Kamarás István OJD:

Részlet Tarkovszij filmjéből

Még akkor, amikor a „hazánkban ideiglenesen itt állomásozó szovjet hadsereg tisztjei beköltöztek öröklakásaikba Veszprémben, Kiskunhalason vagy Bátaszéken, a Kell a jó könyv néven futó, a szovjet szépirodalmat propagáló olvasómozgalom keretében bátor szakszervezeti könyvtárosok Bulgakov, Okudzsava, Ajtmatov, Vasziljev regényeit ajánlották szocialista brigádok tagjainak kulturális vállalásaikat teljesítendő. Akkoriban történt, hogy A Mester és Margarita négy évvel előbb jelent meg nálunk (1969-ben)), mint hazájában, 1984-ig hét kiadásban 315 ezer példányban. 1973-ban (vagyis itthoni megjelenése után négy évvel) a közművelődési könyvtárakat látogatók 22, a könyvtárhasználó fizikai munkások 19 százaléka olvasta ezt a regényt. Ha nem volt ekkora befogadó tábora Tarkovszkij filmjeinek, a nyolcvanas évek második felében a 20-40 éves felsőfokon tanulók vagy végzettek negyede látta Tarkovszkij filmjei közül az Andrej Rubljovot és a Solarist, ötödük a Stalkert. Bátor irodalmárok, szerkesztők, népművelők, könyvtárosok, pedagógusok és lelkészek közül sokan elmentek a falig, olykor egy picit még tovább. Andrej Tarkovszkij világával - melyben transzcendencia rendre átizzik az immanencia szövetén - elsőször 1985-ben találkoztam, amikor Blanckenstein Miklós alsó-krisztinavárosi káplán kibérelte a Diadal mozit, hogy aztán a Stalker megtekintése után század magammal késő éjszakáig beszélgethessünk róla Szekfű András vezetésével. Mivel éppen akkor kerültem a Vitányi Iván által irányított Művelődéskutató Intézetébe, lehetőségem nyílott a Stalker és a Tükör befogadásának vizsgálatára különböző világnézetű nézők körében. Miként másfél évtizeddel azelőtt A Mester és Margaritát, Tarkovszkij filmjeit is tárt kapukkal, nyitott lélekkel fogadták hazánkban, a Bulgakov-regényt jóval szélesebb körben, a Stalkert, a Solarist és a Tükört elsősorban értelmiségi, filmes és vallásos szubkultúrákban. Kutatásom keretében a nyolcvanas évek végén a Stalker megtekintése után pannonhalmi bencés diákokkal, a szegény iskolanővérek debreceni diákjaival, katolikus lelkiségi mozgalmak tagjaival, a bajai és a kaposvári tanítóképző, a Politikai Főiskola diákjaival, a könyvtárosoknak rendezett olvasótábor résztvevőivel, Krisna-hívőkkel és a szatmárnémeti teológiai főiskola hallgatóival beszélgethettem a filmekről. Minderről minap módomban volt szólani (pontosabban írni) az Műcsarnokban megrendezett Az Emlékek tükre című kiállítás alkalmával -  melynek kurátorai Andrej A. Tarkovszkij (a filmrendező fia) és Medve Mihály voltak, a megnyitó beszédet pedig Enyedi Ildikó tartotta -, mely Tarkovszkij önéletrajzi filmje, a Tükör világához kötődik. A látogató spirituális utazás részeseivé válhat az élet valósága és a műalkotás között, mely fogalmak végigkísérték a filmrendező munkásságát. Tarkovszkij Magyarországon című írásomban eldicsekedhettem azzal, hogy a Tükörnek olyan elemzése és értelmezésével, mint az olasz reneszánsszal foglalkozó Leonyid Batkiné (mely még a filmes szakemberek körében is igen ritkaságszámba ment), csupán Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos könyvei és tanulmányai versenyezhetnek, mint nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi Tarkovszkij-recepciónak is csúcseseményei. A szerzőpár joggal hasonlítja Tarkovszkij filmjeit az ikonhoz, mely nem csupán jele a szentnek, hanem azonos is vele. A filmrendező magáról a létről akar velünk, nézőkkel dialogizálni. Amikor filmjeit nézzük, zarándokúton vehetünk részt, csatlakozva filmjei kulcsszereplőihez, Rubljovhoz, Krishez, a sztalkerhez, vagy a Tükör önmaga nyomába eredő és gyökereit kerteső főhőséhez, melyben a zarándok-attitűd tipikusan szemlélődő beállítódás, a megnyílás és a befogadás erőfeszítése.

A Tükör hőse - hozzátehetjük számos nézője is - kizökkenve az időből erkölcsi válságban van. Ebben a határhelyzetben talál rá a terápia hatékony módjára: múltja és jelene vizsgálatára különféle tükrökben (a gyermekkor, a művészet, a belső világ, a törté elem tükreiben), ugyan még nem színről színre, még „csak” a művészi érzékletesség homályosságában maradva, mégis katarzisban részesülve. A Tükörben sem a gyermekkori, sem a jelenkori átlépésekkel elérhető paradicsomot nem nyelte el az életút közepének dantei erdeje. Bach zenéjének elhallgatása után a megnyugvás csendjében még hallhatjuk a kisgyermek Aljosa diadalmas, „mindennek ellenére élet és szabadság”-jelentésű kiáltását. A jótékony homályban minden elem megbékél, lecsendesül, hatalmas mindenséggé válik.

A film számunkra  mint az ötvenes-hatvanas és a mostani évek elszenvedőinek  talán a „fortélyos félelem igazgat” filmbéli megjelenítése a leginkább belénk markolóbb. Mint míg Soros-plakátok hatására is migránsokat vizionáló falusiak, úgy rémiszti meg a film hősnőjét egy alig-alig valószínű sajtóiba mégis csak lehetőségének réme. Hazánkban mára már megszelídült Tarkovszkij filmjeinek egykori heves fogadtatása, de az internetes bejegyzések tanúsága alapján még mindig sokan találnak filmjeiben válaszra egzisztenciális (élet és halál, lenni vagy nem lenni) kérdéseikre. Bár filmjei üzenetei nem válthatók át semmiféle aktualitás aprópénzére egyre inkább időszerűek egyre szürkülőbb, egyre korlátoltabb egyre deszakralizáltabb világunkban. Batkinnak a Tükörről  egyáltalán nem véletlenül  H. Hesse Transzendieren! című költeménye út eszébe. A Stalker azt (is) üzeni, hogy az itteni erősen korlátozott világból igenis transzcendálhatunk a lehetséges és kívánatos világokba. Igaz, a Zónába bejutáshoz még elég a vakmerőség, a Szobába belépéshez már erkölcsi bátorság szükséges. Erre buzdít, bátorít, lelkesít a Tükör által is Tarkovszkij.