Mihalicz Csilla

Az első pohár alkohol már kisgyerekként megvolt neki. A papa készítette a bort, ezért mindig volt otthon, hamar került rum is a teába, az első berúgás 14 évesen abszolválva… Karafiáth Orsolya író kamaszlányként együtt járt a szüleivel a PeCsába. „Anyám fiatal volt még, mikor engem szült, és 19 évesen inkább bulizni akart, nem gyereket nevelni” – mondja. A család nem a biztonságot, a szeretetteljes megtartó otthont jelentette, hanem a pusztító örökséget adta tovább. Szirén című regényében az író az alkoholfüggés családi mintázatát ábrázolja. Interjúnkban azt járjuk körül, feloldható-e a generációkon átívelő karma. 
Hiszel a karmikus örökségekben? Nem a szenvedélybetegek felelősség-áthárítását szolgálja ez az elmélet?
Karafiáth Orsolya: Hiszek abban, hogy a gének és a hozott családi minták óriási befolyással vannak ránk. Egyszer részt vettem egy Hellinger-féle családállításon, és én ott ösztönösen a dédnagyanyámat, nagyanyámat és anyámat választottam magam köré, és a végére összeállt egy csoportkép három egymás nyakán ülő asszonnyal, akik eltorzult arccal, egymást marva és védve próbálnak valahogyan túlélni. Ez nagyon régen volt, még éltek a családtagjaim, még ittam, és olyan periódusban voltam, amikor azt gondoltam, hogy az egész életemet szétdúlta, amit a gyerekkoromban átéltem. Úgy éreztem, azért olyan nehéz minden, mert nem kaptam otthon érzelmi biztonságot, stabilitást, csak egy olyan mintát, amely belevitt a függőségbe. Aztán be kellett látnom, hogy a hibáztatáson túl kell lépnem. A szüleim azt adták tovább, amit maguk is hoztak – úgy neveltek, ahogyan képesek voltak rá. Nem akartak rosszat, de csak ennyit tudtak adni.
Érzelmileg is el tudtad engedni a hibáztatást vagy csak fejben?
Az a baj, hogy a legváratlanabb helyzetekben csap le rám újra és újra. Olykor mérhetetlen dühöt érzek amiatt, hogy nekem mindenért hússzor annyira meg kell küzdenem, mint annak, akinek nem kell folyton a démonaival hadakoznia.
De ha nem ilyen lett volna a gyerekkorod, más ember lennél, másfajta érzékenységgel.
Örülnék annak, ha más ember lehetnék. Komolyan! Odaadnék mindent egy kiegyensúlyozottabb életért, egy boldog párkapcsolatért, amelyben nem egymás húsát rágjuk szét mindennap.
A család szó hallatán milyen kép merül fel benned?
Kertben ülni, és sok rokonnal körülvéve szalonnát sütni.
Volt ilyen?
Volt, mert amikor kisgyerek voltam, a szüleim még nem abban az állapotban voltak, mint később. Az apai nagyszüleim szép polgári életet éltek. De mindig olyan érzésem volt, mintha én abban csak látogató lennék. Sokszor lepasszoltak a szüleim olyan barátokhoz, rokonokhoz, ahol jó hangulat volt és családérzés. Az első fiúmhoz is azért ragaszkodtam annyira, mert a szülei úgy kezeltek, mint egy kóbor macskát, amit miután hazavisznek, kényeztetnek, kis kedvenc lesz. Volt náluk egy kis szobám, én voltam a „kislányuk”. Nem is a fiút szerettem annyira, hanem azt, hogy belekerültem egy családba.
Emlékszel az első berúgásra?
A szüleim nem engedtek el valahova, mert azt mondták, hogy nem takarítottam ki. Mire én ki akartam ugrani az ablakon: neki is rontottam, apám rántott vissza, és azt mondta: „nem ugrálni, takarítani!”. Majd elmentek, és rám zárták az ajtót. Akkor én azt mondtam: „na, jó, akkor most kicseszek veletek” – és elkezdtem kiinni a bárszekrényt. Elég hamar kidőltem. Talán 14 éves lehettem.
Tehát megtanultad a leckét, hogy mit kell tenni, ha ki vagy borulva. A regényed hősnője azért mégis csak kijön az alkoholizmusból, sőt, az „alkesz” nagymama is, aki aztán az élete utolsó 20 évében átadja magát a családja szadizásának. Őt egy az egyben az anyai nagymamádról mintáztad?
Sok van benne a nagyiból, alapvetően belőle indultam ki, eredetileg az ő figurájára építettem volna az egész könyvet, de annyira durva lett, hogy nem érezték volna hitelesnek az olvasók. Nagyon izgatott, hogyan tudom megformálni a figurát, és ezáltal el tudtam magamtól távolítani a valóságos személyt. Az ő leszokása egyébként egy másik borzalomba való belemeneküléssel volt egyenlő: öregkorában tombolt igazán a nárcizmusa. És hát, nekem sem sikerült ettől – az alkoholt elhagyva – teljesen megszabadulnom. Erről nem szívesen beszélek, de akkor eléggé rákattantam a nyugtatókra, és sokáig napi két dobozt cigit szívtam.
Érdekes, hogy a félelemtől a csodálatig milyen széles skálán mozognak a regény hősnőjének az érzelmei ehhez a nagyihoz. Látszik, hogy ő minden negatívuma ellenére jelentős személyiség volt.
Igen, mamáért, mármint a valós alakért odáig voltam, mert roppant szórakoztatónak találtam. De féltem is tőle. Erős asszony volt, akitől elvették a birtokait, lovait, hét testvéréből az egyiket a szeme láttára lőtték agyon. Először Verőcére telepítették, ahol hamar szert tett egy málnásra. Később mindig csodálkoztam, hogyan lehetett nekünk 170 négyzetméteres lakásunk a Kodály köröndön, és telefonunk, amikor még másnak nem volt. A mama erre csak annyit mondott: „gyermekem, engem nem társbérletbe teremtettek! Én összeszedtem a nagyapádat – egy katonatisztet! – mert tudtam, hogy ezt kell tennem, és kicsináltam a társbérlőket”.
Azért egy ilyen kevéssé szerethető nagymamától is van mit tanulni, nem?
Persze! Mikor depressziósan feküdtem a klinikán, azt mondta: „Velem aztán bármi történhetett, ha hullák hevertek körülöttem, átléptem rajtuk. Te meg fekszel a sötét szobában?! Mekkora szar vagy!”
Téged ez lehúzott?
Nem, inspirált! Sokat kaptam tőle, de azt is láttam, hogy anyámat, aki sokkal gyengébb volt, teljesen kicsinálta. Nagy mókamester volt – rendszeresen eljátszotta, hogy meghal. Feküdt az ágyon, fennakadt szemekkel, mi pedig eleinte kétségbeestünk, aztán már nem, amikor ezt sokadszor játszotta el. Volt, hogy fölpattant, és elkezdett rikácsolni: „Ennyit érek nektek? Feldobom a talpam, ti meg csak röhögtök?”
A humorod például tőle örökölted, nem?
Isteni humora volt! De borzasztó volt látnunk, mekkora hazug, és ezzel mennyire megfertőzött mindent. A húgommal sokat hallgatóztunk, és észrevettük, hogy nem egészen úgy vannak a dolgok, ahogy a felnőttek mondják. A mama csináltatott egy rácsot, és mi tudtuk, hogy negyven ezret fizetett érte, de anyánknak a dupláját mondta, és kifizettette vele. Én utálom a hazugságot, mert láttam, hogy nincs ellene védekezés, mert ha én meghazudtoltam a mamát, akkor anya nekem esett.
Azért nincs gyereked, mert nem akartad továbbadni a mintát?
Fiatalon azért nem akartam gyereket, mert még erősek voltak bennem a családdal kapcsolatos negatív érzések. Később meg már annyira szerettem – és kereknek éreztem – az életemet, hogy nem bírtam volna, hogy bármi megzavarja. A változásokat rosszul viselem. Tisztelem, aki mer gyereket vállalni, hiszen az hatalmas felelősség, de én nem szeretném, hogy az életem a gyerekről szóljon.
Akkor hát mit akar üzenni a könyv borítója: egy eszelős tekintetű mezítelen nő ölel magához egy játékbabát?
Nekem azt jelenti, hogy nem szeretném elengedni a bennem élő gyermeket, de még nem is tudom jól kezelni. Pedig már szerencsésebb vagyok, mint az anyám, mert ma sokkal több a fogódzó. Ha anyám akkoriban elment volna pszichológushoz, körberöhögte volna saját magát – és őt is a környezete. Ő borzasztóan szégyellte, hogy iszik, zugivó volt. Ebből persze nagyon kínos szituációk keletkeztek, például, amikor megtaláltuk az otthon elrejtett italokat, és próbáltunk beszélni róla, de ő kitartóan tagadott.
Végül is az alkohol miatt halt meg?
Valószínűleg öngyilkos lett. Apám cukorbeteg volt, de nem vett róla tudomást, és a betegség tönkretette a szervezetét. Anyámat ez nagyon megviselte, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg meg akart halni, mert ott volt mellette egy elejtett telefon. Talán az utolsó pillanatban meggondolta magát, és segítséget akart kérni. De persze ezt csak találgatjuk - búcsúlevél nem akadt.
Azért ez valóban súlyos örökség. Társadalmi léptékben is az. Látsz abban változást, hogy az alkohol a leginkább bocsánatos, a végtelenségig tűrt szenvedélybetegség?
Ez nem változott. Éppen ezért vállalom fel, hogy beszéljek róla. Tegnap egy gimnáziumban tartottam előadást, és láttam a gyerekeken, hogy ez jelen van a családokban. Amikor odajön a kislány, és megkérdezi: „hogyan lehet segíteni, persze nem az ő családjáról van szó, hanem az ismerőséről”, akkor tudom, hogy de, az ő családjáról van szó. Óriási probléma, hogy a munkahelyeken egészen addig szemet hunynak, míg valaki teljesít. Ha már nem tud, akkor kirúgják. Ez rendszerszintű probléma, és nem látom, hogy lennének jó megoldási stratégiák.
Az is a rendszerszintű probléma része, hogy a szakember azt mondja neked, hogy nem alkoholista vagy, csak nagyivó. Nem gondolod?
Két terapeutához jártam, és az egyik mondta ezt. A másik pedig azt, hogy de, igenis alkoholista vagyok. Én ezt nem tudom eldönteni.
Hogyhogy? Rossz kimondani? Az AA csoportban ez a bemutatkozás része.
A kimondás nem riaszt, a közösség ereje viszont engem - és ezt nagyon hangsúlyozom, hogy engem, mert sokaknak életmentő - nem inspirál, és nem segít. Nekem arra van szükségem, hogy egy ember üljön velem szemben, és csak velem foglalkozzon. Amikor az addiktológusommal megismerkedtem, már nagyon mélyen voltam. Kapaszkodtam belé, hogy mentsen meg. Abból is gondolom, hogy alkoholista vagyok, hogy nem merek kockáztatni. Ha nagyivó lennék, megihatnék egy-két pohár bort ebéd után.
Neked nem kellett lemenned a gödör aljára ahhoz, hogy leszokj?
De igen. Ordas mélypont volt, amikor egy jó barátommal bevackoltuk magunkat a lakásomba, és már csak ittunk, hozzá gyógyszerek, miegymás… Nem volt munkám, nem volt semmi más az életemben. Ha akkor nem rángat ki a barátnőm, és nem visz el az addiktológiára, akkor lehet, hogy megölöm magam. Mindennap azt éreztem, hogy már nem tudok még egy napot elviselni. Ennél mélyebb mélypont nekem nem kellett.
Az elhatározásban mi segített?
Borzasztó hipochonder vagyok, és féltem a külsőm megváltozásától. A cigiről is azért mondtam le, mert a fogorvosom azt mondta, hogy az ínyem tönkre fog menni. Persze a sokéves rombolásnak már így is megvannak a nyomai. A másik, ami segített, a félelem: az, hogy 32 évesen nem tartottam normálisnak, hogy mindig csak a halálra gondolok.
Kísértett a családi mintázat?
Igen. Anya is mindig mondta, hogy öngyilkos lesz, a húgomnak is vannak emlékei, hogy anya hogyan akarta megölni magát. Egyébként úgy gondolom, hogy ha az életemben megoldhatatlan probléma merül föl, akkor ez logikus válasz lesz részemről.
Ez nem válasz, hanem elmenekülés.
Nem kell mindenáron küzdeni. Azért is fennáll a veszély, mert valahányszor magam alatt vagyok, önkéntelenül is ezt a mintát kezdem követni.
Mit gondoltál, amikor édesanyád öngyilkos lett? Hogy cserbenhagyott? Vagy helyeselted?
Nehéz erre válaszolnom. Akkor már ezer éve külön éltünk, és nem volt jó a viszonyunk. Nekem ez oké volt. Logikus lépésnek tartottam. Nem lehettünk abban biztosak, hogy tényleg meg akart halni, de szerintem igen.
Hogyan lehet egy alkoholistának segíteni?
Amikor még maga sem akarja, akkor sehogy. Én is csak akkor hagytam, amikor már minden idegszálammal rettegtem, hogy ez meddig megy még így. Szerintem igaz az az állítás, hogy „a szer erősebb nálunk”, meg kell fontolnunk, hogy milyen stratégiákkal győzhetjük le. Van, akinek magától is megy, de én nem voltam rá képes.
Szigorúan tartod nyolc éve, hogy egy kortyot sem iszol?
Igen. Ott ültem egy barátnőm mellett – akivel együtt szoktunk le –, amikor azt mondta, hogy ő már annyira stabil, hogy egy sör most már belefér. Mondtam, hogy ne tegye, de hiába, és két hét múlva már ugyanannyit ivott, mint régen. Előbb hajléktalan lett, aztán az utcán delirálva elesett, bevágta a fejét és belehalt. Én nem akarom kísérleteknek alávetni magam. Elvagyok a kávéval, a teával, vízzel. Tőlem már annyi mindent elvett az alkohol! Azért persze nagyon rám tud törni néha, hogy ha nem sikerül kizökkennem a valóságból, akkor be fogok kattanni. Akkor beveszek két tablettát, bár nem vagyok rá büszke.
Egy leszokásban levő ismerősöm azt mondta, őt leginkább a „soha többé” nyomasztja. Te ezzel hogy vagy?
Épp a múltkor mondtam egy barátnőmnek, hogy ha 70 éves leszek, újra elkezdek inni és cigizni. Akkor már nem bántok vele senkit, és az sem érdekel, hogy fogok kinézni. Ha lesz még tíz jó évem, sok kacagás, buli, elmondhatom a végén, hogy megérte. Amikor ittam, sokkal jobb fej voltam, és sokkal felszabadultabb. Sajnos néha kihozta belőlem az agressziót is: olyankor nekimentem mindenkinek. De mindig tudtam még egy taxit hívni. A családunkban mindenki nagyon bírta a piát. Ha reggel kilencig ittam, akkor még tizenegykor be tudtam menni dolgozni.
Úgy érzem, sajnálod, hogy nem ihatsz?
Azért a józanság is jó. Az viszont borzasztó volt, amikor a piáról szólt az életem. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, milyen volt, amikor éjszaka csak arra tudtam gondolni, hogy le kéne mennem a benzinkúthoz, és venni valami bort, hogy megnyugodjak, és megérjem a másnapot.
A családi karmát hogyan lehet megtörni?
Segített volna, ha nekem is lesz gyerekem. Nemrég beszéltem valakivel, akinek borzalmas abuzált gyerekkora volt, és azt mondta, akkor érezte, hogy helyre zökkent a világ, amikor a kislányát sikerült szeretetben felnevelnie. Azzal, hogy egyedül felnevelt egy örökbefogadott gyereket, rendbe hozta a saját életét is. Nekem más az utam. Nagyon sok önismeretre próbálok szert tenni, figyelek magamra és erős kapcsolatokat építek ki, amiben persze van önzés is: azt remélem, hogy „megtartanak”. Ezzel együtt sem gondolom, hogy túlléptem volna a karmán. Annyit tudok tenni, hogy viszonylag normális életet élek. De a váratlan indulataimon, a depressziómon, a hirtelen nekikeseredéseimen, a vádaskodásokon még sokat kell dolgoznom. Próbálok reálisan ránézni arra, amit otthonról hoztam. A szüleim nagyon művelt és művészetorientált emberek voltak. Anyám feminista irodalmat olvasott, apám folyton Beethovent és Pink Floydot hallgatott. Talán egy jobb családban nem kaptam volna ennyit. Azt is tőlük tanultam, hogy menjek mindig előre, és ne törődjek mások véleményével.
Tudatában voltak annak, hogy rossz szülők?
Szerintem nem foglalkoztak ezzel, elvoltak a maguk dolgaival. Fizikai hiányt nem szenvedtünk semmiben, nem bántottak minket, jól tanultunk… Úgy érezték, teljesítették a velünk járó kellemetlen kötelességeket. Anyám gyakran mondta: minek kellettek neki gyerekek, olyan keveset élt még. Úgy érezte, hogy vakvágányra került az élete.
Mikor kezdtél rálátni arra, ami a gyerekkorodban történt veled?
Olyan 26 éves korom körül kezdtem ezen gondolkodni, addig csak mentem előre, mint egy kis tank. A Ludwig Múzeumban dolgoztam, állami díjakat kaptam, úgy éreztem, minden jól megy. Bulik, barátok, utazások, jó élet… Aztán egyszer csak jöttek a pánikrohamok. Akkor már évek óta ittam, úgyhogy a szorongások ennek az idegi mellékhatásai lehettek. Akkor mentem először pszichológushoz, és elkezdtünk visszafelé haladni az időben. Én addig azt hittem, idilli gyerekkorom volt. Aztán lassan előjöttek az emlékek.
Tudsz már kötődni?
Van még mit tanulnom. Folyton társfüggő kapcsolatokba keveredem, betegesen csimpaszkodom, mindent elviselek egy szintig, aztán váratlanul kilépek. A barátságaimban jobban működöm, de abban is van egy furcsa mintázat: mindig kell lennie egy – úgymond – szerelmes barátomnak, akire rákattanok pár évre, sülve-főve együtt vagyunk, aztán egyszer csak elmúlik. Jóban maradunk, de az intenzitás megszűnik. Hanyagolom azokat, akik igazán fontosak lennének, és belemegyek felületes kapcsolatokba. Talán, mert otthon is azt láttam, hogy a családom nőtagjai ragaszkodtak a pocsék házasságukhoz. Még sok időnek el kell telnie, mire minden a helyére kerül.

Fotó: Bellai László

Forrás: Hogyan mondjam el neked?