2018. ápr 25.

Tokió, Koganei városrész

Tokió, Koganei városrész

koganei.jpg

Ferber Katalin

Jelentése, csöppnyi föld, mely pénzt fial. Bár rövid ideig másutt is laktam, de mindig visszatértem ide. Kollégáim némelyike elismerően bólogatott, ha megtudta, hol lakom, hiszen e városrészben sok a zöld, mondták mosolyogva. Viszonylag közel, azaz másfél kilométerre az állomástól találtuk meg a fából épült, kissé korhadt, de családi házat, ahol egy évtizedig laktunk. Az utcánknak neve sem volt, ahogy a többinek sem, csak számozott házsorok.
Épp a sarkon állt a házunk, velünk szemben egy buddhista szentély, ugyan a kertje szokatlanul kicsi volt, mégis sokan betértek oda. Csak üldögélni, egy picit megnyugodni, aztán továbbmenni dolgozni. 
Mellékutca sarkán laktunk, velünk szemben a mindenkinek olcsó élelmiszeráruház, minden szomszédunk oda járt bevásárolni. Reggelenként, pontosan kilenc órakor biccenés, csoszogás, bicc, csossz.. Innen tudtuk, hogy a bácsi elindult bevásárolni. Mindig ugyanabban a papucsban, ugyanabban a jobb napokat látott ingben és nadrágfélében. Mindkét kezében bánatosan leffegő szatyor, sohasem láttuk, mit vett, mert mire visszafele csoszogott, mi már elmentünk dolgozni.
A mellékutca másik oldalán az édességbolt terpeszkedett, meglepően nagy házban. Sokáig tartott, amíg rendszeres vevőjük lettem, mert meg kellett barátkoznom azzal hogy a sütemények nem tésztából, hanem babból és rizsből készülnek. Ez a bolt talán minden vevőt s persze az eladókat is egyfajta szemérmes büszkeséggel töltötte el: igazi, hagyományos, kézzel gyúrt és gyűrt, sodort és díszített csöppnyi édes falatkák kincsestára volt ez a hely. Itt nem árultak talmi nyugati sifonsütiket, habosakat meg epreseket. Itt kizárólag a hagyományos honi alapanyagokból, hagyományos honi képzelőerővel és díszítésekkel készült édes falatkákat lehetett megcsodálni, s megvenni. Igazi japán édességeket.
Ha az állomásra indultam, elmentem a hatalmas kert mellett, aminek végén, a bambuszfáktól alig láthatóan állt egy családi ház. Olykor egy idős férfi egy tolószékben sütkérezett a napon, s két asszony szorgoskodott körülötte. Később tudtam csak meg, hogy a férfi a városrész egykori polgármestere. Nehezen mozgott egy szélütés után, s a két húga odaköltözött hozzá.
Tavasszal nem tudtam a kerítésük mellett elmenni kukucskálás nélkül, ez még akkor is így volt, ha munkába rohantam. Csak a saját szememnek hittem, a szóbeszédnek nem: tavasszal az új bambuszfák naponta tíz centit nőttek.
A már kinőtt fiatal fa kékeszöld színe, kicsit viaszosnak tűnő felülete volt a biztos jele annak, hogy hamarosan ránk tör a nyár. A hatalmas kert igazi szépsége, csakúgy mint mindenütt a környéken, a bambuszfák, a tölgyfák és a cseresznyefák együttese volt. Hetekig minden nap gondosan szemügyre vettem ahogy a bambusz rügye kikacsint a földből, aztán megjelenik a tetején egy csöpp valami, aztán néhány nappal később már karcsú ágacska lengedezett.
A “titkos” kert után a következő sarkon egy katonai erődítményre emlékeztető épület állt, automata kapukkal, lándzsaként meredező kerítésekkel. Évekig tartott amíg végre egyszer megpillanthattam a ház tulajdonosát (no nem sétált, hanem az autói egyikében ült). “Segéderői”, két férfi rádiótelefonon tudatták a sofőrjével, van-e bárki az utcán, mielőtt elhagyja biztonságos erődjét. Ugyanígy tért haza.
Az ország egyik legnagyobb kozmetikai cégének tulajdonosa volt, s valamitől (vagy valakitől?) nagyon félt.
Az állomásig csak úgy tudtam eljutni, hogy átvágtam a bevásárlóutcán. A város méretei miatt minden állomás körül üzletek vannak Tokióban és a többi nagyvárosban.
A sarki áruházban a nyitás előtt napi eligazítás folyt, aztán rövid torna az összes alkalmazottnak. A cég indulójával fejeződött be nekik a reggel. A bevásárló utcában egyetlen épület volt, ahol már nyitás előtt hosszú sor állt, ez a szerencsejáték (pacsinkó) épülete volt. Sohasem sikerült rájönnöm, miért állnak annyian sorba, némelyikőjüknek talán volt kedvenc gépe, vagy épp aprójuk maradt csak az aznapi élelem beszerzésére, azért volt az első a pacsinkó. 
A kedvenc üzletem sem nyitott még ki, a kimonó-készítő barátnőmé. Reménykedtem, hogy hazafele jövet talán be tudok ugrani hozzá…
Nem a belvárosban, vagy ahhoz közel laktunk, így a környékünkön a kerület jövedelmi szintjéhez alkalmazkodó üzletek voltak. Nem messze tőlünk hatalmas park is volt, ott állították fel kedvenceim egyikének, Takahasi Kórekijó pénzügyi zseninek a házát. A cseresznyevirágzás időszakában hétvégén szinte lépni sem lehetett a parkban, minden virágzó fa alatt társaság evett és ivott, miközben hangtalanul hullott rájuk a virágok szirma. 
Hétvégén az alig hét kilométerre levő régi (a háború után összeeszkábált) piacra mentünk, ahol a halárusok kínálták éneklő hangon friss áruikat. Mellettük volt a főváros talán legjobb (koreai) töltött tészta (gjóza) boltja. Hosszú sorok álltak mindig a bolt előtt, s az üzletben egész nap két alkalmazott készítette a töltött tésztát, míg két másik a vendégeknek sütötte ezeket ki. 
Egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, hogy benézzünk ékszereket, gyönyörű kelméket s kézzel faragott szobrokat áruló barátunkhoz. Rengeteget beszélgettünk vele, a szemünk előtt nőtt ki jelentéktelennek tűnő vállalkozása egy prosperáló bolttá. Minden áruját Délkelet-Ázsiából és Nepálból hozta, Indonéziába később kezdett el járni, elsősorban batik kelmékért (kézzel szőtt gyönyörű anyagok).
Kiállítása is volt, amikor már maga is elkezdett ékszereket készíteni, s oly büszkék voltunk a sikerére mintha mi is részesei lettünk volna ennek. Egyetlen gyerekét kivette az iskolából, mert a gyerek (hasonlóan sok más osztálytársához) állandó veszélyben volt az iskolákban a kilencvenes években (is) folytatódó cukkolások (kirekesztés) miatt..
Magántanuló lett, s barátunk többször is elmagyarázta nekem, hogy félti a kislányát, mert a japán iskolarendszer szerinte az átlagosnál jóval érzékenyebb gyerekeket megpróbálja betörni, s ha ez sikertelen, akkor megtörni. 
Ha munkanapokon sötétedés előtt értem haza (egyre ritkábban) akkor találkozhattam kimonókészítő barátnőmmel, aki mindig tudott nekem új kimonó-selymet mutatni, mindig ámulva nézte a stílusomat, én pedig az övét. Szerettük egymást, így neki eszébe sem jutott, hogy fel kellene próbálnom valamelyik kimonóját (melyre oly sokan biztattak)mint ahogy nekem sem volt fontos, hogy ő európai ruhákat vegyen fel.
Örömeinket és bánatainkat (olykor bosszúságainkat) mindig elmeséltük egymásnak. Üzletében egy évben kétszer kimonókiállítást rendezett, olykor meghívott egy keramikust is, akinek gyönyörű tárgyai “vigyáztak” a kiállított kelmékre.
Mindenkit ismertem néhány év után a környéken, s egy alkalommal, amikor szakadó esőben mentem haza az állomásról, mögöttem egy (ismeretlen) szomszéd kiabált, hogy álljak meg, mert nála van ernyő, csatlakozzak hozzá, nehogy megázzak.
Az egyetlen meglepő az volt, hogy még azt is tudta rólam, melyik egyetemen dolgozom. Én még a nevét sem tudtam.

 

Szólj hozzá

egyetem Tokió Ferber Katalin Koganei csöppnyi föld pénzt fial