2018. máj 14.

Japán: Átlépés az egyetem “Vörös kapuján”

Japán: Átlépés az egyetem “Vörös kapuján”

voros_kapu.jpgFerber Katalin

Két évet kellett várnom, hogy bebocsáttatást nyerjek Japán leghíresebb egyetemének “igazi” vagyis az 1870-es években megnyitott részébe. Felkészítettek erre. Egy kolléga mosolyogva és szelíden magyarázta el, hogy csak óvatosan, semmi hangoskodás, visszabeszélés, a külföldieket többnyire bajkeverőknek tekintik a “Vörös kapu” mögött. Évekkel később egy ausztrál kolléganőm vallotta be nekem nevetve, hogy valahányszor belépett a Vörös kapun, összeugrott a gyomra, enyhe szédülés fogta el, s ez két évig tartott, amíg befejezte e “szent” helyen a tanulmányait. S eljött a nap, amikor a rendkívül bonyolult bürokrácián átjutva, beléphettem a közgazdasági tanszék épületébe. Kevesen hinnék el nekem, mily véletlenek sorozatán át jutottam el Hara tanár úrig, aki az ország egyik legjobb gazdaságtörténésze volt, de nevét csak a szakmabeliek ismerték.
Emlékszem az első találkozásunkra. Öt perccel korábban érkeztem, s a titkárnő szólt, hogy túl korán jöttem. Öt percet álldogáltam a tanszéki szoba ajtaja előtt. Amikor beléptem a szobájába, csak a hangját hallottam, mert az egész helységet elborították a könyvek és a folyóiratok. Egy keskeny “folyosón” közlekedett a titkárnő s én is csak így jutottam el a hang tulajdonosáig.
Köpcös, pocakos, joviális úriembert pillantottam meg az íróasztal mögött, de kukucskálnom kellett, mert akkora irathegy torlasztolta el az arcát, hogy ingatnom kellett a fejemet, hogy lássam.Nem állt fel, természetesen kezet sem fogott, Japánban voltunk, esetleg egy biccentés, hiszen én szakmai mentoromnak szerettem volna őt. Percekig beszélt, amiből csak annyit értettem, hogy kollégája (volt tanítványai egyike) akkor az ország leghíresebb fiatal gazdaságtörténésze ajánlott be hozzá. (Ajánlás nélkül egyetlen professzor sem fogadott “idegent”, sem írásban, sem szóban.)
Dadogva mondtam el, mivel szeretnék foglalkozni, s mit szeretnék tőle megtanulni. Mosolyogva hallgatott végig, de tudtam hogy ez a mosoly a szokásos (tanult) udvariasság.
Hallom, mondta, hogy maga valami keleteurópai országban járt egyetemre. Hol is? Magyarországon, mondtam kissé zavartan, de ő legyintett és mostmár őszintén felnevetett.
Nézze, én vagyok az egyetlen ezen a tanszéken, aki nem a Harvard, a Princeton, Oxford híres egyetemek ideküldött doktorjelöltjeivel foglalkozom. Az a könnyebb. Unom az elitet, tette hozzá. (Ezen meglepődtem, hiszen a Tokiói Egyetem egésze, különösen a jogi és a közgazdasági tanszék az ország jövőbeni állami elitjét oktatta, vagyis Hara tanár úr is egy elit egyetem elit professzora volt.)
Mintha kitalálta volna a gondolataimat, hirtelen harsányan felnevetett, s eldicsekedett vele, hogy az ősei oszakai hajdíszek és hajtűk készítői, derék kézművesek voltak, így aztán ő ezen a tanszéken a statisztikai kivétel. A kollégáim többsége nagyapjától apjától már megtudhatta melyik egyetem képezi az állami elitet tette hozzá némi keserűséggel.
Hirtelen felállt, s azt mondta, menjünk el valahova ebédelni. Akkor láttam hogy nálam alacsonyabb, “tömör” és egyfolytában mosolyog, mintha ezzel próbálna valamit elrejteni. Sokmindent kellett. Egy évig jártam az óráira, hetente legalább kétszer találkoztam vele a tanszéki szobájában, s neki köszönhetem nemcsak a japán gazdaságtörténet sorsfordító időszakának megértését, de azt is, hogy megismerhettem mindazt ami egy “ átlagember” útja volt az egyetemi tanárságig.
Hara tanár úrnál azt hiszem nem ismertem keserűbb embert Japánban. Nem ezért szerettem meg őt. A közvetlensége, az őszintesége, az olykor nyers, (bárdolatlan) dühkitörései a rítusok, viselkedési előírások és nekem olykor pantomimjátéknak tűnő “színjátékban” üdítőek és kijózanítóak voltak. Emlékeztettek mindarra, amit el kellett rejtenem a mindennapokban Japánban.
Hónapokig jártam a szemináriumaira, de minden erőfeszítésem ellenére nagyon keveset értettem mindabból, amit mondott. nagyon keveset értettem. Óráinak tartama mindig a pillanatnyi hangulatától függött. Az én ismereteim szerint ezek nem órák voltak egy egyetemen, hanem vagy adomázások, vagy pedig egyoldalú ismeretátadások. Az ország első és legjobb szakértője volt a gyarmatosított Mandzsúria tervgazdaságának. Az óráin hallottaknak, no meg pánikszerű olvasásomnak köszönhetem, hogy nagyon gyorsan rájöttem, a mandzsúriai tervgazdaság japán kísérlete ugyan a háború elvesztése miatt csődöt mondott, de a kísérlet tovább élt, s a háború után ezt módosítva, a japán gazdasági és pénzügyi tervezés valóság volt. 
Egy nap úgy döntött hogy elhív az egyetem közelében levő kedvenc vendéglőjébe, ami egyszerre volt kocsma, bár, étkezde és kávéház. A csöpp helységben, ahol mindössze négy asztal fért el, az összes létező helyen könyvek és képregények voltak felpakolva. Hara tanár úr kivett egyet közülük és elkezdett beszélni a második világháború utolsó évéről Japánban, megmutatta nekem az akkor legnépszerűbb képregény-sorozatot, melynek főhőse legyőzi az ellenséget, aki természetesen koromfekete kisfiú volt.
Fél évvel később azt hiszem a bizalmába fogadott. Egy rosszkedvű napján az óra után behívott a szobájába és hangos sóhajok és nyögések után egyszer csak rám nézett és azt mondta: elegem van. Utálom ezt az egészet. A minisztériumokba járok tanítani (ez minden tokiói egyetemi professzornak kötelessége volt), ott találkozom a volt tanítványaimmal, akik ide jártak. Évek óta nem írok semmit, mert ha az írásra gondolok, inkább iszom néhány pohár szakét.
Tudja, az úgy kezdődött, mondta tőle szokatlanul ellágyult hangon, hogy harmadéves voltam és a témavezetőm Nakamura Takafusa lett. Tudtuk az évfolyamon, hogy a legszigorúbb tanár, de fogalmam sem volt arról, ami rám várt. Természetesen mindenkinek kiosztotta a témát, vitának helye nem volt, de még kérdéseknek sem. Elsőként az országban én minden, az “annektált,” vagyis japán kormányzás alatt működő mandzsúriai statisztikát, feljegyzést, tanulmányt megtaláltam és összegyűjtöttem őket. (Ma is mindössze két egyetemen van meg ez a páratlan több mint száz kötetből álló sorozat, amnek ismerete nélkülözhetetlen a japán gyarmatbirodalom működésének megértéséhez.)
Maga is tudja, folytatta a tanár úr, hogy Mandzsúria volt a nagy japán “kísérlet” terepe. Hosszú évek előkészítő munkái után ott alkalmazta először a japán kormány a szovjet típúsú tervgazdaság módosított változatát, majd ezt előbb Japánban, a háború után pedig néhány módosítással az ötvenes években ismét használta.
Boldog voltam, hogy Nakamura ezt a témát adta nekem,s rögtön figyelmeztetett, hogy igyekezzek kerülni a politikailag veszélyes kifejezéseket (vagyis mindazt ami a baloldali, marxista terminológiára utalna). Tudtam hogy az ötvenes években egyetlen kifejezést sem lehetett leírni (az amerikai megszállók miatt) ami akár közvetetten utalt volna a szovjet tervgazdaságra, vagy éppen a marxista közgazdasági elgondolásokra. (Holott a marxista közgazdászok voltak a legfontosabb tanácsadói a kormánynak egészen a hatvanas évek végéig-teszem én ezt ma hozzá.)
Megírtam a szakdolgozatom első részét, s itt Hara tanár úr hangja remegni kezdett, és izgatottan vittem Nakamurához. Egy hét múlva kellett hozzá visszamennem. Életem első írása volt, s remegve vártam a tanárom véleményét. Nakamura nagyon dühös volt rám.
Mit képzel, kérdezte felindulva, hogy merészel ilyen könnyed stílusban írni? Ez nem történészi munka, ez egy fércmű, ez nem ér semmit.
Ettől a naptól kezdve utáltam írni. A szakdolgozatomat persze muszáj volt befejeznem, le is adtam, Nakamura átengedett, de újra elmondta, hogy soha nem lesz belőlem igazi történész. Azt ma sem tudom, tette hozzá keserű mosolllyal, hogy “igazi” történész vagyok-e vagy sem. Egyet azonban tudok, hogy véglegesen elvette a kedvemet az írástól. Dermedten hallgattam végig Hara tanár úr monológját. Tudtam ki Nakamura Takafusa, aki a kormány megbízásából főszerkesztője volt a híres pénzügytörténeti kötetsorozatnak. Ugyan már rég nyugdíjba ment, (elmúlt nyolcvanöt éves)de külön szobája volt a pénzügyminisztériumban és egy kollégám elmondása szerint ha ő valakit nem kedvelt, abból soha nem lett elismert történész.
Eltelt egy év, s én ajánlólevelet kaptam Nakamurához, akivel kereken nyolc percet beszélhettem. Elmondtam neki, mit szeretnék kutatni, s mialatt hallgatott engem végig a faliórát nézte. A válasza rövid volt. Ennek a kutatásnak semmi értelme.
Boldogan mentem vissza az egyetemre, mert tudtam hogy nagyon fontos amit kutatok. Nakamura Takafusa számos, a modern japán történelmet feldolgozó kötetében a “kényes” időszakokról (gyarmatosítás, Mandzsúria megtámadása, Kína megtámadása,) tartalmát és hosszát tekintve mindig az aktuális politikai elvárásoknak megfelelően írt. Könyveiből remekül rekonstruálni lehet a kormányzópárt és a mindenkori kabinet hivatalos álláspontját Japán háborús szerepéről.
Ezért örültem. Ha ő jelentéktelennek tartotta a kutatásomat, akkor biztos lehettem abban, hogy olyasmivel foglalkozom, ami nem tartozik a mindenkori hatalom érdeklődési körébe.
Nakamura Takafusa a japán állam hivatalos történésze volt, ezért minden könyvét komoly fenntartásokkal olvastam. No nem a tényekkel volt a baj, hanem a le nem írt tényekkel, no meg a leírtak interpretációival.
Hara tanár úrral (befejezve egyetemi tanulmányaimat) akkor találkoztam megint, amikor már egy híres magánegyetemen tanítottam. Mosolya kényszeredettebb volt mint valaha, szeméből eltűnt a ragyogás, zsebórát hordott és beszélgetés közben is gyakran előhúzta, mintha valami sietős dolga lenne.
Megörültem hogy látom, s ő halkan csak annyit mondott: Ferüberü szan, tudtam én, hogy maga még nagy dolgokra lesz képes. Zavaromban csak annyit válaszoltam neki, hogy nagyon sokat tanultam tőle. Rám nézett, tekintete felragyogott és megköszönte az elismerést. Az egyetlen japán kollégám volt, aki nekem megköszönt valamit.
Talán most is a kedvenc éttermében ül nyugdíjasként és kedvenc szakéját kortyolgatja.
Az ő tudásának köszönhetem, hogy megértettem a japán gazdaság működésének egyik legfontosabb elemét, a tervgazdaság és a piacgazdaság sajátos japán kombinációját.

 

Szólj hozzá

Nakamura Ferber Katalin Tokiói egyetem Vörös kapu Hara tanár úr