Földesi István

Május 8. vagy 9.? Nyugat-Európában 8., Oroszországban, az idóeltolódás miatt 9. Ekkor ért véget az európai háború. Volt esélye annnak,hogy mi korábban kiugorjunk? A mozgástér és kényszerpálya kettős lehetőségével és szorító kényszerével először valószínűleg a kitűnő magyar történész, Ránki György foglalkozott 1983-ban  A vonakodó csatlós vagy utolsó csatlós című tanulmánykötetben. Azóta több jeles magyar tudós, politikus és publicista fejtette ki erről a véleményét. A vita nem csillapodott, sőt az „áthallások” s a tudománytól alapjában idegen megfontolások miatt, sokszor indulatossá is válik. Ezért is annyira izgalmas Borhi László történész Nagyhatalmi érdekek hálójában című, 2015-ben megjelent műve.
A szerző egyik tézise az, hogy Magyarország lehetőségeit alapjában a nagyhatalmak határozták meg a kérdéses időszakban, és később is. Ez önmagában nem újdonság, hiszen az államok ősidők óta érdekrendszerek szövevényében alakították ki politikájukat, és azok az országok, amelyek ebben a szövevényben eltévedtek, súlyos árat fizettek érte és végül tragikus kudarcot vallottak. Borhi kifejti, hogy a kisállamok relatív szuverenítása az adott időszakban egyre gyengült, s ebben az angolszász hatalmak is elmarasztalhatók. Nos, ezen kesereghetünk, de aligha lehet a nyugati szövetségeseknek felróni, hogy saját érdekeiket követték. A szerző megállapítja, hogy a magyar kiugrásnak nem volt realitása. Ez a sommás ítélet megkérdőjelezhető, de az, hogy a kiugrás kizárólag a nyugati szövetségesek felé történjen, valóban vágyálom volt.A háború alakulásának és az igen rosszul titkolt fegyverszüneti tapogatózások sikertelenségének egyértelmű üzenete az volt, hogy ki kell lépni a háborúból, és az egyetlen tárgyaló fél csak Moszkva lehet. Ezt megerősíti a szerző által idézett beszélgetés Honti Ferenc kisgazda politikus és egy szovjet diplomata között: „Magyarország számára egyetlen választás létezik: szakítás Németországgal”. A magyar vezetés béketapogatózásainak fő motívuma a visszanyert területek és a világháború előtti társadalmi rend megőrzése volt.
A nyugati hatalmak ugyan nem voltak elragadtatva a Horthy-rendszer államrendjétől, de elfogadható lett volna számukra. A háború utáni rendezésről azonban nem akartak tárgyalni, mert még egymás között sem volt megállapodás ezekben a kérdésekben. Alapjában két stratégiai célt követtek: minél gyorsabban, elviselhető veszteségekkel legyőzni a náci Németországot, és elérni, hogy a Szovjetunió ezután a legrövidebb időn belül csatlakozzon a Japán elleni háborúhoz.
A szövetségesek e céloknak rendeltek alá mindent. Az enyhén szólva túlzás, hogy céljuk lett volna Magyarország német megszállása, hogy a Wehrmacht és a Luftwaffe jelentősebb erőket csoportosítson át a Kárpát-medencébe. Az amerikai vezetésnek nem lehettek illúziói e tekintetben. 1944 nyarára már csak 46 ezer német katona és rendőr volt az országban, a keleti fronton viszont a magyar honvédség 200 ezer főt vont össze a megszállás után, ráadásul Magyarországról immár feltételek és korlátok nélkül áramolhatott Németországba a nyers- és hadianyag. Röviden: a megszállás nem terhet, hanem katonai és gazdasági előnyöket jelentett a német hadvezetésnek.
Vélhetően a terjedelmi korlátok miatt a szerző alig foglalkozott a front helyzetével az adott időszakban. De, mint megjegyzi, az akkori budapesti vezetésnek illett volna szembenéznie azzal, hogy a szovjet hadsereg a magyar határoktól már csak 50-100 kilométerre volt, és Észak-Ukrajnában a német hadseregcsoport éppen összeomlott.
Az olvasónak van oka megkérdőjelezni, hogy a kiugrás valóban kollektív öngyilkosság lett volna-e. Ha az ekkor már a Kárpátokban felvonult első magyar hadsereg letette volna a fegyvert a szovjet csapatok előtt (németek elleni fellépésre nem is lett volna szükség), akkor újabb kb. 400 km széles rés támadt volna az arcvonalon. Ezt a Wehrmacht már nem tudta volna bereteszelni, mert a térségben nem voltak egységei, amelyek – akár időlegesen is –blokkolni tudták volna az útvonalakat.
Ebben a helyzetben Berlin számára a legfontosabb a Balkánon harcoló csapatainak visszavonása lett volna, ami később meg is történt. A legnagyobb arányú harci tevékenység a Közép- és Dél-Dunántúlon volt, s a térség hosszabb ideig jelentős hadszíntérré vált, ami az első hadsereg fegyverletétele után is elkerülhetetlen lett volna. Ez a megoldás súlyos emberi és anyagi veszteségekkel járt volna, de esély lett volna rá, hogy magyar állampolgárok százezreit ne deportálják haláltáborokba, hogy a politikai alvilág ne kerüljön hatalomra, és a magyar főváros megmeneküljön  az ostromtól.
Ezzel kapcsolatban érdemes megfontolni George Kennannak, az amerikai külpolitika meghatározó teoretikusának gondolatát, miszerint fel kell tenni a kérdést, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nem lehet együttműködni a gonosszal, és még óriási áldozatok árán is szembe kell fordulni vele. A kérdésre 1944-ben tragikusan rossz válasz született

Földesi István