Írta: Lana

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol már csak bolondok éltek. Nem voltak ők őrültek, skizofrének, néhány kivételtől eltekintve, de mindannyian bolondok. Ki jó bolond, ki csak simán futóbolond, néhányan az asszonyok bolondjai voltak, másokat vén bolondoknak tituláltak. De voltak bizony sült bolondok is jócskán.

Egyben nem különböztek egymástól, mindannyian erős, egészséges emberek voltak. S ennek az volt a magyarázata, hogy a bolondok királya, bolond fejjel olyan törvényt hozott, hogy a városok lakosai minden reggel hat órakor kötelesek voltak kimenni az arénákba és zászlót lengetni. Ja igen, minden város akkora arénát kapott, ahány lakosa volt, pont mint a anno a Római Birodalomban. Az arénákban énekelni kellett, az induló címe, Bolond lyukból bolond szél fúj volt, a refrén pedig: sokáig éljen a bolondok királya! Ezt danolták nagyon jókedvűen és táncoltak rá egy, azaz teljes egy órán keresztül. A táncot az első számú sült bolond irányította.

Ebben az országban sajnos már a bolondoknak nem volt saját nevük, így a fent említett csoportokba osztották őket és az anyakönyvbe is csak úgy kerültek, Sült bolond I, Sült bolond II. Szigorúan csak római számokat használtak, az arabot száműzték az országból.

Nem zavarta ez az embereket, megszokták, mint ahogy azt is, hogy a bolond házmesterek időnként beárulják őket és akkor büntetést kapnak. Egy elégedett mosolyért az volt a büntetés, hogy nem mehettek el a bolondok napjára április elsején. Nem is volt ettől nagyobb szégyen, hiszen kizárták őket a közösségből. Míg a többiek részt vehettek mindenfajta bolondériákban, velük a bolondját járatták.

Az a bolond család, ahol nem születtek gyerekek, száműzetésbe került, ők egész életükben a bolondok szolgái voltak egy idegen bolygón.

A beteg embereket pedig kivitték egy város melletti hegyre és ott hagyták őket. Nem, nem dobták le egyiket sem, csak hagyták őket meghalni. Ha valaki megszánta ezeket a szerencsétlen bolondokat, s adtak nekik akár egy pohár vizet is, vagy egy szelet kenyeret, azokat örök életükre a bolondok házába zárták. Onnan aztán se ki nem mehettek, de őket sem látogathatta senki.

Nem jártak jobban a művész lelkű bolondok sem, ha megpróbáltak mást megmintázni a vásznon, vagy a márványból, mint a király arcképét, na jó, esetleg a népes család bármely tagját, azonnal elkobozták a művet és elégették, porrá zúzták. Volt azonban egy szűk csoport, melynek tagjainak az volt a feladata, hogy a királyt megörökítse. Látható volt már a bolondok királya családi körben, a búzamezőn, amint éppen a kalászt morzsolgatja, az árvíz közepén, a pálinkafőzésen, vagy éppen egy repülő kényelmes ülésén, amint elmegy kikapcsolódni valami nagyon, de nagyon távoli országba, hogy tapasztalatokat szerezzen, hogy lehet a népet egységessé, hódolat teljessé tenni. Ezeket a festményeket köteles volt kitenni minden bolond família az odujába. Mert afféle oduban laktak, ahová már a napnak is tilos volt besütni.

Sötétségben tartotta a népét a bolondok királya, tanulni nem tanulhattak, sámánok és varázslók gyógyítottak orvosok helyett és a betegeknek imádkozni kellett, míg meg nem haltak. De mint mondtam, betegek a testmozgásnak köszönhetően nem nagyon voltak, így az imádkozás is csak kevesek kiváltsága volt. Templomokba kötelező volt járni, de ott már nem papok, hanem a falu bolondjai miséztek.

Így teltek hát a hétköznapok a bolondok országában, míg egyszer valaki véletlenül kinyitotta a határon az emberi szájat formázó égig érő kaput. Ebben a szent pillanatban a bolondok szája is szóra nyílt, leomlottak a falak, porrá lettek az arénák, elmenekültek a házmesterek, pedig a kapu csak ennyit szólt: legyen világosság! És lőn!

Na, de sajnálatos módon, ekkor felébredtem és még sötét volt.