2018. aug 19.

Amikor megszálltam Csehszlovákiát

Amikor megszálltam Csehszlovákiát

csehszlovakia_nytimes.jpgSerény Péter
Fene se gondolta,  hogy ekkora pácba kerülök. Ez volt ugyanis az egyetlen reggel, hogy nem csaptam a hónom alá a New Yoirk Times  még hordozható vastagságú „ A”  szekcióját, a fő-fő hírekkel. Elaludtam, loholtam a metróig, eszem ágában se volt, hogy centeket tapogatva az ingzsebemben, megvegyem a lapot. Isten nem bottal ver, ha nem lustálkodom, akkor nem a Language Lab bájos ifjú tanárnője fogad a hírrel, hogy „Péter, ne is tagadd, Te szálltad meg szegény cseheket, ezért is érkeztél később a többieknél..”  Sejthető, hogy bár már a „felfrissítő” címkéjű nyelvtanfolyam harmadik hetében jártunk, „se köpni, se nyelni” nem tudtam. Csak annyit nyögtem ki végül, nem hiába krimi-szövegen gyakoroltuk, hogy „vajon ki tehette?” – „lehetett volna a tejesember, de nem ő volt...” – szóval azt mondtam: nekem van alibim (ejtsd: elibáj). Végtére, a New York és Budapest (vagy Prága)   közti, oda-vissza repülőút, civilnek, nem fér 24 órába. Oké, Péter, kíván szólni valaki? Naná, hogy kívánt.. Fura élmény volt. Ott ültem, és úgy olvasták a fejemre ezt az egészet, mintha egymagam mindjárt a szovjetek, meg a többi négy megszálló képviselője volnék. Nem volt kellemes.
Ezért is ragadt meg bennem az emlék. Egy osztrák fiú, valójában, inkább harmincas kutató, ösztöndíjas, a segítségemre sietett.  Pontosabban azt kezdte magyarázni, a maga kissé tanáros stílusában,, hihetetlenül erős akcentusával, mégis szabatosan, hogy ne feledjük, az ott, a nagy vízen túl, Kelet-Közép-Európa. Ott pedig  történt egy s más az utóbbi pár évtizedben, szerinte ezt be kellene kalkulálni. Megörültem a hirtelen jött egyszemélyes „felmentő seregnek”. De ennek is lett másnapja. Az ENSZ egyik demográfiai alosztályának élén álló, ismert magyar professzor a félemeleti presszónak csevegésre született kávéfelhőjében egymás után hívta tetemre magyar kollégáit, hogy bölcs dolog-e Trianon után megszállóként, ha a keleti blokk közös akciójában is, fegyveresen átlépni Csehszlovákia határát?
Aztán jöttek az újabb másnapok. Magán-kínba akkor kerültem, amikor szeptember közepe táján, más külföldi ösztöndíjasokhoz hasonlóan, feleségemmel, vendégül látott hétvégén egy amerikai család. Kedves, barátságos természetgyógyász férj, és jópofa tanárnő házaspár. (Kiváló szervezés, feleségem szintén tanárnő.)  Figyelmességből, hátha akadoznék az ismerkedés, egy prágai vendégprofesszort is meghívtak épp érettségizett fiával. Ezt előre megírták, még az események előtt. De, hogy a „történelem” közbeszólt, már az ajtóban azzal fogadtak: Bocsánat, ők nem tudhatták, mi készül, a prágai professzor úgyis csak másnap érkezik, ha nekünk kellemetlen lenne a találkozás, megkérik, jöjjön inkább másik alkalommal. Nagyot néztünk, és jól nevelten, „ugyan, hogy képzelikel”  hárítottuk el az ajánlatot. Belül, persze, azért volt kis félsz, mi kerekedhetik ebből ki....
Nem kerekedett semmi.  A prof nem akart kint maradni, és nem akarta, hogy  – eredetileg amerikai diplomásnak remélt - fia „az új helyzetben cserben hagyja a hazáját”. Függöny.  Házigazdánknak – modern divat szerint – szabad szájú felesége, örömében megosztotta velünk a tanítványaitól hallott sikamlós vicceket. Aztán mi, „a férfiak”  levonultunk a családi ház alagsori biliárdszobájába. Prof és fia is jobb volt, ezt mindkét részről (fair play!) nyugtáztuk. Tartottam tőle, hogy majd rajtam vesznek revánsot, de nem.  Még ugratásként sem mondta egyikük sem, hogy: „Péter, YOU did it”, hogy az én nyakamba varrja az egész históriát. De ez magán-élmény. A közösségi, kivált az ENSZ tanácstermének karzatán, napi belépővel, egészen más volt.
Sose hittem volna, hogy négy év múltán, és éppen Moszkvában, ahol laptudósító voltam , ennek a ’68-as augusztusnak különös, és más-más módon fontos, két mellékszereplőjével lesz (egyik esetben: személyes) találkozásom. Victor Louis-szal és Pjotr Seleszttel.
Egy, elsőre szószátyár, korántsem kellemes idős asszony, kinek elődöm, az illető kiváló kapcsolataira és helyismeretére utalva, bemutatott, utóbb valóságos kincsnek bizonyult. Nevét: Rita Korn(blum),ezért írom le, mintegy első benyomásom penitenciájaként. Évtizedek múlva a pesti ,  Idegen-nyelvű Könyvtár szabad polcán felfedeztem egy frissen kiadott, vastag kötetet. Ő volt a szerzője, és valóságos szovjet-orosz értelmiségi arcképcsarnokot tárt az olvasó elé „azokról, akikkel Sosztakovics, a nagyszerű zeneszerző asszisztenseként találkozhatott”. Nem csoda, ha az idős kollegina nem volt különösebben vonzó jelenség: Sztálin uralma jóvátehetetlenül megtiporta. Férjét likvidálták (az öldöklésnek ez volt a műszava), fiát az Olvadás évadja, a Hruscsov által megkezdett sztálintalanítás hozta ki a Gulágról. Túl  későn ahhoz, hogy a negyvenes éveiben járó férfi, feledtető alkoholmámor nélkül egyáltalán létezni tudjon. A hatalom útjai kifürkészhetetlenek: Rita néni és ronccsá tett fia (afféle jóvátételként)) a Kutuzov sugárúton kapott kis lakást, alig háztömbnyire az eljövendő nagyember, Leonyid Brezsnyev otthonától, és átellenben a Népszabadság tudósítóinak irodául is szolgáló lakásával.
Rita Korn muzikalitását illetően nincsen ismereteim, de politikai hallása, és éleslátása rendkívüli volt. Ő riasztott 1971 utolsó napjainak egyikén, kora hajnalban a telefonjával: „Nézze csak meg, azt a kis nyúlfarknyi hírt a Pravda 2. oldalának élén. Megkezdődött!” És valóban: pársoros semmiség (pestiesen: smonca), bolgár pártalpból átvéve: „ L. I. Brezsnyev elvtárs rendkívüli képességeiről és állhatatos küzdelméről a világbéke ügyéért”. A szörnyszülött szöveg, és közlésének helye megelőlegezte: Brezsnyev elsőszámú vezetővé építését, és utóbb, minden kártékonyságával is nevetséges kultuszának eljövetelét. „Olvasni kell, fiam, a Pravdát! Minél rövidebb a hír, annál több lehet mögötte!” Ezt csak egyetlen egyszer felejtettem el, akkor igencsak pironkodnom kellett miatta..
A „rémes” kolléganő szerencsétlen fia együtt raboskodott bizonyos Victor Louis-szal, akinek az én moszkvai munkám idején meglehetős híre volt a világsajtóban. Gyanúsan jól értesült volt, és látványosan sokkal többet engedhetett meg magának, mint bárki a szovjet fővárosban. Márkás nyugati autókkal furikázott, versenyistállónak beillő kocsiparkkal, és személyzettel (ők, mint én is hallhattam, nem urazták,  per Továris Lui szólították).
Victor Louis volt az, aki ’68 augusztusának harmadik hetében, mit tesz isten, épp nyugati irányban autózott a minszki sztrádán, ahonnan szinte lesodorta egy tankoszlop. (Jé: elengedték, igazoltatás, és némi telefonálgatás után.) Minderről pedig (hová tette szemét a  Glavlit cenzora?) meglehetős terjedelemben számolt be az általa egyébként is, Moszkvából tudósított londoni Daily Expresss olvasóinak. Naiv talán voltam, de annyira azért nem, hogy ne morfondírozzam el: vajon nem arra van-e kitalálva ez, a múltjánál fogva kézben tartható, feltűnően „nemzetközi” nevű, egyébiránt  elbűvölő riporter, hogy Moszkva nagyon nem hivatalos, de annál biztosabban hivatalos hangja legyen.(Ha jól tudom, huszonöt évet sóztak rá, kémkedés vádjával. Nemcsak fordított a moszkvai brit nagykövetségnek, hanem (hajjaj!) nősült is onnan, és a nevelőnő státuszú Jenny, hűségesen megvárta , míg ura kiszabadul.
 „Mama Korn”   pedig a családi barátjuk! Így lesz, mint oly sokszor az életben, a más szerencsétlenségéből a mi „szerencsénk”. Ha egyszer összehozna ezzel a Victorral, én  lehetnék a (persze, második) legjobban informált moszkvai tudósító... És a „rémes”, koros szomszédasszony, összehozott vele, az írók peregyelkinói falujához közeli birtokán. Victor Louis szívélyes volt, és egyáltalán nem elutasító. Ez azonban a Gulág-rabtárs édesanyjának szólt, nem nekem. A nagybetűs Forrás nem nyílt meg. Megmaradt a mosolygós, semmire nem kötelező, kellemes,  köszönő viszony (és egyszer egy nagy hírügynökségi irodavezetőkkel közös, személyes .nem munkajellegű ebédmeghívás.)
És eljött a nap, amikor Rita néni bölcsességét feledve, nem böngésztem végig a Pravda lepedő-oldalait, hogy szemem holtbiztosan a nem-hír Nagy Híren megakadjon. Ki fog ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozni, mikor (Vietnam amerikai bombázása közepette) maga Nixon jön Moszkvába. Alelnökként már járt itt, vagy másfél évtizede, valami kiállításon. Össze is szólalkozott,  a kőkemény propaganda-szöveget daráló Hruscsovval. (Ma már tudni:, az újító, szovjet párt- és kormányelnök azt hitte, így kivédheti a nyakába lihegő ellenfeleinek hol burkolt, hol nyílt támadásait. Csalódnia kellett, végül megpuccsolták.) Most nagy az izgalom, Nixon az első amerikai elnök, aki Moszkvába látogat, a lap különtudósítót is küld. Jani bá’ itt elődöm volt, és a nyugati német tudósítók kedvence, rajta is tesztelték, mi lehet a vasfüggöny mögötti, kivált a szovjet fejekben. Ha apám nem, de bátyám lehetne, szívélyes, jóindulatú ember. Régi motoros, nem szégyen, együtt dolgozva, stikában tanulni tőle. Ma van az első reggeli munkamegbeszélésünk. Azt mondja: „Láttad ugye a nap hírét?” Megmeredek. „A német kollégák mind azt kérdezik, hogy ezt egyenesen Nixon üdvözlő ajándékának szánta-e Brezsnyev”. Töredelmesen bevallom, hogy nem értem, rébuszokban  beszél. Mire ő: hát nem olvastad azt a háromsoros hírt a Pravdában, az oldal alján? Jesszus, mit hagyhattam ki? Rita Korn hajnali telefonja jut eszembe. Jani bá’: „Brezsnyev a mai nappal ezüst tálcán kínálja fel Seleszt levágott fejét Nixonnak”
Na jó, ezt mi, így nem írhatjuk meg, és ha mégis,   a lap nem közli. Elődöm bölcsen felhívja a pesti ügyeletes szerkesztőt: van egy bő közlemény a vasárnapi pártplénumról, meg egy, pár soros eldugott hír a Pravdában a Seleszt felfelé buktatásáról. Nem eldobni! Lehetőleg egymás mellé illesztenii!” Annyi már előbb, mendemondákból kihámozható volt,  hogy Csehszlovákia „testvéri tankokkal” levezényelt megszállását, a szovjet politikai bizottság aznapi vezető ügyeleteseként Pjotr Seleszt, az ultra-nacionalista hírben álló ukrán pártfőtitkár rendelte el. Ami, a „piros gomb” megnyomását illetően, akár igaz is lehetett. Csak azt nem hitte senki, hogy Seleszt egymaga döntött a támadásról. Brezsnyevék afféle engesztelő gesztusnak szánták a döntést. És én marha, észre se vettem, az eldugott hírt a Pravdában. Hiába, Rita néni ,a sokat megért,  szószátyár egykori Sosztakovics-asszisztens nagyon tudott valamit arról a világról. Ha Victor Louis-ra nem számíthattam is, a – már az egykori kolleginára csupán romjaiban emlékeztető – öregasszonytól egy életre megtanultam, hogy vannak esetek, amikor a sorok mögött, vagy éppen között a legrövidebb hírből is kihámozható a szenzáció.
Ma kedvenc adatbázisomban utána néztem. A  Népszabadság 1972. május 23. számának második oldalán, az induló hasábon ott a plénum és mellette a külön címes hír. A lényege: Pjotr Seleszt ezentúl egy a szovjet miniszterelnök-helyettesek közül. (Sok van belőlük.)   Eddigi címei: SZKP PB-tag, a szovjet kollektív államfői testület tagja, az ukrán kommunista párt első embere.(Ergo: Nixonnak nem kell paroláznia vele.)

Serény Péter


Illusztráció
A The New York Times 1968. augusztus 21. dátumú számából a címoldal felső részlete, a teljes oldalszélességet kitöltő főcímmel: „Csehszlovákiát elözönlötték az oroszok és  négy fegyveres erő a Varsói Paktumból. – Tüzet nyitottak a tömegre Prágában ˙(Képernyőfotó a lap adatbázisából, rajta az URL-címmel.)
.

 

Szólj hozzá

1968 megszállás Csehszlovákia Serény