Ferber Katalin

A város neve, Tengerparti fenyők, sejteti, hogy lenyűgöző a természet, s amíg nem kezdtem el ott dolgozni, nem is sejtettem, micsoda szépségek vesznek majd körül. Hosszú évek tanulása és félállások nehézségei után végre igazi állásom lett ebben a városban. Nem riasztott el az sem, hogy tokiói lakhelyemtől kétszázhatvan kilométerre épült egy új egyetem, ahol dolgozhattam. 
Beiratkozunk levelező tagozatra, mondtam nevetve a férjemnek, hiszen akkor még nem volt skype, amin beszélni tudtunk volna egymással. Csaknem egy évig úgy utaztam a szuper expresszel Hamamacuba, hogy az egyetem épülete sem készült még el. 
Amikor először láttam a (kis)várost, azonnal észrevettem, milyen sok pénze van a város lakóinak.
Három vállalatóriás a Yamaha, a Suzuki és a NEC működik Hamamacuban. A Yamahának köszönheti a város, hogy nemzetközi zenei élet folyik évente megrendezett zongoraversenyekkel. 
A várost hatalmas hegykoszorú veszi körül. Van tava (Hamanako) van tengerpartja, s a szomszédos kisváros az utolsó sógun lakhelye volt. A közelben van atomerőmű is annak ellenére hogy a földrengések igen gyakoriak.
Majdnem mediterrán vidék ez Tokióhoz képest. Nyáron többször van olyan meleg, hogy az utcára is veszélyes kimenni a sugárzás erőssége miatt. 
A hely leghíresebb étke a sokszoros sütéssel elkészített angolna. 
Később már azt is tudtam, hogy Hamamacu az egyik leggazdagabb település az országban. Évszázadok óta a helyi teatermelők innen szállították a teafüvet a kiotói császári palotába. Az ország egyik legfinomabb teáját ma is Hamamacuban lehet inni. A lakosság több mint felének saját ingatlanja és földje van, így jövedelmi és vagyoni szintjük messze a megyei átlag fölött van. A város vezetése a kilencvenes évek végén egyetemet akart építtetni, mert volt elegendő pénz ehhez. 
A huszonegyedik század első éveiben Hamamacu volt az egyetlen település, ahol legalább négy nyelven volt újság, helyi rádió, tévé csatorna. Sokezer Dél-Amerikából, és Délkelet-Ázsiából érkezett vendégmunkásnak köszönhető a három nagy cég s alvállalkozóinak nyereséges működése, mert a külföldi (többnyire betanított) munkások bére töredéke a szakmában egyébként fizetett órabérnek, s a munkaidő hosszát mindig a vállalati művezető dönti el.
Az egyetemi kollégáim egyike avatott be a vendégmunkások mindennapi életébe, mert partnere egy Peruból jött (japán származású) fiatalember volt.
Talán a vendégmunkások magas száma miatt (akiket burkolt vagy nyílt kormánytámogatással „importált” a három óriáscég) a város japán lakóinak többsége leplezetlen gyanakvással viszonyult az idegenekhez. (Sokféle botrány is volt ebből, mindaddíg, amíg a gazdasági visszaesés következtében az önkormányzat sok vendégmunkásnak jelentős pénzösszeget ajánlott fel, ha visszatérnek hazájukba.)

Vidéken voltam végre, Tokió után láttam miként működik egy kisváros. Több mint két évig a hét nagy részét ott töltöttem. Gazdag vidék kétségtelen, de vidék. A helyi buszjáratok este nyolckor indulnak utolsó útjukra, más közlekedési eszköz az autón kívül nincs. Mivel új egyetemen dolgoztam, kollégáim többsége különböző nagyvárosokból ingázott Hamamacuba, így az első években mindenki ideiglenes szállásokon lakott. „Bőröndlét” mondtuk egymásnak kuncogva, meg lehet ezt is szokni. 
A hallgatók nagyrészt lányok voltak, hiszen az egyetem célja éppen az volt, hogy ők végzés után helyben vagy a közelben tudjanak elhelyezkedni. Nekünk tanároknak az is feladatunk volt, hogy felkeressünk néhány helyi céget s kipuhatoljuk, lesz-e felvétel a következő években náluk.
A z órák után egyedül bolyongtam a városban, ahol hamar kiismertem magamat, mert szinte ugyanolyan várostervezés volt ott, mint a tokiói negyedben, ahol évek óta laktam. Gyakran összetalálkoztam a diákjaimmal, még gyakrabban a kollégáimmal vagy éppen a tanszékvezetővel, s én olyankor mindig arra gondoltam, hogy egyformán vendégek vagyunk ott, ahol dolgozunk, a diákoktól eltekintve.
Ennek a munakehelynek köszönhetem, hogy megértettem mennyire valós a bérkülönbség férfiak és nők között, hogy ebédelni csak azonos beosztású emberek mehettek együtt, s hogy ezen az egyetemen (csakúgy mint sok más felsőoktatási intézményben) nem az órák tartalma és színvonala, hanem a kötelesség formális teljesítése elegendő volt mindenhez. 
Nagyon sokat köszönhetek a két évnek amit ott töltöttem. Volt állandó vacsorahelyem, mindig ugyanabba a kisvendéglőbe mentem, ahol hamar összebarátkoztam a szakácsokkal. Néhány hónap után már csak annyit kérdeztek mit szeretnék aznap este enni, mert nekem azt is megcsinálják ami nincs az étlapon. Ebben a vendéglőben tanultam meg az egyik szakácstól hogy hogyan kell szusit készíteni. Egy este miközben a vacsorámra vártam és az idősebb szakáccsal beszélgettem, a mellettem ülő (mert sohasem asztalhoz, hanem egy bárpult-féle mellé ültem) férfi megszólított. Ez ritka esemény, mert ismeretlen emberek nem elegyednek szóba idegennel a legtöbb helyen. Azt kérdezte tőlem, hol tanultam meg ennyi mindent a halakról, az ételek készítéséről, mert miközben engem hallgatott, zavarba jött. Nevetve válaszoltam neki, hogy nekem könnyebb dolgom van mint neki hiszen én külföldiként meg kell hogy értsem a helybeliek szokásait. Neki mindez természetes, hiszen otthon van. Nagyon jót beszélgettünk,s búcsúzás előtt az elmaradhatatlan névjegycsere következett. Csak Tokióba visszaérve néztem meg a névjegyet, s a Suzuki egyik fejlesztőmérnöke dícsért meg. Amikor elmeséltem a férjemnek, hogy Japánban először beszélt velem „felfele” azaz a legudvariasabb nyelven egy férfi, ő nevetve csak annyit mondott, hogy ő még sohasem beszélt ezen a nyelven egyetlen nővel sem.
Sajnáltam, amikor fel kellett mondanom, hiszen dolgozni akartam, ha lehet teljes állásban, de két év alatt beláttam, hogy nem tudok megbirkózni azzal hogy angoltanárként alkalmaznak végzettségem és képzettségem ellenére.
Ma is emlékszem a legelső alkalomra, amikor a még nekem ismeretlen Hamamcuban egyedül és persze naívan betértem (volna) egy vendéglőbe, s a főpincér kissé zavart mosollyal közölte velem, hogy minden asztal foglalt.
A vendéglő üres volt.