Tudom, nem lehet mindenki kedvére tenni. Legyen szó bármiről: könyv, film, nő, étel – kinek ez, kinek az jön be. Vannak például, akik az én írásaimat nem tudják elviselni, olykor jelzik is, nem is túl finoman. Na, így vagyok én ezzel a hazai futball-kommentátorok többségével. Ki nem állhatom őket. 
Normálisan nem hoztam volna ezt szóba, de ezek most nem normális idők. Aki netán még nem tudná, mától foci vébé. Nagy dolog, fontos dolog, négy hétig még „náluk” is fontosabb. Említsek neveket? És itt jönnek képbe a kommentátorok, Hajdú B. István és a kollégái. Mivelhogy az a közvetítési mód, ami itthon elterjedt, már nem ízlés dolga: a társaival együtt ő is az egész mérkőzésen teljesen érdektelen statisztikai adatokkal tömi a fejünket, és, hogy úgy mondjam, le se szarják, mi történik közben a pályán. 
Az adatszolgáltatási téboly sípszóra, a meccs első pillanatában elkezdődik. Minden csapatról és játékosról tucatnyi statisztikájuk van, és akinél épp a labda van, arról azonnal el is mondanak jó néhány fölösleges adatot: hány gólt rúgott idegenben és hazai pályán, hány mérkőzést játszott már az idén, ilyesmiket – és a játékosok huszonketten vannak! 
A magyar kommentátor nem ritkán még egy támadás kellős közepén se vált, akkor esetleg éppen a két csapat egymás elleni eredményeit sorolja, akár húsz évre visszamenőleg. Miért gondolja, hogy ez bárkit érdekel? Magáról a meccsről viszont egyikük se mond soha, semmi hasznosat, meggyőződésem, hogy azért, mert valójában nem értenek a focihoz. Mást, mint hogy „feljebb tolta a védekezést”, még egyiktől se hallottam. 
Ez az agresszív, több adat, nagyobb élvezet közvetítési stílus, amely fene tudja, mikor kezdődött.  máshol, tudtommal, ismeretlen. Az általam hallott külföldi kommentátorok mindig a pályán folyó játékról beszélnek, és nulla statisztika. Akár egy edző, értik, mi történik, és meglátásaikat meg is osztják a nézőkkel, amivel hozzátesznek a játék élvezetéhez. 
A mieink viszont elvesznek belőle, az enyémből mindenképp, de kétlem, hogy egyedül lennék ezzel. Egykor, hol volt, hol nem volt, amikor még érdemes volt magyar meccsekre járni, emlékszem, hogy rászóltak azokra, akik sokat pofáztak, s ezzel zavarták a többieket. Na, ezt kéne a kommentátorainknak is megérteniük. Zavarnak. Te majd elájulsz az izgalomtól, ő meg arról beszél, hogy ezzel a bíróval az egyik csapat ennyiszer nyert és veszített, a másik meg annyiszor. Te felugrasz, mert a kedvenced már a negyedik védő mellett megy el, ő viszont eközben arról „informál”, hogy a csapatodnak hányszor sikerült az utolsó negyedórában gólt lőnie. Tényleg nagyon érdekes. 
Létezik ember, aki egyetlen adatot is megjegyez? Akkor meg minek? Viszont levenni a hangot, vagy túlságosan lehalkítani, nem megoldás, mert akkor oda a nézőtéri zaj, a szurkolók reagálása, a hangulat.
Ez van, legalábbis nekünk. 
Mától tehát négy hét kéjmámor, csodálatos meccsek és focisták, plusz némi járulékos teher. Mi nézzük a meccseket, ők meg csak beszélnek, beszélnek...

Bruck András