – ahogy talán tudományos munkáiból és szépirodalmi műveiből is kiolvasható - mindig is hitt abban, hogy a cigány embernek minden joga megvan ahhoz, hogy felemelje a fejét, és ugyanolyan büszke, „tökéletes európainak” érezhesse magát szülőhazájában, Magyarországon, mint éppen ő, amikor egykor - a már említett - József Attila kép előtt állt a cigányok őshazájában, Indiában.