Illyés Károly
1957-58-ban az óbudai grundokon pezsgett az élet. 9-10 éves srácok fáradhatatlanul kergették a labdát és egymást. Akkoriban sok grund volt, még több focizni vágyó kissrác. Lakóhelyünk közvetlen közelében volt a Kispálya, kissé távolabb a Nagypálya. Ha a létszám úgy hozta, a Kispályán, ha teljes volt a csapat, a Nagypályán döngettük a lasztit. Azt a labdát, amit ócskavasgyűjtésből vásároltunk minden szezon kezdetén. Kedélyes külvárosi iskolánkban pallérozódtak a hármashatárhegyi, remetehegyi, táborhegyi kölkek. Megalapítottuk saját külön bejáratú fociegyletünket, mert a magyar mindig frakciózik! Így született meg a TFC, (Táborhegyi Foci Klub), RFC (Remetehegyi Foci Klub), UFC, és az ördög tudja, milyen FC. A nővérkék, húgocskák ráhímezték a fehér atlétatrikóra a rövidítéseket, amihez jött a fekete klottgatya, és készen volt a „Mez”. Az a fekete ruhadarab hétvégére olyan kemény és piszkos lett, hogy ha a szülők életveszélyes fenyegetésére egy napra megszabadultunk tőle, megállt a két szárán.
Megkezdődött a versengés a klubok között. Vérre menő meccseket vívtunk, először nagyon amatőr módon, majd egyre jobb szervezéssel zajlottak a mérkőzések. Idővel híre kelt a fergeteges és egyre színvonalasabb derbiknek. Jöttek a távolabbi települések „mérkőzésszervezői”. Vasárnap reggelente buszra, alkalmanként vonatra pattantunk, hogy időben megérkezzünk a meccs helyszínére. És – megjelentek a játékos-megfigyelők. Hogyan s honnan szereztek tudomást a mérkőzésekről, örök talány maradt. Kezükben egy puhafedeles füzetkében szorgalmasan jegyzeteltek a partvonal mentén, majd a kettős sípszó után magukhoz intették a kiszemelt játékost és megtették ajánlatukat. Egy-két év alatt sokunk elkelt, magasabb osztályban folytattuk. Vasárnap délelőtt voltak a „hivatalos” klub meccsek, délután, mintha mi sem történt volna, megjelentünk a Nagypályán és ott folytattuk a régi sporikkal. Az akkoriban másodosztályú III. Kerületi TTVE kölyök csapatába kerültem. Az MTK és a kerületi csapat amolyan baráti viszonyban állt, Hidegkuti Nándornak köszönhetően, mert ő is a kerületben kezdett focizni. Mindvégig megmaradt – ahogy ő mondta – „óbudai srácnak”. Egy szezon eleji felkészítő meccset a zord idő miatt a salakos pályán kellett letudni. Az olimpiai bajnok, VB ezüstérmes világhírű játékosok (Hidegkuti, Sándor Csikar, Bödör) nem tépték a szájukat, amiért salakon kell játszani. Kedélyesen, igazi örömfocit bemutatva hajtották le a 90 percet. Meccs után, a klub büféjében lehajtottak egy korsó Kőbányai világost, megsimogatták a körülöttük sertepertélő kölykök buksiját, majd hazaindultak. Gyalog, mert autójuk… az nem volt! 
Persze az egyesületi pályák szélen is ott voltak a megfigyelők minden kölyök meccsen. Árgus szemmel keresték a tehetséget. Egyszer egy jelentéktelen külsejű „bácsi” intett magához. „Mészáros József vagyok, a Fradi ifi edzője. Többször megnéztelek. Apró termetű, de gyors játékos vagy. Lenne kedved a Fradiban focizni?” Milyen választ adhat egy alig tizenéves, maszatos képű legényke? Az az ember, aki az ifiket edzette, aki később a nagy csapat vezetője lett és sikert sikerre halmozott, vette a fáradságot és időről időre elment megnézni a segítői által kiszemelt srácokat! 
Aztán a ’60-as évek közepe felé arra ébredtünk, hogy nagy munkagépek jelentek meg először a Kis- és a Nagypályán, majd a kerület számos igazi focipályájánál. Elbontották, rusnya panelépületeket emeltek, a focikedvelő srácok hontalanok lettek. Egyre kevesebb aranylábú gyerek focizott, mert már nem volt hol. Egyre ritkábban jelentek meg a megmaradt pályaszélen a megfigyelők, mert már nem volt kit figyelni. Egyre kevesebb „edzőbácsi” tüsténkedett a kölyökcsapatoknál, mert már nem volt kit instruálni. Még jöttek az eredmények, a ’66-os vébé emlékezetes brazil–magyar meccse, a Fradi VVK győzelme, aztán az eredmények is elmaradtak. ’70-ben, első hajómról hazatérve azzal szembesültem, hogy a számtalan óbudai focipálya már csak emlékeimben lelhető fel. Ahogy a lelkes kissrácok, játékos megfigyelők, lelkiismeretes edzők is, akik fizetést nem, csak némi hozzájárulást kaptak, ami a villamosjegyre volt csak elegendő. Jöttek a nagyszájú, csak a pénzre hajtó sporik, edzők, vezetők. Azt hiszem, akkor kezdődött a magyar foci agóniája! A grundok kitermelték a tehetséget, a lelkes, önzetlen edzők munkájának eredményét az egész világ csodálta...

Ma? Az adófizetők milliárdjaiból fenntartott „akadémiák” is kitermelik a tehetséget? Az „alulfizetett”, hű de lelkes nagyon lelkes, no name edzők munkájának eredményét az egész világ csodálja? Semmi nem változott?…